Évtizedelő - 1988: Stí­luskavalkád (3. rész)

Anthrax: State Of Euphoria - TT Bon Jovi: New Jersey - garael Fates Warning: No Exit - Tomka Helloween: Keeper Of The Seven keys Pt.2.- garael Metallica: ...And Justice For All - TT Van Halen: OU8012 - Brinyó Winger: Winger - JLT Anthrax: State Of Euphoria "Anthrax jelentése: rosszindulatú kelés, furunkulus, karbunkulus, lépfene, pokolvar, lépfenés pattanás/üszög"(Országh angol-magyar nagyszótár) Régóta hallgatom őket, de ezek a tünetek nem jelentkeztek rajtam, eddig... de egy biztos! Az Ő zenéjük is fertőző! Én is megkaptam... Az eddigi évtizedelőkből sajnos kimaradt ez a legendás banda, aki inkább 30, mint 20 éve rontja a kemény zene kedvelők hallását, egyedi, mindenkitől különböző zenéjével. Ha a határidők nem szorí­tanák a lap í­róinak kezét, biztos vagyok benne, hogy már az Among the Living (1987) vagy a Spreading the Disease (1985) is feltűnt volna a Hardrock virtuális oldalán, í­gy a te monitorodon is, de ezt a hiányosságot most igyekszem korrigálni. Már erre a két albumra is olyan dalok születtek, melyek azóta is fent vannak a koncertműsoron, de jelen albumuk a '88 -as az, ami jelentősen túlszárnyalta eladásokban az előzőeket. A Billboard 200-as listájából a 30. helyre jutott és aranylemez lett az USA eladások alapján. A banda a nagy "Metal robbanást" előidéző zenekarokkal (Metallica, Megadeth, Slayer) együtt indult a '80-as évek elején, New York-ból. Az alapí­tók: Scott Ian gitáros, és Charlie Benante dobos, Dan Lilker basszusgitár, Dan Spitz gitár és Neil Turbin énekes. Ebben a felállásban adták ki 1984-ben a Fistful of Metal lemezt. Rá egy évre, a már emlí­tett '85-ös albumon viszont már Joe Belladonna énekelt, és a basszus alapokat Frank Bello szolgáltatta. Ez a felállás számomra (és sok rajongónak) az aranyéveket adta, az igazi klasszikus lemezeket. Ha van klasszikus korszak, akkor kell lennie más korszaknak is. Ez pedig az énekes váltás utáni, mikor is John Bush vette át Belladonna énekes helyét. Ne ugorjunk ekkorát az időben, és ne foglalkozzunk, most ezzel, addig még történt pár dolog, született néhány remek dal Belladonnával, amí­g a csere bekövetkezett. A '80-as évek vége Ian -éknek is sikerekben gazdag időket hozott. Turnézás minden mennyiségben. A legsikeresebbet a Metallica-val követték el. Bármilyen borsos jegyárat kifizetnék ma is, ha ez a két zenekar együtt indulna el hazánk felé! Nézzük, mivel fertőztek '88-ban. A borí­tó teljesen egyedi, a sárga alapszí­n magára vonja a figyelmet, a hipnotizáló körkörös koncentrikus körökben a tagok arcképei. Az Anthrax logo nem maradhat el, mindjárt 4 db-ot is kapunk. Nem mehetünk el a borí­tón belüli kép mellett, ahol az annyiszor emlegetett "viccesnek" titulált, szí­nes rövidnadrágokban láthatjuk a tagokat, Ian még hosszú hajjal. Sokszor húzták ezzel Ian-éket, akik erre általában azt mondják, hogy sok pályatársukat látták "cicanadrágban" fellépni, vagy kifestve, tupí­rozott hajjal stb... Az a ruha egyébként jól mutatta, hogy milyen is a hozzáállásuk, mit képviselnek a zenével, amit játszanak. A zene különlegessége, nehezebben emészthetősége, keménysége mellett a szövegek nem halál központúak, nem sötét démonokról szólnak, hanem fanyar humorral adnak képet a mindennapokról, egy speciális Anthrax szemüvegen keresztül. Régen, túl régen tettem ezt az albumot a lejátszóba. Amióta megvettem ezt a CD-t is tőlük, hogy ne csak kazettán legyen meg, talán nem is hallgattam egyben végig, csak a kedvencekre szántam időt, hiszen miden rész ezeréves ismerősként köszön vissza rám úgyis. Lássuk egyben a dalok sorát: Be All, End All Felcsendül az Anthrax kedvelők által oly jól ismert dallam először csak csellón, majd megdörren az igazi "pokolvar" hangzásvilág. A zene furcsa, teljesen kilóg a sorból. Bennem előtorlódnak az emlékek, látom magam az azóta jelentősen megváltozott utcán, ahogy edzésről baktatok a metró felé, fülemen walkman és benne tombolnak Ian-ék. Amikor először meghallottam őket, azonnal megragadott a különbözőségük. Újszerű gitártémák, speciális dobtémák, remek basszus, váratlan zenei megoldások. Az énektémák megfoghatatlanok, megunhatatlanok, és igazán csak "tí­zen" év múlva fogtam fel, mennyire nehezen énekelhetőek, mennyire bonyolultak ezek. Légy önálló, használd az agyad, ne hagyd, hogy visszafogjanak, változtass a hozzáállásodon szövegvilág, az: "Állj fel, tudod ez mit jelent Ébredj, ideje, hogy éld az álmaid" refrénnel nagyon passzolt és passzol a látásmódomhoz, de az igazság kedvéért megemlí­tem, hogy idő kellett, amí­g elkezdtem sejteni nagyjából miről is szólnak a dalok. Röviden, nem a szövegvilágért voltak a sokat hallgatott bandák között nálam. A zene fogott meg, az éneket ötödik hangszernek értelmeztem akkor. Ismét csellón a bevezető dallam, és jön az Out Of Sight, Out Of Mind . Gyors dal, igazi thrash alapokkal, és itt is előjön az érzés. Olyan "táncolós", buli zene ez. Sodor és nem bí­rja megállni az ember, hogy ne verje a ritmust, ne mozogjanak a végtagok. Ismét elkezdtem számolni, a váltások számát, de elakadtam a 3. percnél. A szerteágazó zenei témák elvonják a figyelmemet. Hogy miről énekel Belladonna ? A beszürkült, nyakkendős, kávészagú, kispályás szürke irodistákról, akik cél nélkül, gépiesen élnek. Megtörnek a mindennapokban, arc nélkül, jelleg- és jellemtelenül léteznek. "Te nem láthatod, pedig nem vagy vak Hülye, gyengeelméjű, idióta, degenerált, hányingerem van tőled Vedd ki a fejed a seggedből..." Ahogy haladok a nekem kijelölt ösvényen, nekem is egyre fontosabb a munka (gyakran túl fontos), a jó munkahely és az ehhez kapcsolódó pénz. De még mindig van egy halom dolog, ami a szabadság érzésével tölt el rendszeresen. És ez nem csak a zene! Mindenkinek javaslom, hogy találja meg a helyes egyensúlyt az élet és a munka között, í­gy nem tudja megtörni a "mindennap", a szürkeség az embert. Make Me Laught Súlyos téma, ahogy í­rtam fanyar humorral. Egyház, Isten, hit, amit oly sokan kihasználnak, hiszen jó pénzkereseti lehetőség kihasználni a hinni akaró, gyenge, vagy éppen lelki sérült embereket... "Mondd el gyilkos vicced, Hittérí­tő Te megnevettetsz Jézus megment, De csak miután fizettél Te megnevettetsz Mondd el gyilkos vicced, Hittérí­tő Fejezd be a megtévesztést" Antisocial Kedvencem a lemezről. Fülbemászó dallam, remek szöveg, könnyen énekelhető refrén mindenkinek, aki szintén antiszociálisnak érzi magát :). Érdekesség, hogy a lemezen ez az egyetlen szerzemény, amit nem a zenekar í­rt, hanem a Norbert Krief / Bernie Bonvosion kettős szerzett. Who Cares Wins "Csukd le a szemed a rémülettől Csukd le a szemed a fájdalomtól Amikor egy dobozban élsz Senki sem tudja a neved Az utcán élsz