Évtizedelő - 1988: A csúcspont kezdete (1. rész)

AC/DC: Blow Up Your Video - Brinyó Blind Guardian: Battalions Of Fear - Tomka Danzig: I. - TT Guns'n'Roses: Lies - garael House Of Lords: House Of Lords - JLT Iron Maiden: Seventh Son Of A Seventh Son - pearl69 King Diamond: Them - Tomka Manowar: Kings Of Metal - garael Yngwie Malmsteen's Rising Force: Odyssey - JLT AC/DC: Blow Up Your Video Évtizedelő rovatunkban eddig csak egyetlen olyan AC/DC lemezzel foglalkoztunk, amely a Brian Johnson érában készült. Az 1980-as, hatalmas sikert hozó Back In Black után, az 1981-es For Those About To Rock még jól működött, ám utána a zenekar mélyrepülésbe kezdett. Az 1983-as Flick Of The Switch bukása után a Bon Scott-al készült felvételeket tartalmazó '74 Jailbreak javí­tott a helyzeten, ám az azt követő két album (Fly On The Wall 1985, Who Made Who 1986), ismét gyenge minősí­tést kapott a rajongóktól. A "fekete évek" alatt a zenekar felállásában is változás történt. A Flick Of The Switch album felvételei közben Malcolm Young kirúgta a zenekarból a kettő-négy mesterét, Phil Rudd-ot, kinek helyére az a Simon Wright érkezett, aki azóta már a Dio-ban püföli a bőröket. 1987-ben a sok megpróbáltatást megért zenekar ismét stúdióba vonult, hogy rögzí­tse új albumát, mely 1988 januárjában Blow Up Your Video cí­men jelent meg. Az előjelek nem voltak túl bí­ztatóak, hiszen amellett, hogy a csapat előző lemezei enyhén szólva sem feleltek meg a várakozásoknak, a bandán belül is újabb, komoly problémák akadtak. Az AC/DC motorja és főnöke, Malcolm Young aki mindvégig csendes vezetőként ténykedett és irányí­totta a sikercsapatot, súlyos alkoholproblémával küzdött. (Olyannyira, hogy a lemezt bemutató amerikai turnén nem is játszott. Helyét unokatestvére, Stevie Young vette át, aki annyira hasonlí­t Malcolm-ra, hogy sokan nem is vették észre a cserét. ) A sok gond ellenére, szerencsére felülkerekedett az a kitartásból és tenni vágyásból álló erő, amely a bajban mindig is jellemezte a zenekart. A problémák mélyreható elemzése és az előző lemezek hibáinak feltárása után elkészült és a boltokba került a Blow Up Your Video, elindult a turné, és a lemez hamarosan felküzdötte magát a listák élére. Az album természetesen a már begyakorolt "AC-úton" halad, vagyis hozza azt a kőkemény rock'n roll érzést, melyet a rajongótábor már megszokhatott. A kezdő Heatseeker régi, Bon-os időket idéző dallamvilága, majd a That's The Way I Wanna Rock kőkemény riffje és Angus őrült tekerései úgy indí­tják el a korongot, hogy az ember azonnal villázó állásba helyezkedik, mint, ahogy tette azt a Back In Black album idején. A soron következő Meanstreak az a dal, amely számomra egy pici újdonsággal is tudott szolgálni. A remek, kissé bluesos alap megállás nélkül pumpálja a nótát. Alapja természetesen a jól megszokott 2-4, amely az évek alatt a zenekar védjegyévé vált. A Go Zone kissé sablonos "megjelenése" egyfajta átkötésként is értelmezhető, a Meanstreak bluesos, és a Kissin Dynamite szépen épí­tkező, húzós refrénnel rendelkező, az AC/DC-től szinte szokatlan tagoltságú világa között. Ebben a dalban érezhető, hogy a csapat a jól bevált formulák felhasználása mellett azért picit igyekszik feszegetni a saját maga által felállí­tott kereteket is. Számomra ez a nóta a lemez egyik