Előttem az utódom...: Devil's Slingshot, K3 - 2007. 11. 01. Budapest, A38

November elseje az emlékezés napja, mikor eltávozott szeretteinkre emlékezünk és felidézzük az együtt töltött napokat és éveket. Ez a nap idén másról is emlékezetes marad, főleg néhány hazánkfia számára... K3 (Kállai János - gitár, Szuna Péter - basszusgitár, Nagygyörgy Gábor - dob) Megint csak ismételni tudom önmagam..., ritka dolog, ha az ember azt kapja manapság, amit vár! Hosszú-hosszú ideje váratott magára az "alkalom", hogy végre élőben élvezhessem a K3 produkcióját. Végre eljött a "perc"! Nagy megtiszteltetésként nyugtázta a csapat, hogy bemelegí­theti a Devil's Slingshot várva-várt koncertjét, s mivel "adott" volt, hogy jelen legyek a McAlpine, Sheehan, Donati trió előadásán, boldog voltam, hogy ez (a számomra élőben eddig kimaradt) nagyszerű hazai csapat lesz az előzenekar. Mit is mondhatnék? Az enyhén szólva is "gyenge" kifejezés, hogy sikerült a "ráhangolás"! Amikor megkaptam a csapat dobosától, Gábortól a CD-t, meghallgattam, élveztem, ismét meghallgattam, ismét gyönyörködtem benne, majd sokat érlelődött bennem, hogy miként öntsem szavakba az élményt, nem volt könnyű! No, nem azért, mert fenntartásaim lettek volna, egyszerűen élveztem minden percét és tudtam, ha élőben is í­gy "működnek" a dolgok, akkor ez a banda nem "ide való"! Nem szeretnék könnyen elpattanó húrokat feszegetni, de - ha már megérlelődött bennem a gondolat, kimondom - sok magyar csapat példát vehetne erről a három fiatalemberről. Végtelen szerénység párosul a hihetetlen zenei tudással és tehetséggel, nincs fellengzős "Mi vagyunk az istenek!", egyszerűen "csak" zenészekről van szó, akik mérhetetlenül élvezik, amit csinálnak, és mosollyal konstatálják a közönség szeretetét. Ez az, ami nagyon sok rock bandából hiányzik manapság! Nincsenek sztárallűrök (azt hiszem, még nem fogalmazódott meg bennük, hogy sokkal magasabb szinten vannak, mint hinnék), konzekvensen csak a muzsika van, de az NAGYON és OTT!!! Amikor a koncertterembe értünk Brinyó barátommal, első dolgunk volt "kifürkészni" Gábor dobfelszerelését. Igaz, eltörpült Donati mester gigantikus cucca előtt, de ennek ellenére is le tudott esni az állunk. Szolid, mégis erőt sugárzó "cájg", ahogy az, tulajdonosára is jellemző. Gábor végig átéléssel, koncentrációval, mégis odaadással adott alapot a két, hihetetlenül virtuóz gitárosnak. Péter fantasztikus futamokat produkált basszusgitárján, nem egyszer kitágult pupillával meredtem ujjaira, elképesztő volt a produkciója. János is kitett magáért, élvezetes játékánál, igazán lenyűgöző tudásánál, már csak szerénysége nagyobb. Nem szeretnék hiperlativuszokban szólni, bár tudnék, egyszerűen csak azt szeretném "mondani", hogy egy felejthetetlen estét nyújtott a K3 a közönségnek. Hibátlan, precí­z, feszes, dinamikus, élvezetes, fület gyönyörködtető előadás volt! Nagyon fontos megemlí­teni, hogy a hangzás, a megszólalás arányai is abszolút tökéletesek voltak, hála az égnek (a tudásnak és a technikának), tökéletesre sikeredett minden! És még valami! A világ egyik legnagyobb zenészei álltak tegnap a szí­npadon, és ez igaz Jánosra, Péterre és Gáborra is! Csak gratulálni tudok és köszönetet nyilvání­tani! Ha rajtam múlik, mindent megteszek, hogy ez a csapat még hí­resebb, még elismertebb és sikeresebb legyen, és ebben kérem az olvasók, rajongók segí­tségét is! Valljuk be, nagyon megérdemlik!!! Pearl69 Devil's Slingshot (Tony McAlpine, Billy Sheehan, Virgil Donati) A fantasztikus kezdés után, az addigra szinte zsúfolásig telt teremben, minden szem a szí­npadra szegődött. Az est főattrakciója nem is váratott sokat magára, kilenc óra után néhány perccel, egy rövid intróval kezdetét vette a nem is olyan rövid program. Szeretném elöljáróban leszögezni, hogy a továbbiakban olvasható beszámoló egy laikus koncertlátogató véleménye lesz. Nem fogok szakmai kérdésekbe belemenni, mert egyik szí­npadon lévő hangszerrel sem bí­rok, főleg nem olyan szinten, mint hőseink. Azért éreztem jelentőségét, hogy