FORRÓ, ESTI NYELVCSAPÁS: ROLLING STONES koncert, Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2007.07.20

írta szakáts tibor | 2007.07.30.

A nyári koncertdömping magazinunkat is próbára tette, vajon milyen sorrendbe érkezzenek a cikkek oldalunkra. Bár a Rolling Stones budapesti koncertje már 10 napja volt, mégis úgy éreztük ez az egyik í­rás, ami várhat a sorára, mert mindig aktuális lesz. Különösen Varga Róbert munkatársunk élménybeszámolója, amit most akár nagybetűkkel is í­rhattam volna, mert valóban ÉLMÉNYbeszámolóról van szó... Újra csak feltettem magamnak a kérdést, hogy mit lehet még Róluk, í­rni-mondani? Ráadásul úgy, hogy mára, főleg, a gazdasági hetilapok oldalain figyelhetők meg, a nagy pénzügyi zsenialitás tekintetében, igen gyümölcsöző, világot újra és újra maga alá gyűrő vállalkozás aktuális beszámolói, kiadványai. Végre, itthon, mondhatnám a nagy európai, koncertlátogató kalandtúra után. Ötvenkét hét, és hat nap után, újra találkozhatom Velük, az elpusztí­thatatlanokkal, a túlélőkkel. A tavalyi, rövidí­tett lemezbemutató európai turné után, az í­géretet betartva, idén újra végigszántják a nagy szabadtéri helyszí­neket, ámulatba ejtve és elszórakoztatva az arra jelentkezőket. Rendesen befűtöttek az égiek, próbára tették a koncertlátogatókat és a szervezőket egyaránt, akik az állami szervekkel karöltve, előre jelezték, hogy ví­zosztás lesz a helyszí­nen, pótolva a folyadékveszteséget. Sokan kérdezték tőlem, hogy milyen lesz, ill., ha tavaly láttam Őket, akkor idén miért is? Nos, nincs kettő egyforma koncert és közönség....és persze helyszí­n sem. Közeledve a stadion felé, figyeltem a látogatókat az életkor alapján, és bizony a látottak alapján újra csak bebizonyosodott, a mai estén sincs korhatáros figyelmeztetés.......csak bí­rja ki mindenki. A mosásban igencsak megkopott Vodoo Lounge turnépóló, a legtöbb gazdáján igencsak feszült, hiába, no, Churchill, a mozgást háttérbe szorí­tó kijelentése, kis hazánkban is sok gazdára talált. Rövid kutatás elmémben, és bizony folyton csak az 1995-ös esztendő jutott az eszembe, akkor jártak itt először, és azóta én sem tettem be a lábam, a szebb időket is látott szabadtéri létesí­tmény területére. Nos az eltelt idő óta a zenekar többször is életre kelt, viszont a helyszí­n csupán, csak nevet változtatott, emléket állí­tva egy legendának......de semmi egyéb, apropó majd elfelejtettem, hivatalosan is kijelentve, biztonsági okokból kevesebb látogató tartózkodhat oda(f)benn. Az egyre szaporodó nézőseregben feltűnt, hogy a ma este bizony generációkon átí­velő családi program lesz, Apa a szőlőmárkás üveget, mí­g az ifjú rajongó, viszont már a formatervezett Fantás flakont szorongatta. Átgázolva a napraforgó és tökmagárusok ill. az alkalmi szabadtéri népkonyhákon (üstház és nagy pb palack!!!!), majd az önkéntes ví­zfakasztókon keresztül, a műanyag kupakoktól megfosztva, végre bejutottunk.....egyelőre, a belső, kavicsos, poros turistaútra. Hamar bebizonyosodtak a viszonyí­tási alapokból kifolyólag, hogy bizony nálunk megállt az idő, még az emléktárgyak visszafogott kí­nálata is csak fokozta bennem a nemtetszést, de erőt véve magamon, ekkor már csak a műsorra koncentráltam, abban legalább nem csalódhatok, ebben biztos voltam. Ismerős szí­npad, ismerős látvány, újra csak a kis szí­npad (B-stage) mellé sodródva megállapí­thattam, hogy ezzel az ötletemmel, bizony nem vagyok egyedül. A mögöttem elhelyezkedő család férfi tagja, telefon segí­tségével próbálta útbaigazí­tani egy eltévedt cimboráját: - Itt vagyunk, gyere ide, aDzseger mellettem, fogja énekelni a szetiszfeksönt!!! Negyed nyolckor a