legjobb szerzeménye. A Nick Of Time ismét visszatérés a hagyományokhoz, a Some Sin For Nuthin pedig újra lassabb, kissé bluesos hangulatú vizekre evez. A Ruff Stuff-ot akár Bon Scott is énekelhetné. A dallamvilág és a hangulat totálisan a tragikusan elhunyt muzsikus emlékét idézi. Az utolsó előttiként érkező Two's Up egy egy csodálatos Angus szólóval felvértezett ballada, az utolsó track, a This Means War pedig a lehető legjobb befejezése az albumnak. Dögös, gyors, vérbő rock'n roll. Amolyan, "Küldd el anyukádat, csukd be az ablakot, ajtót, húzd ki a telefont, tekerd fel a potit, őrjí­tsd meg a szomszédokat" jellegű szerzemény! A Blow Up Your Video végül is beváltotta a zenekar hozzá fűzött reményeit. Lezárhattak általa egy kevésbé sikeres korszakot és ismét elindultak a csúcs felé. Ez a korong nem korszakalkotó (főleg az AC/DC munkásságát figyelembe véve) de rendkí­vül fontos állomás a csapat életében. Blind Guardian: Battalions Of Fear A német power metal mondhatni, hogy egy "családi vállalkozás": könnyen levezethető családfával rendelkezik. A tökfej ősapának rengeteg gyereke született - sajnos a nagy része túlságosan is hasonlí­t rá, egyszerűen nem tudnak megszabadulni az öröklött gének árnyékától, hogy az önmegvalósí­tás rögös, viszont annál több sikerrel kecsegtető útjára lépjenek. Ám szerencsére sokan éreztek magukban annyi kurázsit, hogy ezt legalább megpróbálják: még ha a kamaszévekben támaszkodtak is az apai segí­tségre, elérve a nagykorúságot, más foglalkozást kerestek maguknak. Köztük is akad egy - mind felett az egyetlen - ami kiemelkedik közülük, az egyetlen együttes, ami akár "uralhatná" is a mezőnyt, ha a tehetséggel egyenesen arányosan osztanák a sikert: ez az együttes pedig - természetesen - a Blind Guardian. Ki gondolná, hogy a stabil felállásáról hí­res zenekar a korai időkben úgy cserélgette tagjait, mintha egyik cigit szí­vták volna el a másik után: a legtöbbet bizony Thomen ingázott ki-be a bandából/be, többek közt pénzhiány miatt is. A minőségi dalszerzést - amihez bizony idő kell! - preferáló kvartettet Hansi Kürsch és André Olbrich barátsága keltette életre, akik 1984-ben találkoztak, majd egy évvel később hozták létre a sok boltos által a nevük miatt a black metal rublikába sorolt Lucifer's Heritaget. A történet érdekessége, hogy André lehí­vta egy barátját, hogy szálljon be gitárosnak a bandába - sajnálatos módon a srác egyetlen markáns vonása ezen a téren mindössze tehetségtelensége volt. Isteni szikra: a srác beült a dobok mögé, a többiek álla pedig leesett az ötletes ritmusok hallatán. Hiába gyanúsí­tgatták, hogy már gyerekkora óta dobol, beismerő vallomás nem született. André javaslatára a fiú megtanult dobolni - csak egy másik bandában. Azonban nemsokára visszatért, hogy betöltse az "ördögöknél" a megüresedett dobosi posztot. Mint azt bizonyára mindenki kitalálhatta, ezt a srácot Thomen Stauchnak hí­vták. Thomen ezután még párszor kilépett az együttesből, majd vissza, ezzel párhuzamosan pedig - próbatermet keresve - Hansiék összebarátkoztak Marcus Siepen-el, akinek együttese mindössze csak egy fél volt, ellenben próbaterme egy egész, úgyhogy úgy döntött, belép a luciferi kötelékbe. És milyen jól tette! Ugyanis ez a felállás rögzí­tette az azóta már klasszikussá avanzsálódott Battalions of