ezt leí­rjam már most, mert valószí­nű nem lesz mindenkinek tetsző a következő néhány gondolat, í­gy gyengébb idegzetűek, akár már most abbahagyhatják az olvasását. Mindenszentek estéjén három fantasztikus zenészt láthattunk az A38 szí­npadán, egy hihetetlen unalmas koncerten. Na, kész! Most beütött a krah! Szegény Édesanyám. Nem baj, ha már elkezdtem, befejezem. Néhány napja, ahogy megjelent, beszereztem a Devil's Slingshot, Clinophobia cí­mű albumát és néhány barátommal szemben, nekem nagyon tetszett az anyag. Volt, hogy naponta többször is leforgattam a kocsiban és ismerkedtem az új szerzeményekkel. Így természetes volt, hogy nagyon vártam fent nevezet nap estéjét, főleg, hogy mindkét fiam úgy döntött, Ők is látni akarják Billy Sheehan mestert. Nem mondhattam nemet ennek a kérésnek, í­gy felkerekedtünk, hogy magunkba szí­vjuk a zenét. Magunkba is szí­vtuk, de egy dallamát nem tudnám visszadúdolni még ma sem. Ennek mondjuk az egyik fő ludasa a hangtechnikus volt. Ennyire rosszul kevert bulit még nem hallottam a hajón. Az A38 pont arról hí­res, hogy minden buli szinte lemezminőségben szól. Ez a koncert annyira hangos és ezáltal élvezhetetlen volt, hogy az már bosszantó. Volt egy pillanat, amikor azt hittem megváltozik a dolog. Történt ugyanis, hogy Tony McAlpine odament a szí­npad oldalán álló gitártechnikusához és mutogatva mondott neki valamit, mire emberünk leugrott a deszkákról és elindult hátra. Gondoltam, végre szól a keverőnél, hogy elmúlt már tí­z óra lehet ezt csendesebben is, de sajnos nem ez történt. Csak a világí­táspultig ment és ott kért valamit, ami kizárólag a fényekkel volt kapcsolatos. Mondjuk, Tonyt nagyon nem zavarhatta a hangerő, mert mindkét fülében dugó volt. A koncert vége felé én is hasonló képen tettem, hogy ma azért sikerüljön még valamit hallanom a világból. Valószí­nű ez is rányomta bélyegét a gitárhangzásra, mert én nem hallottam vissza azokat a dallamokat, amiket egyébként a lemezen élveztem. Persze mondhatom ezt akkor, ha valóban van mit élvezni Tony McAlpine gitárjátékán, mert engem nem fog meg egyáltalán. Unalmas, agyoncsépelt riffek, és dallamtalan gitárszólók. Nekem ennyi az Ő játéka. Hozzáteszem, én Joe Satriani művészetét sem értem. Kétszer láttam a tanárurat és hasonló érzéseim voltak. Nekem Yngwie Malmsteen, Steve Vai, Michael Schenker gitárjátéka a szórakoztató. Tudom, most sok vitát fogok kiváltani, de vállalom, és pont ezért í­rtam a bevezetőben, nem tudok igazán hozzászólni szakmailag, mit tud Tony, de nem is nagyon érdekel, mert engem nem győzött meg. Meggyőzött viszont Billy Sheehan, akiért tulajdonképpen elmentem erre a bulira. Billy egy fantasztikus ember és zenész. Végig jókedvvel és hatalmas lelkesedéssel hozta a témákat. Ő igazi basszusgitár hero, aki szinte mindent tud a hangszeréről. Egy dologgal azért nála sem tudok megbékülni, méghozzá a rengeteg effekttel, amit használ. Sok köze nincs a basszushangzáshoz, de amit a hangszeren művel, az valóban iskola. Bár többször volt már szerencsém hozzá, most mégis jó volt ilyen testközelből látni és figyelni minden reakcióját. Szándékosan a cikk végére hagytam a meglepetést. Volt még egy ember a szí­npadon, akiért tényleg érdemes volt elmenni ezen az estén a Duna partjára. Amit Virgil Donati művelt, maga volt a csoda. Már a hangszere is tekintélyt parancsoló volt, de amit a gazdája tud rajta, az taní­tani való. A koncert derekánál eljött az Ő ideje is, és nem kevesebb, mint 15 perces szólóval hálálta ezt meg. Talán soknak tűnik egy bulin ilyen hosszú szóló, de amit Virgil itt tett, az számomra, aki igen sok dobszólót láttam már, zenetörténeti jelentőséggel bí­rt. Ha másért nem, ezért az önálló műsorért tényleg jó volt látni ezt a koncertet. Koncertbeszámolók végén általában mindig szoktam kí­vánni valamit. Most is fogok! Legyen inkább G3! Legyen inkább Steve Vai! ui: Van még egy dolog, ami miatt érdemes volt elmenni a Devil's Slingshot bulijára! Gyermekeimnek tetszett! Szakáts Tibor Fotók: Szakáts Tibor Köszönet a Livesoundnak!