Évtizedelő - 1989: Dekadens évek (2. rész)

írta garael | 2007.10.07.

Badlands: Badlands - pearl69 Faith No More: The Real Thing - TT Mötley Crüe: Dr. Feelgood - garael Queen: The Miracle - Brinyó WASP: The Headless Children - Tomka Whitesnake: Slip Of The Tongue - garael Badlands: Badlands Miután a zseniális gitáros, Jake E. Lee végképp ráunt a "Nagy varázsló"-ra, joggal kihasználva a megszerzett ismertséget, új zenei karrierbe kezdett Badlands néven! Sajnos, az "újjászületés" hamar a "végbe" torkollott (alig 4 évig prosperált a banda, az énekes korai halála végetvetett az együttműködésnek), de a műfaj rajongói egy nagyszerű zenekar muzsikáival lettek gazdagabbak. Jake a frontember szerepére egy igazi egyéniséget szemelt ki, Ray Gillen-t, aki ekkorra már bizonyí­tott a Rondinelli-ben, a Black Sabbath - The Ethernal Idol érájában (igaz, az albumra Tony Martin hangja "került"), valamint John Sykes, Tony Franklin és Cozy Powell oldalán, a kezdeti Blue Murder demóin, mí­g Eric Singer, aki "szintén" a Black Sabbath-ból érkezett, s a későbbiekben igen nagy nevek (Gary Moore, Lita Ford, KISS, Alice Cooper, The Cult, Brian May) is hajlott a csábí­tásra, csakúgy, mint az akkor "szingli" basszeros, Greg Chaisson! Egy tökéletes hardrock kvartett hibátlan munkája hallható az első albumon, magával ragadó dallamok, feszes, izgalommal teli ritmusok teszik halhatatlanná eme négy géniusz alkotását. A korong egyszerűen a "társaság" nevét kapta, felejthetetlenné téve mind a csapatot, mind a debütáló anyagot. Nyitányként, egy máig klasszikus, a High Wire "csapja agyon" a hallgatót, erről a nótáról nincs mit í­rni, egyszerűen hibátlan (aki nem hiszi, hallgassa meg)! Folytatásként a Dreams in the Dark borzolja az idegeket (természetesen jó értelemben), tökéletes felépí­tés, igaz, néhol hiányzik a teltebb hangzás, de Ray elviszi a dalt, Eric változatlanul zenél (és nem "csak" dobol). Igazán semmi különleges nincs a dalban vagy mégis...?! A Jade's Song követi az "eseményeket", rövidke szerzemény, í­zes (és ismerős) gitárdallammal, minden magamutogatás nélkül. Balladisztikusan kezdődik a Winter's Call, mely hagyományos, középtempós rocknótává alakul. Nem kiemelkedő darab, de a zenészek kitesznek magukért, inkább a lüktetése hozza izgalomba a hallgatót, mint a dallamvilága, a gitártéma viszont igazi remekmű! Egy újabb különleges hangulatot árasztó nóta, a Dancing on the Edge következik. A tempó már húz, nem kevésbé az ének, a riffekről nem is beszélve. Ez utóbbiak teszik valóban érdekessé a témát, mintha "road movie"-t néznénk...! Ismét egy "hullám" csapkod az arcunkba, a hosszabb lélekzetű Streets Cry Freedom "személyében", szinte csak két hang (a gitárból) uralja a dal első felét, de az nagyon ott van, az énekre már nem tudok jobb jelzőt, mesteri! A második szekció gyorsabb tempóra vált, hogy kellőképp magával ragadjon, hogy végezetül egy jellegzetes, zaklatott Jake szólóval és Ray "égbe kiáltásával" záruljon. És még egy kis gitárfricska is elfért a végén. Eric "zakatolásával" folytatódik az album, a Hard Driver-ban, melynek elején Jake azonnal brillí­rozik, hatásos hardrock nóta kerekedik ki Ray felhőkig érő hangjával. Újabb tökéletesen megkomponált "virga" Jake-től, hibátlan basszus kí­séret Greg-től, majd visszatérés az énektémához, í­gy záródik le a dal. A Rumblin' Train blues a javából (tudjuk jól, Jake szí­ve csücske a stí­lus), Ray ebben a dalban is hihetetlen "hullámokon lovagol", bár - érthető módon - a gitárfutamok kerekednek felül. A csapat a Devil's Stomp-al visszatér a "mi" világunkba, lí­rai intro után, kissé fura (már megint a "zaklatott" szó jut eszembe) témával hozzák lendületbe a nótát, Ray hajlí­tásai szenzációsak! A Seasons lassú lüktetése közelí­t az album végéhez, sokkal egyértelműbb dallamokkal, mint az előző szerzeményben, a vokál csodálatos, hatalmas í­veket énekel Gillen, a rövid gitárszóló pedig maga a gyönyör, a befejezés előtti tempógyorsí­tás is igen hatásos. A