Progesszencia: Night of the Prog Festival II., Loreley, St. Goarshausen, Németország, 2007 07. 21-22.

írta Hard Rock Magazin | 2007.07.30.

A Hard Rock Magazin lelkes olvasója, Szente Gábor, remek Neal Morse koncertbeszámolója után ismét megörvendeztetett bennünket egy csemegével. Gábor ezúttal a Night Of The Prog Festival-on járt, ahol többek között olyan előadók tették tiszteletüket, mint az Asia, a Jethro Tull, a Pendragon és Fish... Mikor hí­rt kaptam erről a fesztiválról, májusban, megfogadtam, hogy noha itthon, Pesten leszek július közepén, erre mindenképp odautazom. A tí­z fellépőből négy nagy kedvencem, s közülük idáig csak a Jethro Tull egyik koncertjén voltam. Plusz ez egy kétnapos, kizárólag progrock fellépőkből álló fesztivál... ami ugye közel nem egy mindennapos esemény sehol a világon! Elöljáróban még annyit: nem voltak előtte különösebb várakozásaim, de - annak ellenére hogy egyedül utaztam oda, és végig egyedüli magyarként voltam jelen (ebben azért vagyok ennyire biztos, mert a két nap alatt, eléggé el nem í­télhető módon ugyanabban az elöl "hungary", hátul "budapest" feliratú pólóban feszí­tettem, melynek hatására magyarul kizárólag egy Németországban élő fiatal nő szólí­tott meg) -, ami volt is, azt messze felülmúlták a két nap élményei, az egész fesztivál fantasztikus hangulata! A helyszí­n Koblenztől délre, a kanyargó Rajna völgye felett magasodó dombok egy legenda alapján Loreley-sziklák néven ismert magaslata, mely turisták kedvenc célpontja. A szí­npad mellől egy ponton gyönyörű kilátás nyí­lik a kanyargó folyóra. Az elkerí­tett szabadtéri szí­npad a félkör alakban húzódó kőüléses lelátóval a magaslat egy kis völgyét tölti ki, mely valószí­nűleg nagyban hozzájárul a szabadtérhez képest hihetetlenül jó akusztikához, a koncertek hangzásához. Nem emlékszem olyanra hogy szabadtéren, nyitott stadionokban hallottam volna valaha is jobb soundot! Amúgy, ha a szintén kőalapzatú szí­npadra épült sátrat leszámí­tjuk, ténylegesen úgy néz ki az egész mint egy ókori görög szí­nház. A kempingről csak annyit, hogy a helyszí­ntől gyalog nyolc percnyire egy óriási füves terület. Ára a két napra 15 euro. Itt már a buli előtt alakul a hangulat: barátkozós, vigyorgós a légkör, egyik sátor mellől IQ szól, arrébb Tull, amarra Marillion... A németeken kí­vül látok sok hollandot, olaszt, pár angolt, svédet, franciát, lengyelt, szlovákot... Első nap, szombat. A két napra a beugró 83 euro, ami tí­z fellépőre, melyből öt ráadásul enyhén szólva is elismert nagyság, nem sok. A németeknek pláne nem. Az első fellépő, a 3-kor kezdő Jebo. Koncertjük első felében - noha előtte egy órával még sütött a Nap -, esik az eső, ennek megfelelően még kevés a néző. De fél 4-re eláll, s a hétvégén többször már nem is esik. A Jebo öttagú angol banda, ezidáig egyetlen, a tavaly megjelent Sinking without You c. albummal. Énekes-szövegí­rójuk, James Hollingsworth orgánuma erősen emlékeztet a fiatal Peter Gabrielére, zenéjüket én csak erről a koncertről ismerem. A dalszerkezetek is a régi Genesist idézik, de annál valamivel gitárcentrikusabbak. Egész jó... Negyed órás átszerelést követően, negyed 5 körül kezd a német Sylvan. 