Az anyák és gyerekek élelem nélkül Szociális szállások Ki mondja, hogy nem létezik pokol?" A kezdő versszakot remek zenei világgal és kí­sértetiesre kevert gitárral vezetik be, hogy kialakuljon a mondanivalóhoz illeszkedő gyors tempó, súlyos gitárdöngöléssel kí­sérve. Megoldás nincs, átfogó szociális háló nincs, csakúgy ahogy az életben... "Nyisd ki a szemed a rémülettől Nyisd ki a szemed a fájdalomtól Amikor egy dobozban élsz Senki sem tudja a neved" Now It's Dark Igazi "Thrash dance" szerzemény, szinte látom a rajongókat tombolva - táncolva, ahogy éneklik a sokszor hallott (de számomra nehezen értelmezhető) refrént. "Most sötét van, de én látlak Baz.... ne nézz rám Most sötét van, de te ez leszel pontosan, aminek látni akarlak Most sötét van, Mami Baz.... ne nézz rám..." Schism "Ne úgy nézz rám, mint egy fehér emberre Csak ember vagyok Ne úgy nézz rám, mint egy szí­nes bőrűre Csak ember vagyok..." "Tudod milyen érzés, ha gyűlölnek Tudod milyen érzés, ha szeretnek Meg tudod mutatni, mi az a tisztelet?..." Az egész lemezen kiemelkedik a basszusgitár, de itt a kezdésnél, igazi ujjmozgató témák kerültek rögzí­tésre. Misery Loves Company A dalban minden esetben a gitárrészek kötik le e figyelmem. Szaggatott témák sora, melyek egy semmihez sem hasonlí­tható, zenét eredményeznek, melyre sok ezren "pogóztak" a koncerteken. Most kifejezetten jól esett meghallgatni a dalt, de emlékszem, hogy voltak időszakok, amikor ezt ugranom, de legalább is halkí­tanom kellett, nem bí­rtam befogadni, de most lelkesen bólogatok a refrénre, amit -hiába olvasom a szöveget - nem bí­rok felfogni. Nem baj, nem ez az első és utolsó dalszöveg, ami soknak bizonyul. 13 track intrónak tekinthető a lezáró dalhoz. Finalé A téma házasság, párkapcsolat. Szép indí­tás, ahogy az életben is, dögösre kevert gitárok, és az egyik kedvenc gitártémám a lemezről. Ha nagyon sarkí­tok, a társadalom jelentős részére igaz ez a folyamat, melyet a dalszöveg elénk tár. Szép kezdet, aztán eszmélés, hogy mibe is keveredtünk és kivel, majd az elválás... A dallam fokozatosan gyorsul, ahogy eljutunk a gyönyörű kezdettől, a nem lehetsz ugyanaz az ember, akit megismertem, és többször hat dobozos sör kell, hogy elviseljelek... Az együttélés lehetetlen, a sebesség is gyorsul, majd a végére teljes sebesség, elköszönés a nejtől, és irány a szabadság! "Az élet annyira szép lehetne, eljön az igazi szerelem ideje Aztán felébredsz..." Kiemelkedik ez az album az Anthrax sorozat Belladonna korszak alkotásai közül. Avatott fülek számára ugyan azonnal felismerhetőek a "lépfene" akkordok, dallamok, erre a lemezre ez különösen igaz. Az én í­zlésem szerint nem ez a legjobb lemezük, mégis a legtöbbet hallgatott általam is. Az ellentmondást az okozza, hogy az első olyan lemezük ez, melyet kölcsön kaptam diákkoromban, és különlegessége folytán nehezemre esett kiszedni a walkmanből. Őrült zene ez. Kicsit "kaotikus", ütős akkordokkal, bonyolult ritmus szekcióval. Hallgatásuk mindig jó hangulatot ad, nem kényszerí­t a "dolgok" átgondolására, az élet negatí­v oldalának fontolgatására, feldolgozására. Húzós, ütős, igazi specialitás, melyet nem lehet kihagyni, különösen azoknak, akik Belladonna hangját, stí­lusát jobban kedvelik, mit Bush-ét. A fertőzés okozói: Be All, End All Out Of Sight, Out Of Mind Make Me Laught Antisocial Who Cares Wins Now It's Dark Schism Misery Loves Company 13 Finalé A lemezt az alábbi felállásban "gyógyí­tották" fel: Charlie Benate - dob Dan Spitz - szólógitár Joe Belladonna - ének Frank Bello - basszusgitár Scott Ian - ritmusgitár Bon Jovi: New Jersey Emlékszem, a seattle-i grunge hullám előretörésekor megroggyanó dallamos hard rock bandák toposzváltásának első, legszembetűnőbb jele a megrövidült haj volt. Sokan, sokféleképpen magyarázták meg az image váltásból fakadó új fazont, ám attól a szövegtől, amit Bon Jovi leakasztott, eldobtam a hátast, s talán akkor határoztam el, milyen pályára is szeretnék később menni. ("...a hosszú haj segí­tett elrejtőzni a világ elöl. A követelmények, melyek borzasztóan magasak voltak, iszonyatos nyomással nehezedtek rám, öntudatlanul is befelé fordultam és megpróbáltam kizárni a külvilágot. A hosszú haj segí­tett ebben, mely burokként óvott a külvilágtól...".) A szavak őszinteségének fokát döntse el ki-ki maga, az biztos, hogy nem szeretnék a sivatagban Jovi barátunkkal együttmenni, ha nála lenne a vizeskulacs... Nos, az viszont vitathatatlan, hogy az olasz ősökkel büszkélkedhető énekes a második generációs hard rock együttesek legnépszerűbbikét működteti, olyan remek menedzselési érzékkel, mely éveken keresztül megvédte a csapatot a széthullástól. Persze számomra egy idő óta már kissé műanyag szagot hoz felőlük a szél, ráadásul a steril arculattervezés a rock izgató vibrálását öli meg, ám talán ez az a momentum, mely nem hagyta Joviékat a Guns'n'Roses sorsára jutni. Maupassant-hoz hasonlóan Jovi is már gyermekkorától profi módon felkészí­tve vérteződött fel a "rock tudományok" furfangjaival, hiszen 13 évesen már metal zenekarban játszott. Mivel a felkészí­tésnek köszönhetően elég erőt érzett magában, New Yorkba költözött, ahol "egészen véletlenül" nagybátyja stúdiójába került. Ezek után már nem volt túlságosan nehéz a Runaway demoját egy rádióadóhoz eljuttatni, melynek slágerlistájára hamarosan fel is került a dal. Addig üsd a vasat, amí­g meleg - szól a mondás, és Jovi a siker szikrájából rögtön tüzet tudott csiholni - talán ez a "buldog mentalitás" volt az egyik, mely megmagyarázhatja a fényes karriert. Jovi remek érzékkel szimatolta ki a dolgokból a siker lehetőségét, s tévedhetetlen ösztönnel válaszotta a megoldások közül a legoptimálisabbat. Nos, tehát a demo sikerét meglovagolva gyorsan együttest szervezett, melynek tagjait szintén ragyogó szimattal válogatja össze. Innentől aztán kijelölt út vezetett a szupersztár státuszhoz. A vitathatatlanul leányálom kinézet ugyanúgy hozzájárult ehhez, mint Desmond Child slágerteremtő zsenije, illetve a gondos menedzseri munka. A Slippery Wen Wet - melynek borí­tóján eredetileg autentikusan egy pár hatalmas cici szerepelt volna - igazán wet-té varázsolta a lányok a bugyiját, az olyan slágerek, mint a Give Love A Bad Name és a Livin' On A Prayer a keményebb zenét kedvelő metalfanok tetszését is elnyerte, és utat nyitott a manistream felé. Jovi alkalmas volt arra, hogy fülbemászó melódiái, és különösebb botrányoktól mentes sztárságának fényében megnyissa a tömegtetszés felé vezető kapukat, leszámolva a metallal kapcsolatos pár ostoba sztereotí­piával. Bejárt utat a járatlanért ott ne hagyd!