Ball & Chain zárja keretbe a nagylemezt. Hasonlóan a nyitódalhoz, húzza, szinte magával ragadja az ember fiát az azonnal felismerhető, jellegzetes Jake riff. "Finomkodás" a középrészben, Greg aláfestése mellett, Ray egy fikarcnyi kétséget sem hagy tudása felől. Az alaptémához való visszatérés, végezetül pedig (csak, hogy tudjuk ki a főnök) egy kis akusztikus betét jelenti a finálét. A Badlands albumot (mely az amerikai Billboard listán az 57. helyet szerezte meg) követően még két studiómunka kerülhetett a közönség kezébe, két évre a nyitókorongot követően, majd 1998-ban. Ez utóbbi, jócskán Ray halálát követően ( a felvételek már '92-'93-ban elkészültek) jutott el a rajongókhoz. Méltán vetődhet fel a kérdés! Meddig juthatott volna el a csapat? Ki tudja?! Ám az egészen bizonyos, hogy Jake E. Lee "felszabadulása" jól érezhető minden alkotáson, és hogy ezek előadásához ilyen nagyszerű zenészeket talált, az nem csak a szerencse dolga volt! Késő bánat, de nagyon kár ezért a bandáért, sokkal nagyobb figyelmet érdemeltek volna és érdemelnének ma is! S hogy ez utolsó sorokat miért í­rtam? Nem csak az általános szemlélet, hanem saját magam miatt is! Szégyen vagy sem, csak pár éve ismerkedtem meg a Badlands munkásságával, de azonnal beleszerettem dalaikba. Rendkí­vüli tehetség, a szabadság és a rockzene iránti szeretet sugárzik albumaikból! Ha valaki nemismerné őket, szeretettel ajánlom valamennyit! A debütáló Badlands: 1. "High Wire" 2. "Dreams in the Dark" 3. "Jade's Song" 4. "Winter's Call" 5. "Dancing on the Edge" 6. "Streets Cry Freedom" 7. "Hard Driver" 8. "Rumblin' Train" 9. "Devil's Stomp" 10. "Seasons" 11. "Ball & Chain" A fantasztikus kvartett: Ray Gillen: ének Jake E. Lee: gitár Greg Chaisson: basszusgitár Eric Singer: dob Faith No More: The Real Thing Ahogy a CD könyvecskéjének hátulján lévő fotót nézegetem, azt állapí­tom meg magamban, hogy amennyire különböznek a tagok már külsőre, pont annyira összetett, több stí­lusjegyet hordoz a zenéjük. A remek gitáros Jim Martin, fekete motoros bőrdzsekiben, igazi metál hajjal és egy "helyes" piros keretes szemüveggel. Az ő játéka könnyen felismerhető, remek riffekkel töltötte meg a lemez dalait! Fehér cowboy-kalapban, fekete ingben a Bill Gould basszusgitáros, aki minden lemezen igazi élménnyel gazdagí­tja a mély hangokra odafigyelő zeneszeretőket. Fekete cowboy-kalapban, fehér dzsekiben az Amerikai zászlóról "csent" kék alapon csillagmintákkal Roddy Bottumon, a billentyűs. Mellette egy egyszerű pólóban egy olyan dobos, akinek játékát nem csak hallgatni élvezet, de nézni is dobolás közben... egy külön filmet megérne Mike Bodrin dobolása! A másik szélen, pedig fekete keménykalapban, csí­kos trikóban egy igazi karakter, egy kiváló hangú énekes, igazi szí­npadi egyéniség Michael Patton. Ő képes mindenkiben érzéseket kelteni különleges, szuggesztí­v előadásmódjával, hangjával, szövegeivel. Ez a felállás hozta meg a zenekarnak az áhí­tott nagy áttörést. 1989 -re már túl voltak két nagylemezen, egy énekes váltáson (ez volt Michael debütáló lemeze az FNM-ban), és ez a lemez,és főleg egy dal, az EPIC - melynek klipjét az MTV szana, meg szét játszotta - hozta meg a hatalmas ismertséget. Mindig tiszteltem azokat a bandákat, akik feszegetik a rockzene határait, hiszen í­gy mindig újra és újra bele tudok szeretni ebbe a zenei irányzatba. A FNM "adott" a határoknak rendesen. Zenéjükben van rap, funky, dögös metál témák, mindez észveszejtő ritmus alapokkal, megfűszerezve a billentyűs hangszerekkel. Nem titkolom én is az EPIC videoklip hatására kezdtem el keresni a zenéjüket, és az első birtokomba került albumuk, jelen cikk tárgya volt esetemben. Csak hosszú évek múlva került a kezembe az első két lemezük (We Care A Lot, Introduce Yourself, melyeken még Chuck Mosley énekelt), de ezek az én í­zlésvilágom szerint nem összemérhetőek a The real thing lemezzel kezdődő korszakkal. Az album 11 tökéletes dalt tartalmaz, érdekes, rock kliséket