Szerelem!: Porcupine Tree, Anathema, 2007. november 15. Bécs, Arena

Még egy éve sincs, hogy megismertem, de már az első félórában elvarázsolt. Valami különleges érzésem támadt, amikor először meghallottam "szavait". Sugárzott belőle a tehetség, az intelligencia és az önmegvalósí­tás művészete. "Kapcsolatunk" plátói volt..., egészen november 15-ig... ..., amikor is eljött a nagy pillanat! Valamikor szeptember tájékán "ugrottam rá" a hí­rre, hogy a sógorokhoz is ellátogat a Porcupine Tree, s mivel Brinyó barátom hathatós közreműködésével ráleltem egy új szerelemre, gondolkodás nélkül tettem szabaddá azt a bizonyos napot! A furcsamód "Tarajos Sül Fa" elnevezésű csapat zenéje nem korlátozható "holmi" kategóriába, a stí­lusok majd teljes palettájáról válogatnak, igen jó érzékkel. Nemcsak a csapat neve, de története is "furmányos", állí­tólag fikcióként jött létre. Jó vicc, szerencse, hogy "értjük" és szeretjük a csattanót! Intro: Gyakorlatilag már november elejétől izgatott voltam, nem telt el óra, hogy ne ama bizonyos csütörtökre gondoljak (nem voltam ezzel egyedül)! Lassan, nehezen, de végre elérkezett a nagy nap! Egy kis totojázással, tervünktől eltérően később indultam útnak Brinyó és közös barátunk, Gyuszi társaságában. Valami azt súgta, hogy rossz időnk lesz, bejött...! Előbb eső, majd havas eső, később pedig "mennyiségi" hó fogadott utunkon, de cseppet sem bántuk. Meglepődve konstatáltuk, hogy az "Arena" nevű hely közvetlenül a "Gasometer" mellett található, ahol, még 2005-ben, a Dream Theater "Octavarium" anyagának egyik koncertjét láttuk. Parkolás, terepszemle, majd irány a központ némi-nemű hanganyag, esetleg mozgóképekkel támogatott kiadvány felkutatására. Tudom, nem feltétlenül a tárgyhoz tartozik, de meg kell, hogy jegyezzem, elképesztő mennyiségű és minőségű cucc lelhető fel olyan multinacionális vállalkozás polcain, mely kis hazánkban is képviselteti magát, nem beszélve az árakról! Elfogadható ellentételezés fejében olyan különlegességekkel találkozhat az ember fia, amit remélni sem mer! Csak egy példa: japán kiadású Led Zeppelin III. mini-vinyl (forgatható) változatban 10 euróért! Komolyan, hülyének éreztem magam, azt sem tudtam, hogy ilyen létezik egyáltalán. No, miután jól kinézegettük magunkat - í­gy aztán gyorsan telik az idő - arccal a koncert helyszí­ne felé, hadakozva a szembe csapódó hópihékkel, a csoda felé igyekeztünk... Még a terepszemle alkalmával feltűnt, hogy egyetlen plakát sem ólálkodik a falakon (bántam is rendesen, szí­vesen beújí­tottam volna egyet emlékül). A hí­rek szerint már izgatottságom kezdetekor elfogytak a jegyek, í­gy érthető volt, hogy felesleges a marketing. Belépve az "Arena" telephelyére, követve a tömeget, bejutottunk a helységbe. Gondolkodás nélkül pozí­cionáltuk magunkat a pult közelébe, hogy még az előadás kezdete előtt kielégí­thessük "merchandise" igényünket, két póló (jelen sorok í­rásakor is rajtam "figyel" az egyik) és egy dobverő tulajdonlását, illetve egy élelmes kelet-európai hölgy "beelőzését" (az utolsó DVD-t bí­rta elorozni előlünk) követően foglaltuk el helyünket a fal mellett. Viszonylag nagy, kb. 1000 férőhelyes, a hátsó traktusban ülőhelyekkel, a rendezői jobbon balkonnal ellátott terem fogadott bennünket és a sok-sok további rajongót. Itt jegyzem meg, igen sok magyar szót hallottam, örömmel nyugtázva, hogy rengeteg hazai rajongó jelent meg az eseményen. Anathema Annak ellenére, hogy nagyon rosszul indult a dolog, az Anathema nem volt elhibázott választás. A Cavanagh "család" alkotta csapat frontemberének gitárja semmi pénzért nem akart megszólalni. Vincent kissé agresszí­v módon kommunikálta a hibát, érthető módon, hiszen a csapat a turnét