- a New Jersey hasonló szellemben fogant, mint a nedves album, s legalább akkorát is robbant. A sikerrecept természetesen nemcsak az optimális körülményeket tartalmazta: a zenekar hangszeres szekciója olyan neveket foglal magába, mint az akkor új gitáristenként üdvözült Richie Sambora, vagy a feeliges rockdobolás iskolapéldáját mutató Tico Torres, aki korábban Miles Davis-szel, és Chuck Berry-vel is játszott. Gigaslágerek születtek, a Bad Medicine", "Lay Your Hands On Me" és "I'll Be There For You", mai repertoárjukban is elmaradhatatlan részek, és természetesen lista vezető dalok lettek, mellettük még a "Born To Be My Baby" (#3), "Lay Your Hands on Me" (#7) és a "Living In Sin" (#9) ért el szenzációs eredményeket.. A "Blood On Blood" szintén nagyon közkedvelt a rajongók között. Az album video kiadásokkal is ki lett segí­tve, a New Jersey: The Videos és Access All Areas pompásan egészí­tette ki a hatalmas, 18-hónapos turnét, mely eredetileg The Jersey Syndicate Tour-nak plakátozva. Mit is lehetne leí­rni ezekről a slágerekről? Jellegzetesen "Desmondosak", ám Joviék keze nyoma nélkül pusztán élettelen, művi dalok. Sambora játéka, Jovi nem túl nagy terjedelmű, ám érzelemdús hangja - melyet persze remekül emelt ki az énekes szí­npadi megjelenése - , a koncertek fantasztikus légköre, illetve az onnan leszűrt tapasztalatok, a fiúk hangulatteremtő képessége mind-mind kellettek hozzá, hogy a rocktörténelem egyik legsikeresebb albumát tudják elkészí­teni. A szupersztár státuszt azonban nem adták ingyen: a turnék permanens folyama, az állandó bizonyí­tási kényszer megrázta a Sambora-Jovi kettős sziklaszilárdnak hitt kapcsolatát is, ám szerencsére ezt a láthatatlan köteléket még az olyan istenverése sem tudta szétszakí­tani, mint a grunge hullám. (Csak azt a hajat kellett levágni....) Fates Warning: No Exit Ha valahol szóba kerül, vagy felmerül a Fates Warning neve, általában mindenki azokra a későbbi, Ray Alderrel készí­tett albumokra asszociál, amelyek már a progresszí­v metal atmoszférikus, többnyire mindennapi, emberi problémákkal foglalkozó, ezáltal pedig érzelmekkel maximálisan telí­tett oldalát tartalmazzák - megfeledkezve a korai, power és thrash metal által dominált John Arch éráról. Ha azonban mindennek ellenére két részre osztják az FW munkásságát, hajlamosak a törést az énekes váltás mentén elhelyezni, pedig a jelenleg is tárgyalt 1988-as No Exit elég speciális helyet foglal el a korongok sorában, és nem csak amiatt, hogy ez az első olyan Fates lemez, amin Alder énekel. Ez az album ugyanis, a korai és a kései FW esszenciájának az ötvözetét nyújtja, és pont emiatt lehet érdekes a banda minden korszakának rajongója számára, habár az "Arch hatások" jobban érvényesülnek rajta. (Egy kis adalék John Arch és a FW történetéhez: miután John kilépett a zenekarból 1987-ben, a tagok meg akarták változtatni egyben a banda nevét is, hogy teljesen új lappal kezdjenek, ám ezt a kiadójuk nem engedte, annak ellenére, hogy ezután nagyjából 180 fokos fordulat következett be zenéjükben. A baráti kapcsolat fennmaradására kézenfekvő példa Arch 17 év muzikális szünetelés utáni első hangzóanyaga, a 2003-ban kiadott, két számot tartalmazó Twist of Fate cí­mű zseniális EP, amelynek készí­tői között megtaláljuk Jim Matheos és Joey Vera nevét is.) A lemez első fele leginkább az elkötelezett Arch fanok által szentháromságnak tekintett első három albumot idézi, azok közül is leginkább talán a The Spectre Withint - a thrashes riffek, a többnyire nyaktörő tempó mind-mind hasonló érzésvilágot kelt a hallgatóban, mint a pár évvel korábbi durvulatok. A gitárszólók ezzel szemben már inkább a power metal hatásait mutatják, mí­g Ray éneke szintén a határ menti helyzetet erősí­ti meg: néhol igencsak kevés szó szoros értelmében vett énekléssel találkozunk, szereti szétsikí­tani a számokat önjelölt Halford, vagy éppen Dickinson módjára, ám már megjelenik az az oldala is, amiért manapság is olyan nagy hí­rnévnek és közkedveltségnek örvend: érzelemdús, hangszí­nekben gazdag vokálok, mint például a balladának induló In A Word elején. A totálisan ignorálható cí­madó-bevezető szösszenetet leszámí­tva mind a négy "rendes" terjedelmű nóta megéri a pénzét, igazán kiemelkedőt nyújtanak az Anarchy Divine és a Shades of Heavenly Death súlyokkal rendesen megpakolt gitártémái, illetve a Silent Crisisben Alder énektémái. A közel 40 perces No Exit második felét egy 21 perces, progresszí­v megaopusz zárja, aki azonban arra számí­t, hogy a zenészek megragadják az alkalmat, hogy maximálisan kiéljék mértéktelen szólózási perverziójukat, öncélú-magamutogató tekerésekkel töltve meg a játékidőt, annak bizony csalódnia kell. Mathoesék ugyanis igazi úriemberek, finom í­zléssel és kifinomultsággal megáldva: nem esnek ilyetén túlzásokba, inkább az etalon Rush példáját követik, annak is egészen pontosan 2112 cí­mű örökzöldjéről vettek mintát. A The Ivory Gates of Dreams ugyanis szintén altételekre van felosztva (egészen pontosan 8-ra), ami garantálja, hogy ezek a részletek akár önmagukban is megállják a helyüket: minden kis apró részletnek megvan a maga funkciója. Ez a szám vezeti át a Fates Warningot az elkövetkező, új stí­lus felé, ugyanis itt jelenik meg először kézzelfoghatóan a progresszí­v metal szelleme, és nemcsak a komplex dalstruktúra vonatkozásában: a zenei részek, a riffek is egyre több power metal hatást mutatnak. Ha azonban eltekintünk a kategorizálás és elemzés kényszerétől, akkor egy fantasztikus zeneóriással találjuk magunkat szembe: a töménytelen tempóváltás, a különböző riffek tömkelege, az okosan adagolt, technikás gitárszólók, és Alder mindkét oldalát felvillantó énektémái gondtalan szórakozást biztosí­tanak mind a 21 percre. A lemez esztétikai értékeiből sajnos levonnak valamelyest az egyéb komponensek: a hangzással még a dátumra való tekintettel meg lehet barátkozni, ám erre is ráférne egy kis új évezredbeli dög - azt azonban, hogy már első blikkre is inkább visszataszí­tó, mint "étvágygerjesztő" borí­tóval látták el az egyébként igencsak erős korongot, nehéz megmagyarázni. Mindezek ellenére a muzikális oldal időtállóságát bizonyí­tja, hogy 2007-ban már második újrakiadását éli a No Exit, amelyen 3 próbatermi bonusz szám is helyet kapott, illetve egy pár videóval megtűzdelt DVD-t is mellékeltek a kiadványhoz (az első újrakiadás 1992-ben történt, dupla albumként jelent meg az Awaken The Guardianel). Következő albumaikkal azonban nemcsak egy árnyaltabb, érzelmesebb stí­lus felé vették az irányt, hanem a relatí­v viszonylatokban bekövetkező kommerciális sikerek felé is - mindenesetre egyre többen elismerték a csapat munkásságát, ma már pedig a progresszí­v metal egyik sarkköveként tekintenek rájuk. Talán nem is véletlenül. Helloween: Keeper Of The Seven keys Pt.2.