kerülő, sok helyen ironikus szövegekkel (elég csak a dalcí­meket átfutni...), fülbemászó, mégis szokatlan dallamokkal, utánozhatatlan énektémákkal és előadásmóddal. From out of nowhere indí­tja a sort, igazai dögös riffel, majd a már emlí­tett EPIC a következő, melyet a Metal zene és a Rap első igazán sikeres fúziójának tekintenek a kor rock-újságí­rói. Az biztos, hogy ember nem bí­rja nyugodtan ülve végighallgatni a dalt. Van itt minden: szövegmondás, frenetikusan dögös gitártéma, kiemelkedő énektéma, "head-bangelésre" í­ródott rész, táncos dallamok, gitárszóló, lágy zongora, lí­rai lezárás, szóval imádom a dalt ennyi év után is! Szerintem a klipje is fantasztikus, főleg a végén a zongora szétrobbanása. (Remélem a halat nem hagyták elpusztulni...:)). A Falling to Pieces gyorsan visszazökkent, visszaterel az FNM stí­lusba. Engem nem érintett rosszul, hogy csak egy Rap-Metal dal került fel a lemezre, de volt pár ismerősöm, aki a klip megtekintése után arra számí­tott, hogy az egész lemez ezt a stí­lust takarja... A zenéjük nem skatulyázható. Ha valakinek össze kell foglalni stí­lusukat, előkerül a "milyen zenét játszanak" kérdés, csak azt a választ adhatom, hogy olyan Faith No More -osat... Visszakanyarodva a harmadik dalhoz, Falling to pieces, melynek refrénjét gyakran ismételgetem magamba egy-egy szétcsúszott napom után ("Az életem darabokra hullik, Valaki összeszedhetne ") Surprise! You're dead! Dögös kezdés, és kaphatunk egy kis Patton ordibálást. Elsőre kicsit sokkolt, hogy egy ilyen jó hanggal megáldott énekes, miért ordibál artikulálatlan hangon, de pár hallgatás után felfogtam, hogy ezzel az őrült előadásmóddal lehet a legjobban átadni érzéseket. Igazi brutál dal. Gondolom itt kiakadtak páran, akik későbbi lemezeik pár lassú dala miatt hallgattak bele ebbe a lemezbe. Kedvencem a Zombie Eaters dal. Az akusztikus bevezetés, hátborzongató dallam, hozzá Patton bársonyos hangja, a teljesen agyament több mint bizarr szöveggel. A hosszú bevezetés után jön a hirtelen váltás, durva gitár és basszus rész, hogy egy bólogatós rész következzen. A dal összetettsége, bizarr szövege rákényszerí­t, hogy időként elővegyem és leporoljam ezt a dalt. Nem merülhet feledésbe nálam! "Szóval ölelj meg és csókolj Aztán töröld ki a fenekem és pisilj le Remélem sosem hagysz el Mer' akkor ki hallaná meg a sikoltozásom? Senki sem ért meg Kivéve a játékfigurát a kezemben" Jim Martin gitár játékát hallgatva mindig elgondolkodom, miért is nincs még inkább előtérben ez az arc ? A The real thing szó szerint két hasábos szöveggel, több mint 8 percével, dallam és ritmusorgiájával a hatodik alkotás, melyet az Underwater Love ellensúlyoz a maga huszonegynéhány dalszöveg sorával nem egész 4 percével és egyszerű dallamával. A The morning after bizarr látomásokat vetí­t elénk, egy kemény "átmulatott" éjszaka után, amikor az ember nem tudja ébredés után, hogy hol is van, él-e, vagy meghalt, és egyáltalán mik azok a vérfoltok az ember arcán??? Folytatásban egy instrumentális szerzemény a Woodpecker from Mars, és egy Black Sabbath feldolgozás a War Pigs, amely feszesebben szól, mint az eredeti. Az ének pedig új szemszögből láttatja velem ezt a dalt. Ahogy az egész lemez minden része egyedi, úgy a lezárás is az. A nyugodt, zongorával kí­sért bárban is nyugodtan játszható Edge of the world zárja az albumot. A szövegért ma biztosan lecsuknák őket azokban az országokban ahol különösen szigorúan kezelik a pedofí­liát...Persze a dalok értelmezése mindig egyedi, személyfüggő... 