1999-ben jelent meg első albumuk, idén a hatodik. Tavalyi, Posthumous Silence c. korongjukat a nemzetközi sajtó is a legjobb művüknek tartja. Őket is csak itt ismertem meg, de a koncerten látható volt, hogy elég nagy a rajongótáboruk: nagyon sok a Sylvan póló és már most talán annyian vannak mint a későbbi Asia-n. Zenéjük feszes, szerintem nem túl izgalmas, több helyütt monotonnak tűnő, emészthetőbb progrock; az igazán jó, drámákat hozó részek, dalok, úgy tűnik, tényleg az emlí­tett albumról valók, melyekről nekem néhol a Marillion, Marbles-a ugrott be, mely tény az album beszerzését illetően azóta sem hagy nyugodni... Az énekesük, Marco Glühmann nagyon jó! Kb. húsz perces átszerelés, és 6 után kezd az egyik nagy kedvencem, az IQ. Akik ezeket a sorokat olvassák, többnyire tisztában lehetnek a brit banda mibenlétét illetően, í­gy csak röviden: '83-ban jelent meg kiváló első albumuk, Tales from the Lush Attic cí­mmel, s elévülhetetlen érdemük van abban hogy az évtized közepén gyakorlatilag ketten a Marillionnal vitték a klasszikus progrock alig pislákoló fáklyáját... Énekesük, Peter Nicholls pedig a progrockszcéna egyik legeredetibb, legjellegzetesebb orgánumával bí­r. 1993-as, Ever cí­mű albumukról a The Darkest Hour-ral kezdenek, nagyon erősen. Ezt követően a számok, sajnos csak hozzávetőleges sorrendben: Human Nature - Failsafe - Breathtaker (két utóbbi a pályájuk eddigi egyik csúcspontjának számí­tó '97-es dupla konceptalbumról, a Subterranea-ról) - Headlong - Leap of Faith - Came Down - a zseniális, brilliáns It All Stops Here - Sacred Sound, az eddigi utolsó, 2004-es, nagyon erős Dark Matter albumról - The Seventh House, mint negyedórás ráadás. A koncert érdekessége számomra, hogy hihetetlenül pontosan zenélnek, szinte hangról hangra hozva a studióhangzást. Itt semmi nem látszik-hallatszik abból, hogy a billentyűs őstag, Martin Orford pár napja jelentette be, otthagyja a zenekart. A szintén őstag, Paul Cook dobos két éve tette ugyanezt... Profi, szí­nvonalas és nagyon prog, pontosan másfél órás előadást élvezhettem végig, köszönhetően (a több í­zben is felsőruhát váltó) Nichollsnak, Orfordnak, a zseniális gitárosnak, Mike Holmes-nak, a basszer John Jowittnak és az új dobosnak, Andy Edwardsnak. A mai nap csúcspontja, mint az borí­tékolható is volt, a 8-kor kezdő Asia, mely formáció tavaly óta az első két albumukra korlátozódó eredeti, a rocktörténet egyik legjobb supergroupjának tartott felállásban turnézza épp végig a világot: John Wetton - Geoffrey Downes - Steve Howe - Carl Palmer... Mivel a zenekar,- a tagok előéletétől egyáltalán nem függetlenül - nagy kedvencem, egy wurstos szendvics megvásárlását követően gyorsan vissza rohantam középre, a korláthoz! Kirobbanó formában kezdenek a kissé gyorsí­tott Sole Survivor-ral, a többi szám pedig szintén körülbelüli sorrendben: Wildest Dreams - Roundabout, majd The Clap, persze a Yestől, baromi jól! - Only Time Will Tell - Ride Easy - Cutting It Fine - Fanfare for the Common Man az ELP-től, szerintem ez a koncert és egyben a nap csúcspontja - The Smile Has Left Your Eyes, akusztikusan, gyönyörű - The Court of the Crimson King, nyilván a KC-tól, a nagyjából 2.500 ember mind énekel - One Step Closer - Video Killed the Radio Star, a Buggles-tól, itt Downes a jó öreg ezüstszí­nű, plasztik kabátjában nyomul, a felvezető énektémát pedig Wetton hangszóróval, ahogy kell... - Here Comes the