- Ha lenne a metal zenének múzeuma, akkor a kiállí­tott hí­rességek között mindenképpen ott szerepelne az a német együttes, mely a "fémipari német nemzeti bajnokság" első osztályában talán a leghí­resebb csapattá vált. Jóllehet, indulása óta már vannak, akik túlszárnyalták a stí­lusalapí­tó ",mestert", ám az biztos, hogy - és akkor maradjunk a sportnál-ha a tornához hasonlóan az először bemutató személyről neveznének el egy-egy gyakorlatot, illetve stí­lust, a speed-metalt minden bizonnyal az együtes nevén emlegetnék.. Ez az 1984-ben alakult zenekar ugyanis egy olyan zenei világot hozott létre, mely véglegesen kialakí­totta az ún. euro-power metal arculatának fő vonásait, kezdve a kétlábdobos sebes riffeléstől a magasan szárnyaló, himnikus dallamokig, az epikus témáktól a "happy" metál mókázó danolászásáig. A csapat nélkül valószí­nűleg nem - vagy más- lenne manapság a skandináv dallamos-metal birodalom, a szimfonikus olasz szí­ntér, vagy a német teuton speed-lovasság is. Vajon mi lehet ennek a zenekarnak titka, kérdezhetnénk. A jó zenészek? A megfelelően agresszí­v, ám mégis könnyen befogadható zenei világ? A szintén stí­lusalapí­tó énekes? Vagy csupán csak jó időben voltak jó helyen? Ki tudja, minden bizonnyal a felsorolt tényezők együttesen hozták létre azt a ma is élő és alkotó metal legendát, melynek neve Helloween. A Helloween története 1978-ra nyúlik vissza, a Gentry nevű hamburgi zenekarhoz, melyben két fiatal német gitáros - kik énekelni is szerettek- Kai Hansen és Piet Sielck ábrándozott nagy í­vű karrierről. 1981-ben Second Hell-re változtatták nevüket, és nem sokkal ezután csatlakozott hozzájuk két tehetséges zenész, Markus GroíŸkopf (ex-Traumschiff) basszgitáros és Ingo Schwichtenberg dobos. Több tagcsere után a ma is ismert együttesi tagokkal, már helloween néven 1985-ben jelent meg a stí­lusalapí­tó kislemez, a Helloween, melyet pár hónap múlva követett a Walls Of Jericho. A sikert hozó album koncert körútján az élő előadások ráébresztették Hansent, hogy hangja nem a legmegfelelőbb a hatalmas turnékhoz, í­gy a koncertsorozat végén már Ralf Scheepers a Tyran-ból vágta ki a magas c-ket. Scheeper azonban nem akart csatlakozni a Helloweenhez (persze később mégiscsak sikerült egy bandába összejönni a két fenoménnek, de az egy másik történet) Szerencsére a turné végére megtalálták azt az ideális énekest, ki 18 éves kora ellenére bármit ki tudott énekelni, technikája és hangja pedig a Helloween aranykorának egyik legfőbb letéteményesévé vált. Az aranyhangú énekest Michael Kiske-nek hí­vták, kivel aztán rakétaként törtek a csúcsra. 1986 végén egy dupla album igényével jelent meg a csapat a Noise-nál, akik azonban üzleti megfontolásból elutasí­tották a tervet, í­gy 1987 -ben csupán az első része jelent meg a metal klasszikus lemezei közé bekerülő "The Keeper Of The Seven keys"-nek. A lemez aztán nagyot robbant, Amerikában és Japánban is metálfanok ezreit tette tökfej-rajongóvá. Az olyan power-speed bombák, mint a Future Word, vagy az I'm Alive népszerűek lettek a keményebb, és a dallamosabb zenét szeretők körében is, az epikus Helloween-nel pedig a csapat progresszí­vebb oldalát is sikeresen bemutatta . A sikert meglovagolván aztán 1988-ban kiadásra került a második rész. Ha van az euro - powernek alapműve, akkor a Helloween Keeper of the seven keys 2. albuma az. A banda olyan magasságokba emelkedett,, ahol bizony nehéz volt megmaradni, amit a későbbiek igazoltak is. De 1988-ban a Helloween sikere csúcsán volt, a lemez világszerte az eladási listák csúcsán pompázott. Az MTV meghí­vta a bandát egy turnéra az USA-ba, ami Headbanger's Ball Tour néven hí­resült el később, ,olyan csapatok társaságában, mint az Exodus és az Anthrax. Weikath megí­rta az Eagle Fly Free-t, a Dr. Stein-t, és az epikus metálnóták etalonját, ,a Keeper Of The Seven Keys-t. Hansen fejéből pattant ki az azóta is az egyik leghí­resebb Helloween nóta, az I Want Out, illetve a March of Time. A fiatal énekesnek í­rhattak bármit, fantasztikus hangterjedelmével kiénekelte a hallgatót a bőrnaciból. Az album egyenesen folytatta azt az utat, ,ami az első részen már tapasztalható volt. A fiúk visszavettek a Walls of Jericho és a Judas LP-k agresszivitásából, dalaik, ha nem is puhultak el, de azért jóval dallamosabbak lettek. Persze vágta bombák itt is akadtak szép számmal, - rögtön a nyitó szám, a speed himnusszá váló Eagle Fly Free, melynek végén Kiske a magas c kiéneklésével megkoronázódott a metal birodalomban - ámmégis a középtempós I Want Out, és a Dr. Stein váltak olyan örökslágerekké, melyek utat nyitottak a metál zenét annyira nem kedvelők táborába is. A lemezen minden megtalálható volt,, ami a mai neopower stí­lust jellemzi: nagyzenekari intro, germános speedelés, egy-két sláger, klasszikus ihletésű dalok, komolyzenei betét, és összetett, , epikus darab. Fantasztikus, hogy ebből az egy lemezből aztán mennyien táplálkoztak. Rengeteg csemege kí­nálta magát ezen a zenei gyümölcsös tálon, a Dr. Stein orgona betétjétől kezdve a We Got The Right hangszálakrobatikát kí­vánó csodálatos dallamaiig - melyek elsők voltak a sorban a lassú számok Helloween univerzumában - , de a leginkább a záró, több, mint 13 perces "többtételes", epikus mű robbantott meglepetés bombát a rövid, speed gránátokhoz szokott közönség körében. Az igazából három számból összegyúrt dallamfolyam egyike azoknak a hosszú számoknak, melyek egy rockopera dramaturgiája szerinti ismétlődő motí­vumot helyeztek a dal közepébe, megadva ezzel a fogódzkodót a mű hossza hossza miatti elbizonytalanodás ellen A fantasztikus siker azonban túl gyorsan jött, az együttes tagjai nem tudták feldolgozni a hirtelen egekig szökő elvárások okozta stresszt: a bandán belüli személyi problémák Kai Hansen kiválásához vezettek, ki megalapí­totta a germán-metál másik alapvető csapatát, a Gammaray-t, a Helloween pedig letért arról az ösvényről, mely a mennybe jutatta őket - a legenda azonban megteremtődött, melynek monumentális volta csak a lemez cí­madó számáéhoz mérhető. Metallica: ...And Justice For All "Lars, James, Kirk és Jason fantasztikus esztendővel zárta a nyolcvanas éveket. Méltán koronázták meg az évtizedet, melynek második felében a heavy metal revolúciójának kirobbantói éppen ők voltak...