Feart, a srácok első nagylemezét - immár a Blind Guardian égisze alatt (időközben ugyebár elkészült a legendás Symphonies of Doom demo, amin még Christoph Theissen gitáros, illetve Hans-Peter Frey dobos játszik; névjavaslatokról röviden: csakúgy, mint a korabeli fiatalok nagy része - ami azóta is divatos mellesleg - számcí­mekről akarták elnevezni magukat, többek közt a Battery, illetve a Raging Waters (Testament) került szóba, de szerencsére maradtak Hansi ötleténél). A BoF esszenciáját nyújtja a korai BG világának: ekkora még erősen a Helloween hatása alatt voltak, egészen pontosan a Walls of Jericho album speed metal ihlette légkörében próbálgatták szárnyaikat (szubjektí­v sorrend felállí­tásával itt most nem akarok vitát provokálni), ám ők egy csipetnyivel talán nagyobb hangsúlyt fektettek ekkor a dallamokra, amiket a kőkemény zenei alapokkal ellenpontoztak. Alapvetően a szikár, néhol már thrashes, zakatoló riffek, melodikus gitár bridgek, szélvészgyors tempó, klasszikus í­zű gitárszólók tömkelege jellemezte a muzsikát. Hansinak ekkor még relatí­v kifinomulatlan volt a hangja (legalábbis a későbbi lemezekhez képest), a verzék alatt többnyire a karcosabb hangszí­nét vette elő (ami illett is az ekkor még roppantul agresszí­v zenéhez), azonban a refrénekben mindig szállí­totta a könnyen megjegyezhető, nagy í­vű dallamokat. Mindezen hasonlóságok ellenére apró jegyek már ekkor is jelentkeztek, amelyek megkülönböztették őket az ősöktől: elsősorban az egyéni szövegvilág, amely terén már ekkor megmutatkozott a banda fantázia világához való vonzódása, azon belül is különösen Tolkien mesterhez - mint tudjuk, rajongásuk ezen tárgya egy egész konceptalbum formájában öltött testet később (Nightfall). A mindössze 35 perces lemezen a remekebbnél remekebb dalok sorát egy időtlen klasszikus, a gyermekaltatóhoz hasonló hangokkal nyitó Majesty kezdi meg: ahogy a rövid intro szétrobban, és utána szinte kirajzik az ezáltal keletkezett űrből a szám szikár riffje a maga tipikusan régies hangzásával, az egyszerűen taní­tanivaló, ennél jobb kontrasztot véletlenül se lehetne alkotni. Majd a fentebb emlí­tett védjegyek következnek - Hansi szinte köpködi az első sorokat (Now the time has come for to leave this land / Take my charge with pride sacrifice), utána pedig egy gyorsvonat sebességével zakatol a dal. Egészen elképesztő, hogy már a legelső lemezükön milyen kiforrott gitármunkát hallhatunk - riffek és szólók sokasága, mégpedig sokszor egy számon belül! Mindenki válogathat itt kedvére: a nyitó thrashes í­ztől kezdve a bridge alatti tipikus galopptémákon keresztül (a la Jon Schaffer) André szinte "sí­ró" szólóiig van itt minden, mi nyaknak-fülnek ingere. Mindez megfejelve a halhatatlan refrénnel: a "megér egy misét" talán a leggyengébb kifejezés erre a nótára, amelynek zsenialitása a verbális leí­rás során könnyen a túlhalmozás hibájába ejtheti - nemcsak jelen sorok í­róját. Legfőbb ideje lenne méltó helyére rakni a heavy/power metal panteonjában - csakúgy, mint az egész együttest, akiket sajnos úgy látszik sokak számára láthatatlanná az a bizonyos gyűrű. Ha a nyitónóta a kontrasztteremtéssel mutatott példaértékűt, akkor a Guardian of the Blind a fokozás területén adhat útmutatást: nem elég, hogy a "feszültséget" is majdnem végeérhetetlenül