1998 -óta (feloszlásuk dátuma), ha kezembe kerül valamelyik FNM album, bizakodom, hátha őket is utoléri az "újra összeállási" láz, és legalább egy turné erejéig úja együtt zenélnek majd, ebben a felállásban, és ismét ellátogatnak hazánkba is. Mötley Crüe: Dr. Feelgood Mindannyian Gogol - izé, az Aerosmith - köpönyegéből bújtunk ki - mondhatná a legtöbb második generációs amerikai hard rock - abban az időben még metalnak nevezték - csapat, ám a Los Angelesi klubok mélyéről felvirágzó glam éra által a világra sminkelt Mötley Crüe - jóllehet zenéje mutat hasonlóságot a 'smith-ével, - már egy másik irányba vitte a rock n rollt. Jómagam sokáig nem értettem, mi a magyarázata az együttest övező hisztériának: a zene ugyan tartalmazta azt a vad és féktelen nyersességet és a szilaj nyegleséget, ami az akkori amerikai klub életforma által olyannyira népszerűvé tudott válni, ám sem a zenészek kvalitása, sem az énekes nem ütötte meg az Aerosmith, vagy az angolszász hard rock által képviselt mércét. Tudom, a rock n roll nem a "börkli" végbizonyí­tványról szól és a feeling gyakran fontosabb, mint a szerkesztettség, ám számomra - ki inkább az európai heavy metal németes - angolszász precizitását szerettem - a Crüe vadsága kissé szétesőnek, illetve gyerekesnek hatott - főleg, mikor sátánista jelképet, és utalásokat helyeztek el a lemezek borí­tójára: olyan vásott kölköknek tűntek, kiket egy nagy nyakleves után a sarokba kéne zavarni. Persze a csapat zenéje ugyanúgy szólt a hedonizmusról, mint a punk beleszarok lázadásáról, ám éppen ezért a hatás leginkább csak az élő koncerteken ütött akkorát, ami megmagyarázhatta az óriási sikert. Jómagam a Ford Fairlane kalandjai c. filmben láttam az első, velük készült koncert részletet - nos, akkor vált világossá, hogy a belőlük fakadó impulzivitásnak legalább annyira a része a vizualitás, mint a "pőre muzsika". A "kétvégénégetjükagyertyát" mentalitás, az a vad, kamaszos, féktelen energia, mely a csúcsra röpí­tette a bandát, egyet jelentett a fenyegető véggel is. A drogok okozta pörgés, a party animal életmód elhozta a gyors kiégést, melyből - Niki Sixx legutóbbi lemezét, és a tagok nyilatkozatait olvasva - teljes mértékben máig sem tudtak kilábalni - bár voltak periódusok, mikor az elvonókúra időlegesen képes volt a fiúkat kreatí­v munkára fogni. A Dr. Feelgood a banda egyik tiszta korszakában született: Bob Rock producer, és az átélt tragédiák sikerrel bí­rták rá a fiúkat arra a döntésre, melyet annak idején a "toxikus ikreknek" is meg kellett hozniuk, s melynek aztán meg is lett az eredménye a Permanent Vacation korongot öltött tökéletességében. Rock nem hiába lett a kilencvenes évek elejének legfuttatottabb producere, az elkészült produktum - a maga tökéletes megszólalásával, mely egyszerre dögös, és tiszta - a gyerekes hülyéskedéseitől megfosztott, energikus, de egyben dallamos bandát mutat. A Crüe legénysége ezen az albumon visszatért az első két lemezen tapasztalt ösztönös feeling teremtéshez, ám tovább is tudtak lépni, ami legfőképpen a hangszeres tudáscsiszolódásában nyilvánult meg. Ehhez a nyersességhez járult hozzá a már emlí­tett hangzás-kép, í­gy minden készen állt arra, hogy valóban etalon rockalbum születhessen. No, és persze a legfontosabb, a jó dalok: ez az, amiben nem volt hiány a lemezen. Legyen szó seggberúgós, szinte metalos riffelésű durvulásról,- Dr. Feelgood, Kickstart My Heart - seggberúgós party rockról - Rattlesnake Shake ( itt érzem leginkább az Aerrosmith hatását), Same Ol' Situation, Don't Go Away Mad -, hagyományosabb rhythm and blues nótáról - Slice Of Your Pie, Sticky Sweet - , vagy balladákról - Without You, Time For Change - a banda ezen az albumon nem tudott tévedni. Érdekes, hogy egy-egy riffnél visszanyúltak a Zeppelines időkbe is - természetesen a kor igényeihez igazí­tva a tempókat, ám ez a visszatekintés is előnyére vált a daloknak, melyek természetesen koncerten tudták igazán megcsillantani értékeiket - ám voltak olyan erősek, hogy lemezen is felvegyék a versenyt a többi élvonalbeli csapat aktuális munkáival. Sajnos a kábí­tószer, és az erőltetett rock n roll életforma ismételten szétzilálta azt a kohéziót, ami a Dr. Feelgood-ot olyannyira erőssé tette, a zenekar életében pedig egy új korszak kezdődött, ahol a bulvárnak már legalább akkora szerep- ha nem nagyobb - jutott, mint a zenélésnek - kivéve talán egy John Corabi nevű úriember jellemezte