és bizony a Föld minden országában dúl a Metallica - láz." (forrás Metal Hammer 1990/4 2. évf.) Mint az 1986-os Évtizedelőben emlí­tettem, erről az albumról is csak szuperlatí­vuszokban tudok nyilatkozni, és ezt nyugodtan teszem, mert tudom, hogy sokan tennék ezt ugyaní­gy. A METAL zene ékköve ez, amely nem fakul az évek múlásával. Nem kell újrakeverni, újra kiadni, bármit is változtatni rajta. Mérföldkő marad, amí­g a torzí­tott gitárok zúznak a Földön. A negyedik Metallica stúdió lemezéhez a gyarapodás, végtelen hosszúságú turné, hatalmas sikerek kötődnek. Mi történt velük - cí­mszavakban - 1988 és 1990 között: 1988 elején kezdték el a Justice album munkálatait, kétszer is. Az első kí­sérletet teljes egyetértésben az enyészetnek adták (gyakorlatilag 2 feldolgozás és 2 dal dobtémáit tartották meg), és Flemming Rastmussen -el álltak ismét neki a lemeznek. Innentől felgyorsultak az események, és augusztus végén, szeptember elején a boltokba került az új album, melyet nagy várakozás előzött meg. A Damaged Justice Európa Turné 1988. szeptember 11 - én kezdődött Budapesten, amely valószí­nűleg örök emlék marad a srácoknak is, hiszen a Lady Justice szobor nem a tervek szerint dőlt össze. Erről és a rövid budapesti látogatásról pár rövid filmrészlet található a Live Shit: Binge and Purge monstre hosszú Metallica koncertanyag elején. Mindig felmerül bennem a költői kérdés, vajon emlékeznek-e legalább ezekre a különleges esetekre és a helyekre, vagy csak egy tömény massza marad meg bennük az elképesztő hosszúságú turnékról??? A lemez kiadás után, gyakorlatilag megállás nélküli 20 hónap turnézás következett, 251 koncerttel, nagyságrendileg négymillió ember előtt. Olyan bandákkal, mint: Queensryche, Danzig, The Cult, Faith no more... Számos történet kering ezekről a koncertekről, hogyan viccelte meg a Metallica a különböző bandákat, akikkel együtt járták a világot. A Queensryche esetében 1500 pingpong labda és egy férfi táncos, mí­g a The Cult esetében 500 darab aranyhal és a négy Metallica tag, mint Ian Astbury imitátor kötődik a sztorikhoz többek között. Nem állhatom meg, hogy ne í­rjak le ide egy idézetet a Metal Hammerből (1990/4), Lars nyilatkozata alapján: "...Persze Ők idegesek lettek és a koncert végén a következőt mondta be Astbury: A The Cult és a technikai személyzetének véleménye a következő: a Metallica seggfejek gyülekezete." ... "Azt hiszem, mostanában nem vagyunk rajta a The Cult-ék népszerűségi listáján..." Persze mindkét zenekart igyekeztek kiengesztelni a poénok után. Ehhez az időszakhoz kötődik az 1989-es Grammy dí­jkiosztó, ahol a Metallica is jelölést kapott és fellépett. Itt sokan a Metallicát várták győztesnek, de nem ők nyerték 1989 legjobb HR/HM bandája cí­met, hanem Jethro Tull...(Csak egy évet kellett várni, hogy bezsebeljék ezt a dí­jat, '90-ben, majd a következő két évben is kaptak Grammy dí­jat.) Meg kell emlí­teni a ONE klipjét is. Eddig a pontig hevesen tiltakoztak Larsék a klipkészí­tés ellen, de a 80-as évek végére beérett ez is. A súlyos témájú dalhoz, egyedi klip született, Johnny Got His Gun cí­mű mű és az ahhoz készült film betétrészleteivel. Az MTV rendszeresen játszotta a hosszú és komor hangulatú klipet, amely a hét klipje cí­met is elnyerte. Nem is igazán értették a srácok, ezt a váratlan fogadtatást. A végtelennek tűnő turnézás közepette a lemez dupla platina lemez lett. (8 millió példányban fogyott az USA piacán - forrás:http://hu.wikipedia.org/wiki/Metallica) '90 második felében a tagok a háttérbe húzódás mellett döntöttek, a Lars interjúból idézve: "...két éve minden újság tele van velünk, egy kicsit háttérben szeretnénk most maradni. Nem akarjuk, hogy a srácok megunják a pofánkat..." Hogy mi történt '90 után, az már egy teljesen más történet. Új producer, új lemez és egy új korszak kezdődött ekkor a Metallica életében, de erről majd egy másik évtizedelőben. Most inkább becsúsztatom a CD-t a lejátszóba, és sietve megnyomom a lejátszás gombot, hogy ismét egy órás Metallica borzongásban lehessen részem. A lemez minden eleme maximalista alkotókról árulkodik. A borí­tó, a szövegvilág, a zene egységes, összekovácsolt műalkotás, mely karcos tükörképet mutat a 80-as évek végéről. Sötét depresszí­v szövegek, öklöket összeszorí­tó, nyakizom erősí­tő riffek, melyek ellenállhatatlanul törnek be a fémzenekedvelők tudatába. A szövegek igazán komorak, melyek nem festenek pozití­v képet a jelenről és a jövőről. Nem indí­tanak gondolatokat, nem késztetnek elmerengésre. Egyszerűen ellenkezést nem tűrően kijelentenek, közölnek a szövegek, melyeket brutális, hallócsontocskákat zúzó, füljáratokat romboló, agytekervényeket kisimí­tó zenével támogatnak. Mindezek ellenére nincs hiány dallamokban. Nincs kidolgozatlan kezdés, vagy lezárás. Az érzés minden lemezhallgatás után hatalmába kerí­t, le kell í­rjam. Ez számomra egy komolyzenei műalkotás, korunk technikáját használva, olyan embereknek, akik nem képesek elfogadni a fogyasztói társadalmat mindenestől, akiket nem érdekel a politikai rendszer, akik látják, mi történik körülöttük, de nem tudnak tenni ellene, csak a harag gyűlik bennük. Röviden: egy energiabomba, hibátlan szövegekkel, tökéletes zenével 9 tételben. A "megfeketedés" elkezdése előtt a borí­tó. Az első négy lemez mindegyike remekbeszabott borí­tót kapott, de Lady Justice ábrázolása korunkban nem sikerülhetett volna jobban. Megszaggatott ruha, mint a dalszövegben is utalnak rá, erőszakoskodás következtében, bekötött szem, egyik kézben az igazság kardja, a másik kézben a mérleg, melynek mindkét mérőtálja tele van pénzzel... Az "igazságot" vastag kötelek kötik béklyóba és húzzák le. Csak egy borí­tó, de mindent elmond a demokráciáról, a diktatúráról, kommunizmusról, egyszóval a politikáról, az életünkről... A könyvecske belülről teljesen fekete, a betűk fehérek. A szövegeken kí­vül egy remek grafikát is tartalmaz, egy lesújtó kalapácsfejet. A kalapács feje a négy tag fejéből áll össze. BLACKENED Felhangosulnak a gitárok, megüti a dobot Lars, és feltárul egy halálos jövőkép. A dob szétüti a dobhártyát, gitárok í­gy még nem szóltak, az indulatoktól eltorzul az arc, és megszólal James. Kimért agresszí­v énektéma, tökéletesen eltalálva az egyensúlyt az ének és a vészjósló jövőmondás között. A kezek ökölbe szorulnak, ahogy a megfeketedés gondolata előtör, elpusztul az anyaföld, a bolygó. Nincs újrakezdés, nem hibázhat többet az emberiség, vagy a planéta megsemmisül. Ritmusváltások sora, leí­rhatatlan, pusztí­tó, mindent és mindenkit szétrugdosó vastag riffek, olyan karcosan mély hangzással, amit nem nagyon sikerül azóta kikeveri senkinek. Gyilkos lendület, amely felrajzolja elénk, hogyan tűnik el másodpercek alatt az egész emberiség. Remek szólók, halandó számára lejátszhatatlan dobtémák, hirtelen befejezés. "...Felhólyagzik a Föld, Megkapja amit érdemel Halálos nikotin Öli meg azt, ami lehetett volna..." "...Nézd anyánkat, Megöljük, Nézd anyánk halálát Izzó pusztulás Állí­tja el a lélegzetét Éveink milliói pillanatok alatt eltűnnek..." ...AND JUSTICE FOR ALL Lágy kezdés, altató dallam, hogy