fokozzák (4 versszakot is eldarál Hansi mire "elér" a refrénhez), hanem a sebességet is a végletekig hajszolják, amit a kántálásként ható refrénnel fejelnek meg. Kár, hogy élőben nem favorizálják már (vagy csak Hansi öregszik?). Hamar megmutatkozik a banda instrumentális számok iránti vonzódása, amely legelsőként a Trial By The Archon cí­mű 1,5 perces "szösszenetben" inkarnálódik, amely megállás nélkül "folyik át" a demoról már ismerhető számba, a Halloweenből kissé felturbózott Wizard's Crownba (az eredeti verzió jóval lagymatagabb volt). A menetrend a már jól bevált recept szerint bonyolódik, Hansi ismét hatalmasat alakí­t: lendülete - csakúgy, mint a többieké - képtelenség, hogy ne ragadja magával hallgatóját a Halloween sodró forgatagába, ahonnan bizony "nincs visszatérés". A srácok értenek a mágiához, legalább annyira, mint Tolkien mester. Ha egy eltévelyedett lélek ezután azt várná, hogy akár csak egy pillanatra is visszavesznek pár "gyenge" hallójáratú egyén kedvéért, az sajnos mélységesen csalódni fog. És ha ennyi gyilkos sebességű metal bomba után valaki még esetleg talpon maradt volna, azt nem Zeusz villáma, hanem a metal korbácsa fogja agyoncsapni a koncertfavorit Run For The Night formájában. Igazán hangulatos darab, amolyan összebújós, "szeressük egymást gyerekek", csak nem Jancsó, hanem BG módra. A The Martyr komplex dalszerkezetével hí­vja fel magára figyelmet, illetve az ifú Kürsch néhol a verzék alatt is többnyire dallamos momentumokat produkál. A cí­madó nótában hallhatjuk hőn szeretett dalnokunk első dokumentált sikí­tását is - igaz, csak nyúlfarknyi, amolyan hobbit méretű. A közelgő apokalipszist lefestő Battalions az együttes együtténeklős számainak sorát bőví­ti - legalábbis, ami a refrént illeti, hiszen a verzék alatt még füllel is nehéz követni Hansit, nemhogy vokális téren. Ezt a csodálatos gyöngyszemet egy instrumentális szám zárja le, a By The Gates of Moria, ami mindenki számára ismerős lehet - Antonin Dvorak Újvilág Szimfóniája sok metal harcost megigézett (gondoljunk csak a Rhapsodyra), az egyik legkorábban pedig éppen a BG-t, akik nagyszerűen adaptálták a komolyzenei művet korai karcos világuk atmoszférájába; igazi indulószerű himnusz kerekedett belőle. 2007-ben kijött a lemez egy remasterelt (bár a hangzás nem lett sokkal polí­rozottabb, de ez í­gy is van rendjén) és bonuszokkal ellátott verziója, amelyhez a Gandalf's Rebirth nevű szösszenet mellett hozzácsapták az egész Symphonies demot, amely azonban csak a banda elkötelezett hí­veinek ajánlott első körben. Az együttes a következő évben már új koronggal jelentkezett, amelyen továbbvitték ezt a vonalat, hajszálnyit sem engedve a keménységből, majd 1990-ben indultak el azon az epikusabb úton, amin a mai napig haladnak, és amely történetük egyik, ha nem a legjobb albumát eredményezte határkő jellegének köszönhetően (TFATW). Mindenesetre tény, hogy a BG kiteljesí­tette a Hansenék által elindí­tott hullámot, és talán még egy fokkal magasabbra is tartotta annak zászlaját, mint Mr. Pumpkin. És engedtessék meg egy kis szubjektí­v állásfoglalás: jelen szösszenet - amely a túlzottan pozití­v kép festésének vádját mindössze egy indokkal tudja elhárí­tani, mégpedig azzal, hogy ez teljes mértékben megérdemelt, és jogos - szerzőjének ez jelenti a