terminust. Queen: The Miracle A Queen munkásságában tulajdonképpen minden egyes lemez kiemelkedő alkotásnak bizonyul. A most terí­tékre kerülő The Miracle cí­mű munkát -annak ellenére, hogy természetesen nagy siker lett (Angliában 37 hétig vezette a sikerlistát)- valahogy kevesebbet emlegeti a szaksajtó. E "hanyagolást" leginkább talán az album időrendbeli elhelyezkedésével magyarázható . Az a tény, hogy a The Miracle a zenekar egyik legnagyobb sikerét elérő A Kind Of Magic , és a Freddie Mercury halála előtti utolsó albumként is ismert Innuendo közötti időszakban készült, nem kedvez a csapat életművébe történő besorolásnál. Mindettől függetlenül a The Miracle számomra az egyik legkedvesebb Queen album. Ennek egyik oka az lehet, hogy megjelenésének időszakában kezdtem el "lejönni a kőmetál" zenékről, és komolyabban érdeklődni az úgynevezett "finomabb" muzsikák iránt. Elsőként a lemezborí­tó ragadta meg figyelmemet. A négy zenész összemontí­rozott arcú, egyfejű lényként ábrázolt képe mai szemmel már nem tűnik különösebben kiemelkedő alkotásnak, 1989-ben viszont, amikor még nem volt ott minden pillanatunkban a számí­tógép, kifejezetten bravúros teljesí­tménynek számí­tott. Az album nem csak külsőségeiben, hanem tartalmával is számos meglepetést okozott. A Queen-től addigra már megszokhatta a közönség, hogy nincs két egyforma műve. Ha végighallgatjuk a csapat terjedelmes diszkográfiáját, minden albumnál -sőt időnként egy-egy korongon belül is - sok-sok műfajjal találkozhatunk. Ha csak a nyolcvanas éveket vesszük: az 1980-ban megjelent The Game telis tele van finom, szoftrockos pillanatokkal, az 1982-es Hot Space egyértelműen a diszkó világába látogat, az 1984-ben útjára bocsátott Works egy markánsabb rock hangzást produkált, mí­g az 1986-os A Kind Of Magic egy egészen varázslatos, hol lágy húrokat pengető, hol keményen "odamondogató" lemezként vált emlékezetessé. A The Miracle tulajdonképpen e négy album elegye. Sokat gondolkodtam rajta, hogy ha röviden kéne leí­rnom, mi jut eszembe a korongon található dalok hallgatása közben, mit mondanék. Egy szót: nyugalom. No persze, most senki nem gondoljon relaxációs zenére. A nyugalom alatt inkább egyfajta érettséget, higgadtságot, tapasztaltságot, magabiztosságot értek. Számomra a Queen ezzel a lemezzel ért révbe. Minden pillanatából sugárzik, hogy ez a négy ember nagyon tudta, hogy mit akar. Szó sincs kí­sérletezésről, kalandozásról. Sok-sok stí­lus elegyí­tésével jött létre a mű, de összhatásában mégis tökéletes egységet mutat. A korongon a sikerdalok elhelyezkedése is érdekes. Az első két és az utolsó négy szerzemény nem váltott ki különösebb visszhangot, viszont a középső négy dal mindegyike világsiker lett. A Party cí­mű nyitó dal akár az első Queen albumok valamelyikén is szerepelhetne. Buli hangulat, feszes ritmussal, nyers gitárokkal. Az érdekes cí­mű Khashoogi's Ship szintén a régi idők "Királynőjét" idéz, de egy kicsit szegényes fantáziával. Persze, nem rossz dal, de hamar felejthető. Nem úgy, minta fent emlí­tett középső, nagysikerű "blokk" indí­tó darabja, a lemez cí­madó szerzeménye, amely valóban egy kisebb csoda. A több részből felépí­tett műben minden elem megtalálható, amelyért a világ imádja Freddie Mercury-t és három társát. Tökéletes felépí­tés, parádés hangszerelés, szí­vet, lelket gyönyörködtető énekdallam, mennybéli vokálok és a dal végén egy olyan meglepetés, melynek hallatán még ma is álmélkodva csóválom a fejem. A szerzemény utolsó harmadában történik egy váltás. Az addigi finoman csordogáló dalba berobban Taylor dobja, és May gitárja. Olyan, mintha a zenészek egy teljesen új, jóval keményebb dalt kezdenének el, majd ez alá, kb. fél perc elteltével, szép lassan beúszik megint egy másik, -a nóta alaphangulatával megegyező - hangsor. Nem tudok rá mást mondani: zenei pimaszság. A végletekig fantáziadús, meglepő megoldás. A rocker lelkeknek talán a következő darab a legkedvesebb. Az I Want It All ban a kemény