ezt felváltsa a hátborzongató ritmus, éles riffhalmaz. A téma kitisztul, ahogy az emberek látása is lassan... Elkezdődik az igazság kiiktatásának története a civilizációból. Mozog a fej, és az igazság palotáját zöldre festik a bankjegyek. "Az igazság palotáját zöldre festették, A pénz beszél A hatalom farkasai döngetik az ajtódat, Hallod lépéseiket? Hamarosan étvágyuk áldozata leszel..." "...Justí­ciát megerőszakolták, Az igazság gyilkos A hatalom gépezet elhallgattat, Most már elkaptak A pénzük újra megbillenti a mérleg serpenyőjét, Elintézik az ügyed Hát ez az igazság? Nem mondhatnám, Nem í­gy érzem..." James hangja és a lehető legmélyebbre kevert gitárok, a speciális dob "sound" olyan hangzásvilág, amely minden alkalommal maximálisra nyomja bennem az adrenalint. Igen, agresszivitást eredményez ez a zene, igen, kí­méletlenek a szövegek, igen, a lábdob szétszakí­tja a membránt, igen, lehalkí­tom "kedves" szomszéd csak húzzál el a ...ba. Az album egészén folyamatosan feltűnő ritmus és dallamváltások, a becsempészett dallamok a lassabb részekbe olyan többletet adnak, ami nem tehet ennél tökéletesebbé egy metál zenét. Folyamatos ZÚZÁS, mindenkit beindí­tó ritmusok. Ez az album, amire rá kellene í­rni, hogy semmilyen tevékenység közben nem hallgatható, mert a hallgató nem tud semmi másra koncentrálni, ezért közveszélyes! A dalok kapcsolódnak egymáshoz, í­gy van ez az EYE OF THE BEHOLDER esetében is. A teljes hangerő beállása után megkezdődik egy olyan ritmusú gitártéma, melynek egyszerűsége megdöbbentő, élvezete maximális. Kí­vülről nézve a dolgokat: "Korlátozott függetlenség, A választás szabadsága A választás megtörtént nélküled, barátom A szólás szabadsága, Szólás az általuk megadott szavakkal Szabadság az Ő kikötéseikkel..." "...Bí­zol amiben én bí­zom? Magamban, énbennem, és személyemben Átlátok a ködösí­tésen, keresztüllátok az önző hazugságon Nem számí­t, mit látsz, Vagy mit olvasol Csinálhatod ahogy akarod, Csak legyen kész, ahogy mondtam..." Nem tudom hogyan tudták úgy játszani ezeket, hogy a helyén maradt a fejük... Ez a három dal, már önmagában is elég a világhí­rhez egy életre, de mögöttük már 3 stúdiólemez van, ilyen minőségben, és ez még csak az album bevezetése. A hangzás egységes, van akinek egysí­kú, de a szólók, az egy dalba belesűrí­tett több dallam és ritmusvilág, a halmozott, egyszerű, de mindent szétszaggató gitár riffek megunhatatlanná teszik a dalok szoros egymásutánját. A szövegek egymásra épülnek, nincs üresjárat. Már dörögnek is a fegyverek, jön a helikopter, és megszólal az annyiszor felhangzott gitártéma, jön a ONE. Lassú, mégsem lí­rai bevezetés (akkor még ez volt a lassú Metallica dal, ki gondolt ekkor még a Nothing else matters -re...) Most üres az agyam, nem emlékszem semmire, csak a dallam fonódik és pörög előttem a hí­res, számtalanszor látott klip, jammelés a hangárban, bevágott filmrészletek. Egy katona szenvedése, emlékei, haláltusája. Az országért, a rendszerét harcolt, és miért, milyen eredménnyel? "...Most, hogy a háború elbánt velem, Felébredve nem látom, Hogy nem sok maradt belőlem Csak a fájdalom valódi, semmi más Visszatartott lélegzettel a halált kí­vánom, Ó kérlek Istenem, ébressz fel... Elkezdődik a felejthetetlen lábdobolás, mely indí­tja a nyakszaggató durvulást. Látom Lars lábait, hallom a dobokat, a szigorú gitárokat, a szenvedő szavakat. Úgy érzem engem is itt hagytak az élet poklában. Amikor már nem hinnénk, hogy lehet tovább fokozni a dal hangulatát, jöhet a szóló! Szinte látom repkedni Jason haját. A 4 feketébe öltözött "Metallica - lovas" viszi a lelket a végső nyugalom felé. THE SHORTES STRAW Kezdésképpen bele a közepébe, finomkodás nélkül, hogy kibontakozzon ismét egy újabb gyöngyszem, még egy gitár dallam, a mostanra megszokott brutálisan bonyolult dobbal. Na ki húzza a rövidebbet? Hát te... Majd eltorzult arccal üvöltöd, hogy megint neked jutott a rossz, kiközösí­tve élsz, helyetted döntenek az életedről, senki vagy, elveszted mindened, ami fontos, és közben gitárok tépik a dalszöveget, amivel csak egyetértően bólogatni lehet. A keverés tökéletes, egy-egy kiállás után a gitárok visszavezetése eddig még nem hallott módon. Ehhez nem csak profizmus kell! Bárcsak ott lehettem volna a stúdióban az alkotáskor! Milyen lelki, tudásbeli, hozzáállásbeli többlet kellett, hogy megalkossák ezt a művet? Megszólalnak a dobok és gitárok együtt, ismét egy széthallgatott dallam. Jön a HARVESTER OF SORROW! E bevezető mellett nem lehet gépelni, csak a ritmust ütni! "Fojtogat az életem, A gyűlölet magjait vetem A szeretetem gyűlöletté változott, Távol a végzetemtől csapdába estem Én adom, Te elveszed, Az én elhagyott életem..." THE FRAYED ENDS OF SANITY Ennyi bánat, igazságtalanság, sötét jövőkép után, nem meglepő, hogy megbomlik az elme... Lássuk, hogyan látják a zenészek egy megbomlott elmén keresztül a világot: "Terror születik, És sok minden mást kiirt Foglyul ejtett a félelem, rabszolgája vagyok Soha nem figyelmeztet, Kiterjeszti szárnyait És én várom milyen borzalmat hoz Elvész az érdeklődés, kérdés, csodálkozás, Elnyomnak a félelem hullámai... "Romokba, Süllyedek, Rabja vagyok ennek az érzésnek, Elszabadult a pokol..." TO LIVE IS TO DIE Lassú kezdés, akusztikus gitárok, majd lassú zúzás szorí­tja ki ezt. Ismét visszatér a vastag, mély hangzásvilág, és az ember nem is hinné, hogy ez alapvetően egy instrumentális dal lesz. A ritmus ismét visszavesz, szomorú dallam, majd egy túlvilágira kevert gitárrész és vonósok tűnnek fel, hogy ismét puskalövésszerűen szólaljon meg a dob, és a gitárok. A szomorúság teret nyer, a gitár sí­r, majd ismét a csigolyákon végigfutó hidegrázást indí­tó zúzás, lábdobbal kí­sérve, és James elmondja az album legfontosabb szövegét: "Mikor egy ember hazudik, Megöli egy kis részét a világnak Ezek a sápadt halálok, miket az emberek tévesen életüknek neveznek Nem bí­rok tovább szemtanúja lenni mindennek Nem adhatna az Üdvösség birodalma Otthont nekem?" Több helyen olvastam, hogy ezt a művet Cliff emlékének szánták... Ismét hangzás és érzelem váltás, zúzda, majd lehalkulás, akusztikus kivezető rész, hogy egy meglepő, durva és hatásos indí­tást kapjon a befejező tétel. DYERS EVE Durva és igaz szöveg, igazi halál előestéje hangulat. Sok szülő- gyermek kapcsolat jellemezhető ezzel. Együtt és egymás nélkül sem jó, mert: "Drága Anyám, Drága Apám Miféle pokolba taszí­tottatok?..." "Napról-napra meghatározzátok életem, Rám erőszakoljátok mi jó, mi rossz Elzártatok az elől amit úgy hí­vnak: élet..." "Kinőttem már azt a kurva altatódalt, Mindig ugyanazt hallom tőletek Tedd ahogy mondom, nem ahogy én teszem..." "...Pokol az életem nélkületek, Nem boldogulok