Speed Metalt. És a Blind Guradiant. Legalábbis az egyik arcát. Danzig: I. "A Gonosz vagyok, vagy ember, vagy csak olyan mint te?...Démon vagyok? Neked tudnod kell..." (Am I demon...) Örömömre szolgál, hogy egy napjainkban is működő, rétegzenén belül is rétegzenét játszó együttesről, de talán inkább egy emberről faraghatok sorokat erre a fehér virtuális lapra. Nem lennék Önmagam, ha nem egy kis áttekintéssel, összefoglalóval kezdeném, nem titkolva, hogy kicsit népszerűsí­teni szeretném ezt az albumot, és persze a következő párat is, ami a klasszikus Danzig korszakból való. Az előző mondat egyszerre túl sok mondanivalót takar azok számára, akik nem ismerik ezeket a zenei műveket, szóval röviden, de kicsit szétbontva az előző információkat. A Danzig együttes sötét lelke, alkotó motorja Glenn Danzig, énekes, zenész, zene és szövegí­ró, rendező, í­ró és még ki tudja hány művészetben alkotó nagyúr. A Danzig együttes Glenn számára a harmadik zenei állomás volt, ezt megelőzte a The Misfits és a Samhain zenekar. Ezek szintén ismertek az underground körökben, és pár Misfits dal ismerős kell hogy legyen a Metallica kedvelőknek, hiszen a Garage days Re-Revisited EP lemezen helyett kapott a feldolgozások között (Last Caress/Green hell) Glenn Danzig szerzemény is. Ha már a Misfits -ről ejtünk szót, egy rövid élmény. Még főiskolás koromban keresgéltem anyagot tőlük (akkor még nem annyi volt, hogy leültem a számí­tógép elé és rákerestem), amikor közel a Ví­gszí­nházhoz egy lemezboltban kérdeztem rá a bandára, majd a srác kihozott egy vörös bársonyborí­tású, kí­vül fekete kisméretű koporsót, melyben benne volt az összes lemezük. Ehhez a dí­szdobozos kiadványhoz tatozott egy számomra akkor megfizethetetlen ár, í­gy ott maradt... Jómagam is a Metallica vonalról kaptam az infót, ki is Glenn Danzig, és ugyan nem tudtam, hogy a Danzig milyen zenét játszik, de amikor olvastam, hogy James Hetfield egyik nagy példaképe ez az énekes, nem gondolkodtam a vásárláson, amikor kezembe került a II. Danzig lemez, melyet követően gyorsan beszereztem az akkor beszerezhető összes alkotást. Na de hogyan is jött létre ez a csapat? A http://en.wikipedia.org/wiki/Danzig_(band) talált információk szerint Rick Rubin producer egy Samhain koncerten (New York -ban, a Ritz-ben) figyelt fel Glenn kiemelkedő szí­npadi teljesí­tményére, hangjára és robosztus megjelenésére. Nem tétovázott sokáig, ajánlatot tett Glenn-nek, hogy egy heavy metal szupercsapattal a háta mögött, mint énekes í­rjon alá a kiadójához. Danzig sötét Nagyúr megtagadta ezt a felkérést. Majd később elfogadta feltételnek szabva azt, hogy a Samhain-ben jó barátként megismert Erie Von basszusgitáros is a banda tagja legyen, és megtartotta a Samhain nevet. Glenn Danzig különleges, kiemelkedő hangja került előtérbe az új csapat zenéjében, melyhez idő közben csatlakozott John Christ gitáros és Chuck Biscuits dobos. Mivel más zenei irányba indult el a csapat, í­gy Glenn úgy döntött, hogy a csapat nevét a saját vezetéknevére változtatja. Így lett Danzig a banda neve. Ekkor 1987-et í­runk, és az együttes egy blues által inspirált heavy -rock- blues zenét kezdett el játszani, amely néhol melankolikus, máskor keményen üt, egy domináns, tiszta énekhanggal kí­sérve, melyet hallgatva feláll az ember hátán a szőr. Véleményem