riffelés mellett Brian May megmutatja, hogy ezen a bolygón hangszerének egyik legnagyobb királya, a középrészen fellelhető gitárszóló ritmusalapját pedig bármelyik metál alakulat megirigyelhetné. Nem is a Queen lenne ez a csapat, ha ez után a kifejezetten hard rock nóta után nem "tolna az arcunkba" egy kis dizsit. De mivel ez a zenekar bizony a Queen ezért érkezik (a) The Invisible Man amely kifejezetten gépies dob és basszus alapjával, kemény gitár "beszólásaival" lett emlékezetes. No meg azzal a kis poénnal, hogy a dal szövegébe mind a négy muzsikus neve beépült. Freddie Mercury neve az első verze előtt , John Deacon-é pedig az első verzét követő basszus kiállásnál hallható. Roger Taylor, Brian May gitárszólója előtt kétszer is bekiabálja a nagyszerű gitáros nevét, mí­g a dobos egy jól sikerült pörgetése előtt-közben "konferálódik fel." A bakelit korszakban a lemez "B" oldalát a Breaktrhu cí­mű izmos darab nyitja. Óriási vokálozással kezdődik, majd lendületet vesz a dal, melyben John Deacon gőzmozdony dohogását idéző basszusjátékáé a főszerep. Innentől kicsit felejthetőbb dalok követik egymást. A Rain Must Fall a bulizós Queen- idézi. Ez a szerzemény is bármikor játszható zenés-táncos szórakozóhelyen. Kellemes, de nem túl eredeti darab. A Scandal megint egy picit bekeményí­t. May gitárja kicsit szigorúbban röfög, és Mercury is jobban odateszi magát. A My Baby Does Me engem a Jazz, illetve a The Game album világához repí­t vissza. Könnyen emészthető, de azért elég "agyas", az album "nem lett siker" kategóriájú pillanatai közül talán a legjobb. Az elköszönő darab, a Was It All Worth It rendesen odacsap. Kifejezetten hard rockos, sőt meg merem kockáztatni metálos riffel nyit, mely után persze finomodik a hangulat, de a szigorúság érzete mindvégig ott marad. Tipikusan olyan album záró, amely után a hallgató kényszert érez, hogy újra megnyomja a play gombot. A The Miracle egy nagyon jó lemez. Minden benne van, amiért még ma is milliók őrülnek meg. Három kimagasló hangszeres játékos és egy valóban zseniális énekes középső gyermeke. A nagy már learatott minden babért, a kicsi pedig majd csak két év múlva fog nagy-nagy szomorúság közepette megszületni és sikert, sikerre halmozni. Addig is, itt van nekünk "A Csoda". WASP: The Headless Children Érdekes és sajnálatos dolog megfigyelni, hogy még az undergroundnak tekintett metal zenében is ugyanúgy érvényesülő trendek és marketingfogások - és itt nem feltétlen a sátánizmussal kapcsolatos karikí­rozott "állásfoglalásra" kell gondolni - mennyiben tudják befolyásolni a bandáról alkotott sztereotí­piákat, és ezen keresztül a rajongótábor összetételét is. Aktuális kérdés lehetett ez a W.A.S.P. történetének - tekintve, hogy ma már "idollá" nőtték ki magukat - korai szakaszában, főleg a jelenleg tárgyalt The Headless Children megjelenésének idején: a feltupí­rozott haj, a sex, drugs n rock 'n roll jelige hatványozott jelenléte mind az életmódban, mind a szövegekben bizonyára több, az együttes zenéjét egyébként értékelő embert tartott távol a közelebbi kapcsolat kialakí­tásától, ami a THC-vel bekövetkező váltással már hátrányára válhatott Blackienek és gárdájának. Ugyanis az első három lemez vadállati őserejét, egyszerű, ám annál fogósabb riffjeit, és kamaszos szövegvilágát a The Headless Children terelte egy minden értelemben érettebb, mondhatni valamivel kifinomultabb irányba, amely "stí­lus" egyértelműen az 1992-es The Crimson Idolban érte el nem mindennapi csúcspontját. Az Inside The Electric Circus első két album szuperlatí­vuszai utáni relatí­v minőségbeli esését (esetükben ugyebár a 3. album sorsfordí­tó szerepköre "nem játszott") a legjobbkor korrigálták egy finom, de hatásos váltással: már ekkor megjelent a koncepcióban való gondolkodás, illetve monumentalitáshoz húzó attitűd. Az irányváltást célzó látszólagos változást "mindössze" az idén zseniális szólólemezzel jelentkező ex-Uriah Heep muzsikus, Ken Hensley vendégszereplése