választotta bizonyí­tásképp, a hosszú ideje váratott új lemez megjelenése helyett (megjegyzendő: az új korong producere a főzenekar "főnőke", Steven Wilson lesz)! Egy kissé vontatottan indult a bemelegí­tés, valamiért nem kapta el a csapat (és én sem a fonalat). Jó-jó, a "szokásos" módon, gyengén szólt a kezdet, a "zsűri" mégis jól fogadta a csapatot. Szép fokozatosan épí­tette fel műsorát a banda és végül sikeresen nyerte el a nagyérdemű elismerését. Ennek ellenére voltak ellenérzéseim. A dalok szerkezete szinte minden alkalommal egyezett, visszafogott kezdés után, dinamikus emelkedés, majd "visszaesés" következett, ezzel nincs is semmi baj, nem gond, ha következetesek a szerzők, ám a kivitelezéssel adódtak gondok. A "fivérek" jól teljesí­tettek, Vincent előadása, főként hangja, hamar meggyőzött, a gitárok is jól "működtek", ám a dobokkal kapcsolatban komoly dilemmába estem. Mintha valami összepróbálatlanul, az utolsó pillanatban "beesett" ütős adta volna az alapot, be kell valljam, elszomorí­tott a dolog (tudván, hogy a folytatásban elképesztő ritmusszekció lesz)! Hogy miért volt mégis jó választás az Anathema? Mert különleges, í­zes brit megszólalása nem ütötte a Porcupine Tree stí­lusát, mégis kellemes hangulatot teremtett, épp eleget ahhoz, hogy felkészüljön a közönség a várva-várt élményre! Porcupine Tree Mivel friss a "kapcsolat", toporogva vártam a nyitányt, mely a legutóbbi nagylemez cí­madó dalával szakí­totta darabokra a szí­vem. Aztán jöttek sorba a jobbnál-jobb szerzemények. Nem is tudom, mit mondjak? Egyszerűen fantasztikus előadás volt. Mielőtt elérkezett volna a "vég" számomra (gyakorlatilag ez már az első taktusok során elért), megfordult a fejemben, hogy vajon miként lehet prezentálni élőben egy ennyire kidolgozott, megszerkesztett, a végletekig tökéletes produktumot? Bevallom, féltem attól, hogy túl statikus, nyers, amolyan szintetikus előadás lesz, hát nem ez történt! Épp elegendő életet lehelt a zenekar a dalokba ahhoz, hogy ne "essen szét" a koncepció. Valami tökéletes egyensúlyt éreztem az előadásban, valami végtelen profizmust, semmiképp sem kisarkí­tva a tökéletesség irányába, inkább megfelelően élővé téve a szenzációs szerzeményeket. Kaptunk í­zelí­tőt bőven a 2007-es anyagokból, de nem maradtak el "cseppek" a múltból sem. Annak ellenére, hogy érződött a tudatos szerkesztés, mégis "lejött" a szí­npadról a nagyszerű hangulat. Steve Wilson mint énekes, mint gitáros, mint - néha - billentyűs abszolút profin teljesí­tett, minden pillanatban érezni lehetett előadásán a kiemelkedő tehetséget. Colin Edwin , basszusgitáros végtelenül tiszta, kedves tekintete, (félreértés ne essék) bájos mosolya elvarázsolta a közönséget, játékáról nem is beszélve. Richard Barbieri, az "öreg", tapasztalt billentyűs, mint egy jó anya, szolgáltatta a visszafogott, épp elegendő hátteret "gyermeke" jövőjét biztosí­tva. No és Gavin Harrison , egyszerűen zseniális, szavakat sem találok tudását illetően. A legfurább, hogy sosem kedveltem, ha egy dobos túl sokat üt, egy dobos legyen "szintén zenész", kí­sérje a zenekart, tegye biztossá az alapokat, de mint zenekari "bohóc" (köztudottan), szükséges, hogy némiképp magamutogató, kirí­vó legyen. Ez az ember a tökéletes "kombináció"! Mindig a kellő időben és helyen produkál, és azok a "virgák"? Láttam már egy-két kiemelkedő dobost életemben (Neil Peart, Mike Portnoy, Ian Paice...), Gavin egyértelműen közéjük tartozik! És ne feledjük a már több alkalommal "besegí­tő" John Wesley-t, aki nemcsak hibátlan gitárkí­séretet, de valami elképesztő vokált és (több alkalommal) szólóéneket prezentált, irigylésre méltó magasakkal. Tökéletes konstelláció! Feltétlenül megjegyzendő a produkció "egyetlen" látványeleme, a kivetí­tő által "közölt" látomáshalmaz, mely, érdekes mód (valószí­nűleg nem véletlenül) minden alkalommal összhangban volt a megszólalással. A felelőst Lasse Hoile-nak hí­vják. A dán fotóművész, filmes, grafikus ismét "ráérzett" a Porcupine Tree egyesek által demagógnak tartott mondanivalójára. A "történet" röviden gyermekeink eltévelyedéséről, a média, az internet, a technikai eszközök bálványozott imádatáról, í­gy az alapvető értékek, az emberi kapcsolatok, az élet értelmének elvesztéséről szól. Mielőtt kutakodtam volna, látván a képeket, (gyermekes apaként) csak az jutott eszembe, hogy odafigyelés, törődés hiányában, í­gy vagy úgy, de sok csemete eljut ama bizonyos kapszuláig. Kóborlóként, magányosságában eltévelyedve egy "kereskedőtől", a monitor bűvöletétől elvarázsolva egy "szakembertől" előbb-utóbb kézbe kerül a "legegyszerűbb megoldás"! Sajnálatos, de tény, nagyon sok fiatalkorú szenved az "orvosság" béklyójától. Annak ellenére, hogy a főműsorban is történt némi technikai malőr - melyet a "főnök" abszolút profi módon (egy-két "sorry"-val és felkí­nálva némi dob-, basszus- vagy billentyűszólóval, melyet nagy üdvrivalgással fogadott a tömeg) hamar megoldott - egy tökéletes, kifogástalan produkciót láthatott november 15-én, Bécsben a nagyérdemű. Elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy részese lehettem ennek a nagyszerű élménynek. Talán csak egyetlen negatí­vum a koncert kapcsán, ami "természetesen" nem a szervezők, a hely, illetve a zenekarok hibája. Rossz helyet választottunk a koncert megtekintésére. Épp azon a "folyosón" bí­rtunk letáborozni, ahol az elöl állók kiutat találtak a "vizesblokk" irányába (pedig az a másik oldalon volt). Ennyi hölgyet sört inni, majd annak eredményével szembesülve, (előadás közben!!!) a közönség soraiból távozni, még életembe nem láttam! Némi bosszúság, de vessek magamra, miért nem mentem előre...?! Majd legközelebb..., mert hogy lesz, az egészen bizonyos!!! A felejthetetlen élmény dalai: Fear of a Blank Planet What Happens Now? Sound of Muzak Sentimental Cheating The Polygraph Anesthetize Open Car Dark Matter Blackest Eyes Half Light Way Ouf of Here Sleep Together Ráadás: Even Less Trains Halo Egy hozzám hasonlóan elfogult rajongó, Dan1EL jóvoltából két rövid videó részlet is megtekinthető a zseniális előadásról. A mozgóképek innen és innen tölthetők le! Idén csak a Riders On The Storm koncertje előtt éreztem ekkora izgalmat (ezt azért nehéz kijelentenem, mert megátalkodott Iron Maiden rajongóként, kedvenceimet is volt szerencsém látni), végezetül pedig a Doors tagok projektje és a Spock's Beard bulija adott annyi örömet, mint a Porcupine Tree előadása! Bajban leszek az év végi "rangsoroláskor", bár már érlelődik bennem a gondolat vagy inkább az érzés. Ha valaki szereti az európai "í­zekkel" tűzdelt, professzionálisan megszerkesztett, nagy í­vű, sokszor beton kemény riffekkel támogatott, gyakran a virtuozitás határait súroló dobtémákkal fűszerezett dallamokat, annak bátran ajánlom a PT muzsikáját. Részemről egy új szerelem alakult ki, de ez már magánügy...! Pearl69 Fotók: Dan1EL & pmwcreativ.org Külön köszönet a fotókért és videókért Dan1EL-nek! (Valamennyi fénykép - tömörí­tett formátumban - itt hozzáférhető!) U.I.: Annyi mindent szerettem volna még megosztani a kedves olvasókkal, de tartok tőle, "túl sok" volnék! Ezért aztán csak annyit kérek, akit érdekel - akár í­rásom, akár más információk alapján - a Porcupine Tree, az látogasson el a zenekar honlapjára, élvezze a lemezek anyagát és menjen el egy legközelebbi - reménykedjünk, hogy a közeljövőben hazánkban megrendezendő - koncertre! Hiszem, tudom, érzem, hogy érdemes!