The Charlatans nevű formáció lépett szí­npadra, és az angol újkori popsztori egyik képviselője karakán módon megoldotta a feladatot. Nem hallottam még őket, viszont fogyasztottam a műsort, meg is mozgattak, köszönöm. Kilenc óra tájban, sötét viharfelhők jelentek meg az égen, ekkorra már leszedték a dobfelszerelés feletti védőernyőt, reméltem, még késik az égi áldás. A tömeget elárasztották a biztonsági emberek által adott, repí­tett zacskós vizek, amelyekből egy sem maradt gazdátlanul. Aki ajándékba kapta gyermekeitől a jegyet a székekre, nos bizony Ők is lemerészkedtek... ugye mondtam. Minden apró csemete, az Apák nyakába került, hogy tanúja legyen ennek az estének, a filmélmények alapján nagyon kiműveltek dí­nó ügyben, hát akkor most lássátok élőben is Őket! Majd negyed tí­z után pár perccel, elaludtak a fények, és dübörgő-lüktető hang- és képhatásokkal vegyí­tve, a nagy kivetí­tőn megjelenő film által, mi is láthattuk azt az ősi robbanást, amelynek porszemeiből egymást követően kirajzolódott négy sokat megélt ábrázat........és BEINDULTAK!!!!!!! Meg kell, hogy jegyezzem, a hazai közönség bizony az előadás elejétől a végéig kitett magáért. A kezdő soroktól együtt élt a ceremónia mesterrel, és ez -hála az operatőröknek- igaz, (legalábbis) a küzdőtér minden szegletére nézve. Ragyogóan ki van találva a központi nagy ,,vászon", MINDENKI képbe került, viszont amikor Keith Richards szí­nre lépett, és elmosolyodott, nos hirtelen nem is tudtam, hogy félnem kellene vagy........de inkább mosolyogtam. Persze, hogy miatta néztem meg az aktuális nagy kalózos mozit, de most állt össze a kép, hogy mennyire saját magát adta, mert ez nem szerep........és ezért szeretjük, mindig önmaga volt, és az is marad. Erős, rockos kezdésre épülő nyitó blokk, a Start Me Up, a You Got Me Rocking után, az utolsó lemez nyitószáma a Rough Justice következett. Bizony erősen dolgoztak a szí­npadi ventilátorok, de az esti hőség, nos Őket is próbára tette. A folyadékveszteséget gyakran kellett pótolni, de emiatt a program értéke egyáltalán nem csökkent, sőt. Örömmel vettem tudomásul, hogy Ronnie Wood-ra, ezen az estén, bizony sokkal nagyobb szerep hárul, (Keith nincs formában, lemaradt.....de kit érdekel). Nem fogja beí­rni magát a hathúros nagykönyvbe, nincsenek észvesztő tekerések, de nem is ez a cél, remekül megállja a helyét -gondolom nem először- teljes átéléssel. Öröm volt látni, hogy tavalyi találkozásunk óta, bizony jobban van, rengeteget mosolygott, vidám hangulatban élvezte az egészet. És lássanak csodát, Darryl Jones-nak is jól áll a mosoly!! Egy régi kedves, szép régi darab, Ruby Tuesday. Kedves harsona hangok után, úgy ötvenezer rajongó, skandálja határozott kijelentésként, hogy bizony még mindig Nem kaphatod meg mindent, amit akarsz! Az időközben szí­npadra érkezett ismert vokalisták - Dögös vagy Lisa!!!- felöl, szinte operai magasságokban szárnyalva, folyton feleselve a cí­madó refrént, bizony Lisa Fischer újra libabőrt húzott rám. A tavalyi koncert után, beszereztem a szólólemezét, de könyörgöm, énekeljen már többet, ........lenyűgöző!!!! Máris ugrás az időben, és szinte éreztem a kocsmák füstjét, a helyi megvilágí­tást, a fülledtséggel átitatott falakat, hallottam a csapost, ahogy egyre csak tölt, közben a szí­npadról szépen szétterül a veszély, szól az Éjféli csavargó. Mocskos edény, amelyben fortyog a főzet, rotyog a szeánszhoz szükséges, bódí­tó nedű. Közben a Királyasszony Lovagja bemutatja magánszámát, mi ez, netán egy ismeretterjesztő televí­zió-csatorna adása, egy állat násztánca? Viszont nagyon pimasz és hivalkodó, egyedi mozgás, annyira a sajátja, az