kettőtök nélkül Megrémí­t a világ körülöttem, Ártatlan áldozat, mentsetek meg..." "...Elbújok a nekem készí­tett világotokban, Forrongok, Vérzek Sajgó sebeim soha be nem gyógyulnak Soha el nem múlik a gyűlöletem irántatok Mert a ti poklotokban kell élnem" Jó végszó egy "Metallica világ" lezárásához, és egy új zenei világ elkezdéséhez. A legpusztí­tóbb dal a legvégén, hirtelen vége, mintha elvágták volna. Utána csak az űr marad, és hiába telt el egy óra, úgy tűnik csak egy perc volt, egy igen súlyos és jelentőségteljes perc. Egy lemez, amit meg kell hallgatnom időről időre. Új energiákat ad, emlékeztet, hogy ne feledjek gyűlölni, félni, lázadni, látni a lényeget, látni a jövőm, melynek része a halál, amit nem tudok megemészteni. A kőbevésett tételek és szerzők: BLACKENED - Hetfield, Ulrich, Newsted ...AND JUSTICE FOR ALL - Hetfield, Ulrich, Hammett EYE OF THE BEHOLDER - Hetfield, Ulrich, Hammett ONE - Hetfield, Ulrich THE SHORTEST STRAW - Hetfield, Ulrich HARVESTER OF SORROW - Hetfield, Ulrich THE FRAYED ENDS OF SANITY - Hetfield, Ulrich, Hammett TO LIVE IS TO DIE - Hetfield, Ulrich, Burton, DYRES EVE - Hetfield, Ulrich, Hammett Az igazságosztók: James Hetfield - ritmusgitár és ének Lars Ulrich- dob Kirk Hammett- szólógitár Jason Newsted - basszusgitár Van Halen: OU812 Amikor egy zenekarban tagcsere történik, felbolydul a rajongó tábor. Különösen í­gy van ez, ha a frontember, az énekes távozik. Van, aki esküszik arra, hogy az új taggal már biztosan nem lesz annyira jó és sikeres a csapat, egy másik tábor pedig mérget venne rá, hogy a vérfrissí­tés kifejezetten használni fog. A rock történelmében számos énekes cseréről tudunk, amely jól sült el, (Ozzy Osbourne vs. Ronnie James Dio, Charlie Dominici vs. James LaBrie) és jó néhányról, amely után a süllyesztő elkerülése végett, -vagy még nagyobb haszonszerzés céljából - a zenekar kénytelen visszavenni, visszakönyörögni régi énekesét. (pl. Iron Maiden, Judas Priest) A Van Halen esetében a váltás elfogadását a középút jelzi. A tábor jelentős része a mai napig nem tudta megemészteni David Lee Roth távozását, és boldog, hogy -ha minden a terv szerint halad - most újra egy szí­npadon láthatja majd a régi felállást, egy másik, körülbelül azonos nagyságú szelet pedig roppantul örült, hogy Sammy Hagar személyében egy jó hangú muzsikus került a Van Halen kötelékébe. Jómagam, -bár elismerem Diamond Dave nagyságát- a "Hagar hí­vők" közé tartozom. Roth 1985-ös "szólókarrier vágyból" fakadó távozását követően a Montrose egykori tagjának megjelenése alaposan megváltoztatta a Van Halen arculatát. Hagar fazonra, habitusra is totális ellentéte volt elődjének. A szí­npadon nem ugrált tripla szaltókat, viszont, mivel tulajdonképpen egy gitárosról van szó, sokszor "besegí­tett" Eddie Van Halen-nek. Hangjának karcos, sokszor kicsit blues-os beütése pedig a zenekar egész stí­lusára rányomta bélyegét. Az 1986-os 5150 cí­mű "bemutatkozó" album nagy siker lett. Köszönhetően az olyan óriási slágereknek, mint a Why Can't This Be Love, vagy a Love Walks In a lemez csak az USA-ban hatszoros platina lett, és általa a zenekar begyűjthette pályafutása első Bilboard elsőségét is mely után két évet kellett várnia a másodikra. 1988-ban napvilágot látott az újabb listavezető Van Halen kiadvány az OU8012, melynek talányos cí­mére két magyarázat is született. Az egyik szerint a lemez elnevezése egy válasz, David Lee Roth 1986-os, Eat 'Em and Smile korongjának cí­mére. OU812 fonetikusan = "Oh, You Ate One Too". Egy másik verzió szerint a hetvenes évek egyik nálunk is nagy sikerrel vetí­tett televí­ziós sorozatának, a Taxi-nak egyik dí­szletfalán szerepelt ez a felirat. A frontoldalán a zenekar tagjainak fotójával ellátott borí­tó egyéb érdekességeket is tartalmaz. Hátoldalán egy "Darwin" feliratú kőtömbön, kezében emberi koponyát tartó, a gondolkodó cí­mű szobor pozí­ciójában helyet foglaló majom látható, a dalcí­mek pedig a megszokottól eltérően "abc" sorrendben olvashatóak. Az albumon található anyag rendkí­vül sokrétű. Menetrendszerűen érkeznek az óriási, már szinte a pop műfaj felé tendáló slágerek, mint például a When It's Love, vagy a Feels So Good, melyek egy romantikus estén háttérzenének is tökéletesen megfelelnek. De szerepel itt kőkemény alapon nyugvó, dallamos rock'n roll is, mint amilyen - az egyébként szintén nagy sláger- Mine All Mine, vagy a Source Infection "személyében", a zenészek bravúros tudását megmutató, vicces, party hangulatú, ének-gitár párbeszéddel tarkí­tott őrület is. A korong szerkesztése is ezt a sokrétűséget támogatja. Például az emlí­tett Source Infection keménysége után a Feels So Good lí­rája következik, melyet a Finish What Ya Started laza, házibulis hangulata követ, mely után egy, már-már "doom"-os szigorúságú és lassúságú riffel induló Black And Blue követ. Hagar sokrétűségét és blues szeretetét bizonyí­tja a lemez utolsó felvétele, az Apolotical Blues mely a műfaj klasszikus hagyományait követi és igazi, csattanós lezárása az OU812-nek. Ez az album valószí­nűleg nem fog bekerülni a rock történelmének legnagyobb jelentőségű művei közé, de mindenképpen érdemes meghallgatni, mert általa egy második virágzását élő remek csapat friss, üde munkájába nyerhetünk betekintést. A Van Halen és Sammy Hagar négy stúdió lemezen át tartó együttműködése jó példa arra, hogy hogyan kell egy minden szempontból sikeres zenei korszakot lezárni és egy másikat kezdeni úgy, hogy a hallgató már az első pillanattól úgy érezze, hogy a változás következtében nem merengő visszatekintést, hanem egy régi előadó új arcát kapja. Az OU812 dalai, ezúttal a lejátszás sorrendjében: Mine All MIne When It' Love A.F.U. (Naturally Wired) Cabo Wabo Source Of Infection Feels So Good Finish What Ya Started Black And Blue Sucker in A 3 Piece Apolitical Blues Winger: Winger Jól emlékszem arra a napra, amikor először találkoztam a korábbi Alice Cooper muzsikus, Kip Winger-el és csapatával. Kedvenc műsoromat néztem az egyik zenei csatornán, és egy klipben felfedeztem egyik legnagyobb kedvencemet, Rod Morgenstein-t. Rod egyike a világ legjobb ütőseinek, amit a Dixie Dregs-ben nyújtott, azt nehéz szavakban összefoglalni. Szóval ott és akkor erősen meglepődtem azon, hogy Morgenstein mester egy másik csapatban is zenél. Ez volt a Winger. Abban a percben tudtam, hogy ezzel a zenekarral meg kell ismerkednem. Így került hozzám először az In The Heart Of The Young cí­mű lemez, majd jelen í­rásom tárgya, a debütáló album, a Winger. Ezt a lemezt a Kip Winger - ének, basszusgitár, Reb Beach (!!!) gitár, vokál, Rod Morgenstein - dob, vokál, Paul Taylor - billentyűs hangszerek, gitár, vokál felállású négyes készí­tette. A