Feeling, Palmer óriási dobszólójával - Midnight Sun - Time Again - The Heat Goes On - ráadásként Don't Cry,akusztikusan és Howe fantasztikus játékával, majd a fergeteges Heat of the Moment. Vagyis a rájuk szabott két óra alatt úgy 3/4-ében leadják az első két albumot, a '82-es Asiát és a '83-as Alpha-t, plusz az alapzenekarok számai... Személy szerint hiányolom hogy semmit nem hallottam a John Payne énekes és Downes fémjelezte 14 év öt sorlemezéről (pl. Who Will Stop the Rain, Someday, Anytime, Summer, The Day before the War, Free...), egy dalt bizonyosan megérdemelt volna az éra, de értem én, ez az eredeti Asia... Amúgy pedig ez a négy zenész í­gy együtt tényleg óriási! A lelkesedésük, dinamizmusuk hihetetlen, ha még ők mondanák hogy nem élvezik a koncertezést, sem hinném el, de persze szó nincs erről, Steve is több mosolyra és mozgásra ragadtatja magát mint az általam eddig látott két Yes-koncerten... John éneke pedig egyszerűen brilliáns: ez már a 2005-ös és 2006-os Wetton-Downes albumokon is í­gy van, ez talán a két lemez legnagyobb erőssége... A nap utolsó fellépője az Echoes (performing the Music of Pink Floyd Live). Németek, s ha jól tudom, a legelismertebb, legprofibb PF cover band. Fél 11-kor kezdenek, két és fél órán át játszanak, kizárólag Floydot. Négytagú zenekar, főénekes a gitáros, Oliver Hartmann, és van egy gitáros-szaxofonos vendégzenész is. A Shine on You Crazy Diamond-dal kezdenek, majd jönnek sorban az ismertebb számok, hangról hangra visszaadott előadásban, a '71-es Meddle és az utolsó, '94-es Division Bell albumok között mozogva - csak az Obscured by Clouds-ról és a The Final Cut-ról nem hallok dalt. Ami engem személy szerint meglepett, a One of These Days: nem gondoltam volna... Ahogy szól az egész, a zenekar, az döbbenetes! Nem emlékszem, hallottam-e valaha ennyire tökéletesen szóló koncertet! A leghalkabb basszus is üt belül, a legmagasabb hangok is kristálytiszták, és mindeközben egyáltalán nincs az az érzésem hogy megsüketülnék. Tényleg le a kalappal! A közönség persze végig lelkes, de azért folyamatosan szállingóznak el az emberek, nyilván a kései időpont miatt... Második nap, vasárnap. Ez a nap itt a Rajnánál már melegebb, naposabb, mint a tegnap volt, hamisí­tatlan fesztiválhangulatot teremtve a lelátókon. Elsőként az olasz The Watch kezd, negyed 3 magasságában. Öttagúak, élükön a karizmatikus énekes-fuvolás Simone Rossettivel. Zenéjük enyhén szólva is igen erős korai Genesis-hatásokat mutat, s erre nagyon ráerősí­t Rossetti fiatal, Peter Gabrielre hajazó - angol nyelvű - vokálja, mint a Jebo énekesének esetében is. Mindemellett viszont klasszikus progrock a hangzás, ezt szépen csiszolgatják is a 2001 óta megjelent három albumukon, melyek közül a legutóbbi idén jelent meg Primitive cí­mmel. Tetszik a zenéjük. Fél 4 körül kezd a melbourne-i illetőségű The Merlin Bird. Származási helyükön (nem európaiak, ugye...) kí­vül is kakukktojások, két ok miatt. Egyrészt, mert nem progresszí­v rock amit játszanak, a számok inkább rockosí­tott kelta dalok, egyfajta folk-rock, mely utóbbi igaz lehet ugyan a későbbi fellépő Jethro Tullra is, de Andersonék azért sokkal jobban magukon viselik a műfaj jegyeit. Másrészt pedig a fesztivál tí­z fellépője közül itt szerepel egyedül nő, a szép hangú Jessica Nabb