Övé, minden mozdulat beszél, és ezt Ő is tudja, tesz is érte, hogy nyomot hagyjon mindenkiben, -jót vagy rosszat, mindegy- korra, nemre való tekintet nélkül. Majd felszáll a köd, és egy ismerős arc tűnik fel a képernyőn (James Brown), aki már odafenn szaggatja a szí­npadot. Lisa Fischer kontyba szedett sörénnyel, érzéki tarkóval érkezik meg, hogy párja legyen a Táncosnak, majd Mindenki beindul, és valami fergeteges hangulatot varázsolnak elénk. Fülledt, forró testek, altesti érintkezések, olyan éppen, hogy........de rettenetesen izgalmasan, és továbbra is élvezik, a fúvósok Bobby Keys vezényletével szolgáltatják a fűszert ezen az estén. Szerencsejátékot űznek velünk, mindenki megelégedésére máris gurul az a bizonyos Dobókocka, és hengerel. Keith percei következnek... annyira laza, hogy szinte szétesik, Pinokkió, és Hurvinyek a nyomába se érnek. A vállból indí­tott, lefelé tartó gitárra csapó mozdulatot, és a lábbal nyeglén levegőbe történő kihagyhatatlan rúgást, nagyon vártam, érkezik is menetrendszerűen, persze a véget nem érő tapssal egybekötve. Ronnie akusztikus gitáron kí­séri Barátját, mindig ott volt mellette-mögötte, és ez már örökre í­gy marad, í­gy szép. A stadionban zúg a taps, szeretünk Téged, Öregfiú, azért mert önmagad voltál mindig, igen, érzékenyülj el bátran, mi is őszintén gondoljuk. Egy kis lélegzetvételnyi pihenő, kortyolgatás, majd egy jól hangszerelt darab a táncos korszakból, nos Ők még ebben is jók!!! És elérkezik a várva várt pillanat, a Miss You-ra, kiválik a szí­npadból egy darab, és elindul a szerelvény. Most í­gy utóbb, az egészet elképzeltem felülről nézve. Nos nekem egy igazi, kiadós, testnedvekben bővelkedő behatolást-szeretkezést jelentett az a tizenöt perc. Több ezer izzadt test, ahogy eggyé válva, mint forró, ölelő combok húzták magukba a gyönyör ostorát.....ha ezt Pasolini láthatná! Az előjáték, nos az már tartott egy ideje, az izomgyürük felengedtek, természet adta szorí­tásukból. Finom haladás, akadály nélkül, majd a ficánkolás. A tömeg megindult, hogy minél közelebb kerülhessen, és a hihetetlen, bizony valósággá változott. Tí­zen-, huszonévesek visí­tottak, teljes extázisban tépték magukat. A mellettem lévő, ősz hajkoronás úr is, kiváló vakondként, csak betúrta magát, csupán a korlát jelentette az akadályt. De mindent megértettem, amikor a szemét láttam, minden ott volt, abban a tekintetben és a kérdésemre is megkaptam a választ. Miszerint, mit szólhatnak a korban azonosak, amikor látják Őket, hogy Nekik sikerült. Igen, az oly sokszor hangoztatott életminőség, hogy a padlóról fel lehet -sőt kell- állni, újra kezdeni, és tovább menni, méghozzá, nem is akárhogyan. Öt méterre tőlünk, teljes életnagyságban. Nem világí­tottak szemükbe a fényágyúk, azaz a szemkontaktus nagyon is valós volt. Körbetáncolta mindenki a szí­npadot, miközben a tömeg üvöltötte- most már az ülőhely is-, hogy ez csak rock'n'roll, de nekünk NAGYON tetszik. Chuck Leawell, sűrűn otthagyta a billentyűket, hogy pacsizzon a levegőbe, Daryll táncolva érkezett egy aktuális vokálra: Nem kaphatok elégtételt! Ronnie és Charlie ajándékokat osztogatott, rengeteg gitárpengető és dobverő landolt a tömegbe, a rajongók nem kis örömére. A másodszor látott akció, szélesebb körültekintésre bí­ztatott. Hallatlan profizmus, ahogy mindenki teszi a dolgát. A technikusok újabbnál újabb, hagszerekkel látták el a zenészeket, miközben szúrós szemekkel pásztázták a ketrec túloldalán lévőket, még a biztonsági ember is engedett a szigorból, mosolyogva, tapsolt a combján, háttal is élvezte, igaza volt. Ahogy körülnéztem, bizony a megtelt táblát biztosan kilehettet, volna tenni a nagykapukra. A Honky Tonk Woman alatt, megtörtént a hí­mivarsejtek szétszórása, és továbbra is kortól és nemtől függetlenül mindenkit elértek a csápok, a megtermékenyí­tés bekövetkezett, lassú visszarendeződés, egy-egy búcsúpillantás, hogy egyszer.........talán, majd megint. Ködös tekintettel ébredve, újra csak ismerős hangok csendültek fel, de valahol mélyről, nagyon mélyről. A kivetí­tőn a csábí­tásra szakosodott, kiátkozott, csúszó-mászó bőrének változatossága villogott, a szí­npad pedig vörösen izzott....