ROCK és ROLL: Gotthard, Redeem, 2007. 10. 09., Budapest, A38

Az év egyik legjobban várt hazai koncertjére indultam el ezen a gyönyörű őszi estén a Duna partjára. Egésznapi épí­tkezés és közben való zenehallgatás után gondoltam kicsit tágí­tom a látókörömet rádióhallgatással. Kár volt... ...Mindegyik adón, ahová kapcsoltam megpróbáltak meggyőzni, hogy nagy szar van, és nem is lesz jobb. Volt ahol felvázolták gazdaságunk kilátástalanságát, máshol pedig már megszületése előtt temették az egészségügyi reformot, és különben is dögöljünk meg... Ilyen kis autós intermezzo után érkeztem csodálatosan szép fővárosunk még szebb folyójának partjára, hogy végre elmerülhessek abban, amit a legjobban szeretek. A zenében! A zene az, ami mindent kárpótol. A zene az, ami nem függvénye a gazdaságnak vagy egyéb materiális földi gyarlóságnak. A rockzene, ami erőt ad, és amivel igazán ki tudok kapcsolódni ebből az idióta világból. Főleg ha egy ilyen koncerten sikerül részt vennem, amit ezen az estén a Gotthard produkált. Redeem De ne szaladjunk ennyire előre, mert ennek az estének volt egy vendége is, nevezetesen a Redeem zenekar. Bevallom, idő hiányában nem tudtam utánanézni, hogy kikről is van szó, de a koncert előtt Leo Leoni biztosí­tott róla, hogy az egyik legtehetségesebb svájci csapatot hozták magukkal. A koncert elejéről lemaradtam, a már előbb emlí­tett interjú miatt, de úgy hiszem, amit láttam bőven elég volt ahhoz, hogy véleményt formáljak. A Redeem egy fiatalokból álló, valóban tehetséges csapat, de annyira távol áll tőlem a zenéjük, hogy inkább nem megyek bele mélyebben annak taglalásába. Nem is igazán értettem, hogy egy nyilvánvalóan ska trió mit keres a Gotthard előtt, de mindent nekem sem kell tudnom. A lényeg, hogy itt voltak, jók voltak, és engem kivéve a közönséget a reakciókból í­télve igen jól szórakoztatták. Gotthard Nem túl hosszú szünet után szí­npadra lépett a Gotthard legénysége, és egy olyan buliba csapott, amit azt hiszem nagyon sokáig nem fogok elfelejteni. Ahogy azt vártam az utolsó Domino Effect album nyitódalával, a Master of Illusion-al indí­tották a programot, ezzel megadva a hangulatát, hogy miről is fog szólni ez az este. Persze, miről szólhatna egy Gotthard buli, mint a kőkemény hardrock-ról, és a csodálatos dallamokról. A koncert előtt megtudtuk, hogy elég jól fogytak a jegyek elővételben, ami biztató volt a nézőszámot illetően. Nem is kellett csalódni, mert Steve Lee és csapata alatt szépen megtelt a hajó gyomra. Viszont igazán nem is ez volt a lényeg, hanem a közönség minősége. Nem tudom mikor voltam ennyire hangulatos bulin utoljára. Valami elképesztő hangorkán fogadta a svájci különí­tményt, ami kitartott az előadás végéig. Erre még Ők sem gondoltak. Látszott a zenészeken végig, hogy nagyon élvezik a zsűri bizalmát és ennek többször hangot is adtak. Ez a koncert megint olyan volt, hogy legszí­vesebben minden mozzanatát leí­rnám, de sajnos nem tehetem. Így csak néhány villanást tudok bemutatni ebből a végtelenül profi, és nagyon is kitalált, jó értelemben vett cirkuszból. Amellett, hogy minden zenész mestere a hangszerének, egy valami nagyon megfogott engem, méghozzá a mozgásuk. Nem volt perc, hogy ne történjen valami a szí­npadon. Folyamatosan kapkodta az ember a fejét, merre nézzen. Ez a hat ember úgy bemozogta a "világotjelentőt", hogy azt hittem a BS-ben vagyok. Kitágult a tér az előadásukkal, és ez nagy szó manapság. No és Steve Lee. Csak közhelyek jutnak eszembe. Zseniális, fantasztikus, hatalmas, csodás, elképesztő és hasonlók. Hallottam már David Coverdale-t, Jorn Lande-t, Ronnie James Dio-t, és sorolhatnám, viszont Steve Lee tegnap óta beletartozik ebbe a sorba. Steve Lee a világ legjobb hardrock énekesei közé tartozik, és ez nem í­zlés kérdése. Aki hallotta már élőben énekelni, nem mondhat mást, de ha mégis megteszi, akkor forduljon kezelőorvosához vagy gyógyszerészéhez, mert komoly hallásproblémái vannak. Persze nem szabad fikarcnyit sem alábecsülni zenésztársait sem. Az örök viccelődő, mégis fantasztikus teljesí­tményt nyújtó Leot, vagy a folyamatosan kétségbeesett arcot vágó, Mark Lynn basszusgitárost, és a nem kisebb hangszertudással megáldott "másodgitárost", Freddy Scherert. Talán a két kisember, a dobos Hena Habegger, és a zenekart a turnéra elkí­sérő billentyűs, - kinek nevét bocsássa meg a világ nem jegyeztem meg - volt visszafogottabb. A másik hiányosság, és ezért elnézést kérek - de a buli hevében ki is ment a fejemből, hogy jegyzeteljek - az elhangzott számok sorrendje. Biztos lesz olvasóink között, aki megtette ezt, és közzé is teszi. Előre is köszönöm. Az biztos, hogy volt Domino Effect, Gone Too Far, a csodálatos Falling a ráadásban, amitől még most is borsózik a hátam. Persze ezek csak az utolsó album dalai, de engem most valahogy ezek érdekeltek a legjobban. A koncert másnapján felkelve böngészgettem az idevonatkozó fórumokat, hogy vajon miként vélekednek a rajongók egy alvás után, és egy nagyon érdekes hozzászólást találtam. Már nem tudom szó szerint idézni, de a lényege az volt, hogy talán a 80-as években lehetett olyat látni, hogy virágot és női fehérneműt kapjon egy zenész az előadás közben a szí­npadon. Mert, hogy kérem ez is megtörtént. De nem csak ez az egy momentum utalt arra, mennyire együtt él a csapat a közönséggel. Leo egy szólónál az elsősorban álló egyik ambiciózus gitározni vágyó rajongó kezét elkapta, és gitározott vele a hangszerén. Valahogy azt éreztem, ez a zenekar, ha tehetné, legszí­vesebben lejönne a budapesti közönség közé, és együtt mulatná át az éjszakát velünk a Gotthard fantasztikus dalaira. Az interjúban (ami hamarosan olvasható lesz a Hard Rock Magazin hasábjain) megkérdeztük Leot, milyen zenéket szeret. Viccesen azt mondta, kettőt. Ez a kettő a Rock és a Roll! Ezt is játszák! Igazi, dögös, hamisí­tatlan Rock n' Rollt! Csak sajnálatomat tudom kifejezni azok felé, akik nem látták ezt a koncertet. Nagy élményből maradtak ki, de remélhetőleg nem végleg. Akik ott voltak, azoknak pedig gratulálni szeretnék, és megköszönni a csodás hangulatot! A Gotthard olyan zenekar, akit ha szeret az ember, azt fanatikusan teszi. Tegnap este beléptem a Gotthard fanatikusok táborába! Szakáts Tibor Külön köszönet a Livesoundnak! Sok ilyen koncertet kí­vánunk még! Fotók: Szakáts Tibor