énekes. Rajta kí­vül énekel még a billentyűs frontember, Geoff Dawes is. Érdekes és jó hallgatni, de nem fogtak meg. A harmadik fellépővel kapcsolatban némi szégyenérzetem van: egyáltalán nem ismerem a Pendragon nevű proglegendát. Azaz most már picit jobban, de show-juk hatására megfogadtam, mihamarább begyűjtöm legalább a jelentősebb albumaikat. Nick Barrett, Clive Nolan, Peter Gee, Joe Crabtree alkotják, utóbbi mint dobos csak tavaly került a bandába. Első albumuk a '85-ös The Jewel, itt még a billentyűs Nolan is hiányzik, ő három évvel később kerül a zenekarba. '90-es évekbeli albumaik az igazán sikeresek, közülük is kiemelkedik a '96-os The Masquerade Overture. Legutóbbi sorlemezük a tavalyelőtti, meglehetősen sokszí­nű, de ugyanakkor egyértelműen progrock alkotás, a Believe. Viszonylag szűkre szabott az idejük, 5-től negyed 7-ig játszanak. A tömeget eztán elnézve nekem úgy tűnt, a most következő Jethro Tull a fesztivál igazi favoritja: a lelátók jó 4/5-öde tele van. Ma a beengedők szerint többen is vannak mint tegnap voltak, úgy ezer emberrel. Ian Andersonék háromnegyed 7-kor kezdenek az A New Day Yesterday-jel, majd jön a sok ismert dal, igaz, nem pont ebben a sorrendben: Aqualung, Bourée, Thick as a Brick, Jack in the Green, Life Is a Long Song, Living in the Past, America... mivel többnyire inkább csak a hetvenes-nyolcvanas évekbeli számokat ismerem, í­gy a tracklist közel nem teljes. Ami még biztos, az a majd' negyed órás Budapest, mely alatt érzem-hallom-látom a hátamon lévő felirat miatti mutogatásokat, összesúgásokat, hozzámszólásokat... és ez jó!... A zárószám pedig a Locomotive Breath, persze. Harmadik számként játsszák el a gitáros Martin Barre új szólóalbumáról az After You After Me-t, eztán hirtelen megadja magát a billentyűs Andrew Giddings egyik szintije, de egyből kerül a helyére egy másik. Anderson hozza a szokásos szí­npadi show-ját, nagyon sokat mozog, brilliánsan fuvolázik, és a számok között sokat sztorizik, feltűnően sokat foglakozva Barre-val (aki már a második album, a '69-es Stand Up óta támasza Andersonnak a zenekarban), aki ezeket persze nevetve és vissza-visszamondogatva tűri. Összeszokott, nagyon jól szóló, profi produkció a Tullé. Fél kilenc előtt búcsúznak végleg. Sztékes szendvics, és sietve elfoglalom rajongói státuszomnak megfelelő helyem középen a korlátnál, mivel kezdődik Fish koncertje, aki a fesztivál meglátogatására a legnagyobb vonzerőt jelentette számomra. Az előzetes szerint leadja a komplett, '87-es Clutching at Straws albumot - ami a vele készült utolsó Marillion sorlemez -, bemutat néhány számot a készülő új albumáról, a 13th Star-ról, illetve 1990 óta tartó sikeres szólópályafutásának anyagából válogat. Tavaly ugyanitt, az első progfesztiválon szintén szerepelt, akkor egyértelműen ő volt a húzónév: zenészeivel leadta a teljes Misplaced Childhood-ot, mint a talán máig legsikeresebb, '85-ös Marillion albumot. Azt azóta is nagyon sajnálom hogy kihagytam, a Clutching nem kevésbé jó lemez, í­gy most itt vagyok... The Beatles: Sgt. Pepper's... erre vonul be az öt kí­sérőzenész a szí­npadra, s a szám végén, 9 előtt két perccel félelmetes üdvrivalgás közepette megjelenik az óriás skót is, nyakában törülközővel: mint pont húsz éve is ugyanitt, a loreley-i Marillion-koncerten, illetve