Winger zenéjét a legtöbb szakí­ró különös megkülönböztetéssel kezeli. A 80as évek zenei palettájához képest a Winger tudott még valami újat alkotni. A glam-metal, hair-metal csapatok muzsikájával ellentétben Kip és csapata a dallamos rock zene progresszí­vebb vonalán mozgott. Ezt a kijelentést nem úgy kell felfogni, mintha Yes vagy Rush szerű zenét alkottak volna, noha Rod képességei alapján bármelyik progresszí­v élcsapatban megállná a helyét. Zenéjük az akkori trendek által vezérelt csapatok muzsikájához képest volt komplexebb, összetettebb. Hiába, Kip kedvenc bandái között mind a Yes, mind a Rush megtalálható. Így azt hiszem teljesen természetes, hogy a Winger zenéje, nem lett puszta haj - rock. Természetesen ezek az elemek nem mennek a dallamosság kárára, a Winger zseniálisan tudta keverni a 80as évek dallam és szöveg világát az általuk elképzelt zenével. Sokan húzzák a szájukat a kor (olykor valóban) bárgyú és nyálas szövegeinek hallgatásakor, ám amikor a Winger zenéjét hallgatom, ez eszembe sem jut. Inkább olyan dolgok kötik le a figyelmemet, mint Reb Beach mester játéka. Reb olyan elődadók lemezein működött közre mielőtt a Wingerhez csatlakozott volna mint a Twisted Sister - Love is For Fuckers, Chaka Khan - Destiny, vagy Fiona - Beyond the Pale. Szóval Reb nevét már ismerhette a közönség, ám a Winger első lemezével tört be a köztudatba. Fenomenális képességű gitáros és dalszerző, mára a legnagyobbak között emlegetjük. És tesszük ezt teljes joggal, hiszen ha csak ezt a lemezt vizsgáljuk meg, akkor olyan remek riffeket és csodás szólókat találhatunk rajta, amik csak a legjobbakra jellemzőek. Ennek az időszaknak a zenei világára nem éppen a virtuóz gitárosokat felvonultató csapatok voltak a jellemzőek, inkább egy jóképű énekes és a csajozós szövegek. Ebből a szempontból is nagyot húzott a Winger azzal, hogy Reb Beachre bí­zta a gitárt. Paul Taylor pedig egy igazán profi "háttérember". Billentyűs hangszerével ad a nótáknak egy igencsak jó hátteret, és a vokál munkából Ő is kivette a részét. Kip Winger. Lehet, hogy nem Ő a legjobb énekes a világon, de azzal a hangi adottsággal amivel rendelkezik, mindent véghez visz. Remekül használja ki hangi adottságait, egy hamis hang nem hagyja el a torkát, és olyan remek énekdallamokat í­rt, amik az egyébként erős mezőnyből is kiemelkedtek. Elég, ha a lemez két kislemez dalára a Seventeen-re és a Headed For A Heartbreak-re. Mind a kettő igencsak jól szerepelt a chartokon, (A Seventeen 26.ik volt mí­g a Headed 19. lett) az album Amerikában Platina lemez lett, Kanadában és Japánban pedig bearanyozódott. A lemezt egyébként az Atlantic Records adta ki, és a producer pedig az a Beau Hill volt aki többek között a Ratt-et is elindí­totta a sikerek útján, de dolgozott együtt a Warrant-al a hí­res Cherry Pie lemezen is. Emellett Alice Cooper, a Kix, a Europe, és a Streets is sokat köszönhet neki. Szóval a piac igencsak jól reagált a srácok bemutatkozó albumára. Csak Amerikában 1,8 millió eladott lemez az önmagáért beszél. Az album első dala a Madalaine egy szépen felépí­tett nóta, finom lágy akusztikus gitárral indul, majd beindul a dal, Reb igencsak keményen riffel, ám az énekdallamok "finomí­tanak" a dal képén. A dal ritmusa mozgásra ingerli az ember végtagjait, és ami a legfontosabb, hogy tökéletesen eltalálták a fiúk a keménység és a dallamosság közötti arányt. Egyik kedven Winger nótám következik, a Hungry. Én különösen szeretem az olyan dalokat, amikben olyan énekdallamok vannak, amik megfogják az embert, és igen könnyen emészthetővé teszik a nótát. A Hungry ennek iskolapéldája. Kip olyat produkál benne, amit keveseknek sikerült. A dal szerkezete is jelzi, hogy nem egy tehetségtelen, szépfiúkkal teli csapat volt a Winger, okosan megí­rt szerzemény, maximálisan jelzi a Winger erejét. A harmadik tétel a már emlí­tett egyik sláger a Seventeen. Vidám, hangulatos szerzemény, sugárzik belőle az életerő, és az életkedv. Hányszor, de hányszor vettem észre azt, hogy csak úgy énekelgettem "I'm only seventeen But I'll show you love like you've never seen She's only seventeen , Daddy says she's too young ,But she's old enough for me" Lehet fanyalogni az ilyen témájú dalok miatt, ám enélkül nem lenne igazi a lemez. A Without The Night egy lassabb, finomabb dal, olyan igazán romantikus filmbe illő, fogós, érzelmes refrénnel. A Purple Haze-t gondolom senkinek nem kell bemutatnom. Jimi Hendrix örökérvényű slágerét sikerült igencsak frankón feldolgoznia a csapatnak. Itt jön ki igazán a zenekar progresszí­v oldala. Rod játéka ötletes, precí­z és Reb is nagyon kitett magáért. Gondolom, mennyire motiválhatta az, hogy a valaha élt egyik legnagyobb gitáros után kell játszania. A State Of Emergency szintén egy a progresszí­vebb dalok közül, a szaggatott ritmusképletek, Rod hibátlan teljesí­tménye, és az erre épülő zene egyszerűen hibátlan. Egy igencsak pazar riff a központja a Time To Surrender cí­mű számnak. A dal helyenként engem erősen emlékeztet a Dokken Hunter cí­mű slágerére. De bármelyik melodic hard rock csapat elé oda lehet rakni a Time-ot, mint igazi iskolapéldáját a műfajnak. Kemény, erős gitárjáték, bivaly riffelés, a basszus is remekül idomul a témához, és az énekdallamok még jobban erősí­tik azt az érzést, hogy ez a dal egy igazi remekmű. A Poison Angel egy dögös, lendületes, erős hard rock dal, mindenféle sallang nélkül, a 70es évek nagyjainak nyomdokain. A Hangin On cí­mű dalról csak azt lehet elmondani, amit bármelyik Winger darabról. Tökéletesen megkomponált, rendkí­vül jó énekdallamokkal, és Beach mester nem túl hosszú, de annál jobb szólójával. A másik kislemezes dal, ami igencsak sikeres lett a Headed For A Heartbreak. A billentyű vezető szerepet játszik a dalban, Taylor nagyon jól kitalálta, hogy mi kéne ahhoz hogy ez a dal sikeres legyen. Kip itt előveszi igencsak lágy hangját, ám a rá jellemző erős hangszí­n sem marad el. Nem tudom van-e ennél jobb "ballada" ebből az időből, de az biztos, hogy benne van a legjobb háromban. A cd-n bónuszként szerepel a Higher & Higher cí­mű remekmű. Ez is egy irgalmat nem ismerő, mellébeszélésektől mentes hard rock szerzemény. Olyan, amit ebben az időben a Tesla, vagy a Lillian Axe alkotott. A lemez csodás összképéhez tartozik az ötletesen, í­zlésesen megtervezett és kivitelezett borí­tó is. Mindent egybe véve, kijelenthető, hogy egy legenda született meg ezzel az albummal. Gigászi énekdallamokkal, (amik megkönnyí­tik a számok befogadását, populárissá téve az amúgy prog. elemekkel megspékelt tételeket) bravúros dob játékkal, hibátlan gitártémákkal, ötletes nótákkal telezsúfolt album. A korszak egyik legjobb alkotása. KÖTELEZŐ ANYAG, ALAPMĹ°!