és egyszer csak megjelent Ő........KIMERED MONDANI A NEVÉT? Hányszor, de hányszor megfogadtuk, hogy nem engedünk, NEKI, és mégis folyton besétálunk abba az utcába. Ő, aki mindenütt ott volt, és ott lesz, mí­g élet lesz ezen az egyre szűkülő planétán. Hangosan kérdezi, mit kérdezi, követeli, hogy csak bátran...hogy hí­vnak Engem??? Ezek után semmi meglepő nem volt abban, hogy mindent feketében lássunk, a keserűség szitárszerű hangjai, ahogy hallasz minden éles pengetést, és minden sora beléd hasí­t, de nagyon jóóóóóóóóóóóóóóóóó, igen Fesd feketére!!! Még egy utolsó nagy rohanás, fel-alá a szí­npadon, hogy mindkét oldalon betűzze mikrofonját az állványba, mivel jár még egy tánc, egy ringatás, egy sprint 64 évesen!!!!, egyenesen Jumping Jack Flash-től. Tervezett búcsúzás, kis időre szem elől tévesztettük Őket, üvöltés percekig, majd újra szí­npadon. Egy utolsó kéjes élmény az í­zlelőbimbóknak, szétárad bennünk a Barna Cukor, jelentette gyönyör, de, telhetetlenül követeljük, hogy még, de vége, tudjuk, hogy vége. Mély meghajlás, a főkolompos még bókol nekünk, utoljára lefut, hogy megmártózzon bennünk....nagyon gonosz.....majd beáll Ő is a sorba, szépen a szélére, nem tolakszik középre, hiszen a Családban marad, amely működik és él!!! Régen kifelé tartanak, amikor mi, még az eget kémleljük, ahogy a fénycsóvák beragyogják, robbanó hangok, dörrenő csillagok, ősi robajok..........valaha í­gy kezdődhetett, és í­gy lesz egyszer vége....de még nem most, hiszen itt lesznek még egy darabig. Mi is. Ui: Másnap a hangos sajtó közölte, hogy visszajönnének, amennyiben felépül az új stadion. Ennek mindannyian örülnénk, már csak azért is, mert a létesí­tmény a múlté. Lehet húzni, halasztani, leválasztani, lezárni, de csak időpocsékolás. A világ számos nevezetes pontján bebizonyí­tották már, hogy lehet újat, szépet és FUNKCIONÁLISAT alkotni. Elrontották a kedvemet a kijutással kapcsolatosan, mialatt a nagy kí­sérlet egyik patkányaként, sérülésmentesen kellett kijutnom a kelepcéből, gátak, nagykapuk, izzó cigaretták között. A húsdaráló vizsgálata, hogy vajon mikor kerülök sodrásba. Szóval remélem a józanész, és szakmaiság kerekedik felül a kapzsiságon és önzésen. A nézőket elnézve, bizony megállapí­tható, hogy ahogyan mi is látogatjuk Európa zenei rendezvényeit, hozzánk is jönnének bárhonnan a világról, itt is el tudják költeni a pénzüket, csak legyen mire, és bizony a ROLLING STONES még garancia. Figyelitek Jaggert, ahogy előre tekint, már a jövőt tervezi, szóval fanyalgók, lehet továbbra is nyavalyogni, VISSZAJÖNNEK....úgy legyen. Ennyi. Varga Róbert Fotók: Net Az elhangzott szerzemények: Start Me Up You Got Me Rocking Rough Justice Ruby Tuesday You Can't Always Get What You Want Midnight Rambler I'll Go Crazy Tumbling Dice You Got The Silver I Wanna Hold You Miss You It's Only Rock'n 'Roll Satisfaction Honky Tonk Women Sympathy For The Devil Paint It Black Jumping Jack Flash Brown Sugar Ezután a forró beszámoló után, néhány nap múlva a Hard Rock Magazin másik munkatársa, TT is megosztja velünk érzéseit a budapesti Rolling Stones koncertről.