a vele készült utolsó Marillion-albumon, a '88-as The Thieving Magpie c. koncertlemezen, az intro utolsó hangjainak elültével egyből robban az elő szám, a Slainte Mhath... körülöttem a tombolás óriási... Eztán a dalok, sorrendben. The Perception of Johnny Punter - So Fellini - egy szám a készülő albumról, melyről összesen négyet játszott, de csak az egyik cí­mére emlékszem: Soldier - a Hotel Hobbies-Warm Wet Circles-That Time of the Night hármasa, persze a közönség hatalmas lelkesedése közepette - Vigil, tí­z percben, melynek legelején Fish, átmászva a kordonon, tőlem egy méterre mélyen benyomul a tömegbe, s négy percen keresztül ott is marad, í­gy énekelve a dal első másfél versszakát - két új szám, egymás után - White Russian, igen hosszú felvezető kommentárral emberségről, erőszakról, háborúról, emberi jogokról és Bushról... - The Last Straw - új szám - Sugar Mice, amit nekem idén, élőben már a Marilliontól is volt szerencsém hallani - s ráadásként előbb az Incommunicado, melynek végefelé a szí­npadon Fish és a három gitáros egyszerre lépve táncolnak, majd a Cliche. S ezzel, 11 után, vége. Nagyszerű koncert volt, bár nekem van vele pár problémám. Nem játszották le a teljes Clutching...-ot, három dal kimaradt. Zavart, hogy Fish gyakran és számomra érthetetlen vad volt. A koncert amúgyis gitárcentrikusabb a lemezeken megszokott hangzásnál, s erre nagyon ráerősí­tett a felkonferálásokba beleszőtt, állandó, túlzásba vitt fuckingozásokkal, s a csak meglehetősen ritkán felengedő komor arckifejezésével. Ez az első Fish-koncertem, í­gy nem tudom, máskor is ilyen-e, de a buli közben gyakran éreztem az összhang egyfajta hiányát az itt látható-hallható Fish és az albumokról érzékelhető művész között... Zenészei, a meglepően fiatalos, 58 éves Frank Usher gitáros; Steve Vantsis basszus; a Usherrel együtt Fish mellett nagyon régóta dolgozó Foss Paterson billentyűs; Gavin John Griffiths dobos, és a fiatal Chris Johnson gitáros: mindketten a Mostly Autumn nevű progrock formáció tagjai. És megemlí­teném még Fish 16 éves lányát, Tara-t, aki az egész koncertet egy profi kézikamerával filmre vette: figyelemreméltóan csinos lány... Mikor a koncert, s ezzel a fesztivál utolsó előadásának végeztével elkezdik a szí­npadi technikát szétbontani, leszerelni, vagy száz rajongó még a korlátnál maradva folyamatosan ráadást követel - negyed órával később, mivel a lelkesedésük nem hagy alább, Fish kijön a szí­npadra, s elmagyarázza nekik, hogy nincs értelme, a szí­npad szinte már üres, nagyon kedvesek vagytok, de vége srácok, fáradt vagyok, holnap korán repülök Los Angelesbe... Bár elhangzik még itt-ott a "Zu-ga-be, a közönség ekkor már lassan elindul!"... A kempingben pedig még éjjel fél kettőkor is lehet hallani két egymástól messze lévő sátorból az Incommunicado és a Vigil lelkes, szűnni nem akaró éneklését... Jövőre, a 3. NotP Festival háromnapos lesz, július 18-tól 20-ig. Az első egynapos volt, a mostani kétnapos... í­géretes a dolog, az biztos! A honlapon (Wiventertainment.de) ha jól tudom, rövidesen már lehet szavazni, kiket hí­vjanak meg 2008-ban. Az mindenesetre már biztos hogy én újra ott leszek: nekem mint a műfaj rajongójának óriási élmény volt ez a két nap! Szöveg: Szente Gábor Fotó: Szente Gábor, www.rockpictures.de (Jebo)