jelezhette volna előre, ám a zeneszerzői folyamatok továbbra is Blackie "diktatórikus" irányí­tása alatt álltak, leszámí­tva az egyébként igencsak erősre sikerült The Who feldolgozást. A jellegzetes Hammond jelenléte azonban - még ha nem is kerül olyan mértékben előtérbe, mint például a power metal európai vonulatában - tökéletesen passzolt az egyre szofisztikáltabb muzsikához, aminek már a nagy í­vű nyitónóta, a The Heretic (The Lost Child) is kiváló példáját nyújtja. A szám a 7 és fél perc alatt bemutatott fülbemászó gitártémáival, száguldó riffjeivel, intenzí­v és lényegretörő dobolásával, és nem utolsósorban Blackie jól ismert, kissé smirglis hangján tolmácsolt grandiózus refrénjével igazi etalon a hathatós, és esetlegesen invenciózus kezdésre. Természetesen ilyen, az együttes történetében akár mérföldkőnek is tekinthető album esetében nem lehet szó nélkül elmenni a személyes teljesí­tmények mellett sem: ráadásul ekkor még a minden rigolyájával együtt is hőn szeretett mester hangja kifogástalan állapotban volt - karakteres orgánuma lehet, hogy sok metal fanatikust megosztott, ám fogékonysága a kiváló dallamok iránt tagadhatatlan, amit olykor meglepően sokoldalúan be is tudott mutatni. Ugyanis az egy jellegzetes hangszí­n preferenciája ellenére - ami bizonyára egyetlen negatí­vuma énekesi ténykedésének - ugyanúgy kiemelkedő teljesí­tményt tud nyújtani az olyan erőtől duzzadó nóták esetében is, mint pl. a The Real Me interpretációja, vagy a Maneater dühöngő heavy metal témái közepette, illetve a jelen esetben a Forever Free által képviselt lassabb, melodikus-melankolikus bugyinedvesí­tő opuszokban is (zárójelben megjegyzendő, hogy a Crimson Idolon szereplő Hold on To My Heart alapvetően ezen lemez számára í­ródott, ám Chris Holmes keresztülhúzta a terveket: egyszerűen nem volt hajlandó eljátszani). A cirkuszi szereplés óta basszusgitárról ritmusgitárra váltó Lawless ezen a téren is egyre magabiztosabb tudásra tett szert, bár az is igaz, hogy soha sem nyakatekert szólói, hanem ötletgazdag riffjei miatt szerették a rajongók - gondoljunk csak a The Headless Children impozáns, már-már Black Sabbath-os témájára. A sokak által "A" W.A.S.P. gitárosnak tekintett, és még a lemez kiadásának évében távozó Chris Holmes is rátette markáns kézjegyét a hangszalagra, csakúgy, mint a Johnny Rod és Frankie Banali fémjelezte ritmusszekció, amelyet könnyen bizonyí­tanak az olyan darabok, mint a masszí­v duplázásra épülő, és nem őrült tekerésbe fulladó, dallamos gitárszóló(k)val operáló Thunderhead, vagy éppenséggel a hard rockos lüktetéssel rendelkező - kis gúnnyal akár Blackie ars poeticajának is tekinthető ? - Mean Man. A következő lemez, a minden szempontból egyedülállót nyújtó The Crimson Idol már teljes mértékben Steven Duren, azaz Blackie Lawless irányí­tása alatt született, a Wild Child (egy)személyes kreálmánya, amely egyben már el is távolodik a külső jegyek alapján determinált glam világtól, rajongók hadát állí­tva csatasorba ezzel. Ám ami a legfontosabb: egy mestermunkát adományozott a metal közösségnek, amit - "történelmi" tudásunk birtokában mondhatjuk - már a The Headless Children predesztinált koncepcióbeli változtatásaival: bonyolultabb dalszerkezeteket eredményező, nagyobb lélegzetvételű nóták, érettebb, de legfőképpen komolyabb szövegek, és egyre gyakoribb, "elegánsabb" dallamok, és elsősorban szinte egytől egyig kiváló számok készí­tették elő a terepet a láthatatlan fiú trónra lépésének - ezen két lemez esztétikai értékeit és gazdasági sikereit azonban később már sajnos nem sikerült megismételni az együttesnek. Whitesnake: Slip Of The Tongue David Coverdale azok közé a multitalentumok közé tartozik, akik nem csak hangjukkal, de kivételes tehetségfelismerő - és csapatépí­tő képességükkel képesek folyamatosan a csúcson maradni. A Whitesnake története nem csak a permanens siker, hanem a mindenkori változás sztorija is. Mint ahogy a kí­gyó vedli le minden évben bőrét, úgy állt elő a csapat újabb és újabb felállásokkal - talán ez is volt annak a záloga, hogy sikerült újabb - és újabb kreativitás fröccsel felpörgetni a rock' n 'roll motort. Az 1987-es Whitesnake c. albumon bemutatkozó csapat - Coverdale, Murray, Sykes és új tagként Aynsley Dunbar- fantasztikus sikerrel képes az amerikanizálódott piacot meghódí­tani - melyben talán Sykes dalí­rói tehetsége is benne volt. A Whitesnake zenéje - az igényeknek megfelelően - ekkor már inkább hard rock, mint rhythm and blues, bár a vibráló dalok legmélyén ott a blues érzelemgazdagsága, melyet Coverdale hangja mindig is kihangsúlyozott. Két évvel később az újabb aranycsapat azonban már a múlté, ám tehetségben nem fogyatkozott meg az együttes. Jóllehet, a dalí­rásba belefolyó gitáros, Adrian Vandenberg kézsérülése miatt nem tud a lemezen játszani, hiányát azonban egy olyan gitáros teszi elfogadhatóvá, ki az újkori gitárhősök egyik etalonja lesz: Steve Vai. Nem véletlen, hogy személye által talán még inkább felfrissül a banda hangzása, s ami a legszembetűnőbb: a profizmus megtervezett munkamódszere, az elkészí­tett dalok tökéletes volta. Tudom, sokan tartják a blues ihlette rockzene "halálának" a megtervezett sikercentrikusságot, mely éppen azt a feelinget öli ki a dalokból, amiért a bluest szeretjük, ám - és itt jön Coverdale-ék fantasztikus tehetsége és teljesí­tménye - , a Slip Of The Tongue polí­rozottsága ellenére is képes volt érzelmek garmadáját zúdí­tani a közönségre, olyan zenei palettát nyújtani, melyen a bluestól a metalig a rockzene szinte minden árnyalata felfedezhető. A lemez ennél fogva a bivalyerős hard rock bombák, és az érzelemdús balladák egyvelege, melyek a paneles szövegek ellenére sem fordulnak érzelgősségbe. A cí­madó Slip Of The Tongue sajátosan amerikai jellegű kezdése bődületes erővel lövi ki az első hard rock bombát - a dallamok remekül tolmácsolják a keményebb köntösbe öltöztetett rhythm and blues témákat, - a billentyű szuperszonikus aláfestésével, és Vai újszerű stí­lusával. A Cheap An' Nasty és a Kittens Got Claws hagyományosabb rock n roll megközelí­tése lendületesen nyúl vissza a régebbi Whitesnake vonalhoz - ennek ellenére mégsem tűnnek "ósdinak", vagy önismétlőnek. A hangzás, és a dalok keretbe foglalása egy lendületesebb, modernebb irányba viszi a szerzeményeket, a Sloe Poke Music egyes riffjei pedig a Coverdale Page albumon is visszaköszönnek majd. Nemhiába emlí­tettem az amerikai piac célbavételét: a Now You're Gone és a The Deeper The Love balladák már inkább közelí­tenek az amerikai AOR vonalhoz, persze ez semmit sem von le értékükből, a remekül eltalált melódiák nem véletlenül csináltak slágert a dalokból, melyekben tud Coverdale hangjának fantasztikus sokszí­nűsége, és szexuális tartalma kidomborodni. Mégsem ezek a szerzemények robbantják az igazi bombát: a Fool For Your loving a régebbi Whitesnake fanoknak nem véletlenül lehetett ismerős: egy korábbi Coverdale szám újragondolása, talán a lemez érzelmi csúcspontját jelentve. Számomra mégsem ezek a számok jelentik a lemez legerősebb pillanatait. Coverdale Led Zeppelin rajongása, és Steve Vai "metalosabb" gitárjátéka felvillantja, milyen is lehettek volna Page-ék a nyolcvanas évek vége felé: a Kashmir riffjéből kinövő Judgement Day persze lehet, hogy túl kemény lett volna a Zeppelin univerzum számra, mindenesetre talán az egyik legsötétebb hangulatú, elsivárosodást kifejező szerzemény, mely a Whitesnake történetében megszületett. A másik kedvenc szerzeményem a lemez záró száma, a mesélős hangulatú Sailing Ships, melyben Coverdale a Whitesnake eszenciájaként értelmezendő dallamokkal teszi fel a koronát ennek a csodálatos albumnak a tetejére. A lemez több mint hárommillió példányban kelt el világszerte, köszönhetően persze a remek kislemezes felvezetésnek, és persze a balladák holdudvar-növelő hatásának. Tökéletes precizitás- tökéletes kivitelezés, ez a Slip Of The Tongue - és ez biztos, hogy nem nyelvbotlás.....