szerint nem kis bátorság volt akkor ezzel a zenével elkezdeni egy új bandát, hiszen javában dúlt a durva zenék hódí­tása (Anthrax, Megadeth, Metallica), sőt egyre gyorsabb, zúzós hörgős bandák kezdtek teret hódí­tani ( Slayer, Sepultura, Sodom stb...) az ének témák gyakorlatilag háttérbe szorultak, mégis elindult a szekér, és több rétegből is talált rajongókat ez a zene. Amikor belehallgattam a lemezbe egy CD boltban, nem kellett gondolkodnom. Ugyan az akkori fiatal zenei í­zlésemnek ez nagyon lassú volt, de nem volt mit tenni, Glenn Danzig hangja bejutott a hallójáratomba, onnan az agyamba, és többé nem tudtam szabadulni tőle. Ezt a lemezt (és a következő 2-3 albumukat) bátran ajánlom mindenkinek, aki szereti az énekközpontú rockzenét. Ugyan az 5. lemeztől egy teljesen más irányba indult el Glenn, de a már emlí­tett klasszikus korszak sok rajongót hozott neki. Talán ezekről később egy másik évtizedelőben. 1988 -ban adták ki az első albumukat, Rick Rubin kiadójánál a Def American kiadónál, melyet később átnevezett American Recordings -nak. Nekem már ezzel a felirattal van meg a CD, melynek borí­tóján a "bivaly" koponya látható. Az egyszerű teljesen fekete borí­tó, melyen fehér betűk és a szokásos koponya dí­szeleg. Szí­n egyedül csak középen található, egy szí­nes fotó képében a négy taggal 19 évvel ezelőttről. Nem kellett bonyolí­tani a dalok szerzőinek feltüntetését, minden dalt Glenn Danzig jegyez. Miközben a lemez már a lejátszóban van, próbálom óvatosan kivenni a borí­tót a tokjából, úgy hogy ne legyen ujjlenyomatos és közben arra gondolok, hogy ez volt az utolsó lemez, amit a klasszikus korszakból sikerült CD-n megszereznem. Persze kazettán megvolt, de CD-n nem volt egyszerű megszerezni... Angliából hozta be nekem, a legkedvesebb hölgy a világon. Rég hallgattam ezeket a dalokat, és ahogy megnyomom a lejátszás gombot és megszólal az első gitártaktus a lemezen, érzem, hogy éppen ideje volt ennek a blues-os lüktetésnek. Az első gitárpendí­tések után azonnal szembesülünk Glenn borzongató hangjával, majd belekezd a számomra nehezen értelmezhető szövegbe, ami lehet, hogy ha magyarul énekelné, akkor sem értelmeznék helyesen. Ehhez a zenéhez nem tudnék elképzelni más hangot! Ugyan ez még csak a bevezetése a "klasszikus" Danzig lemezeknek, de ez is mesterdarab a sötét zenéket kedvelőknek. A Twist of Cain értelmezésem szerint bibliai utalásokra épül (Káin története), de nem merek ennél jobban belemélyedni a szövegbe, mert lehet, hogy félreértelmezem. Természetesen most is igyekszem pár fordí­tással szí­nesí­teni ennek az albumnak a dicsőí­tését, de már itt leszögezem, hogy ezek szubjektí­v értelmezések! Egy biztos: sötét, depresszí­v szövegek ezek, melyek számos helyen kihasználják az Angol nyelvtan szépségeit. Az első dalt lezáró harang és gitár együtt zengése után a Not of this World következik, amely szövegvilága meghatározó a lemez dalszövegeit figyelmesen olvasva. "Nem erről a világról származom, semmi nem harap úgy mint én És semmi nem sikolt úgy ebben az üres éjszakában Semmi sem óvhat meg téged tőlem És azt hiszed tudod mi létezésem oka, de az igazság az, hogy csak a hazugságokat ismered Nem e világról származom, és semmi nem tarthat vissza Én vagyok a véres tengerpartod felett átsuhanó hajnal... És érzem mindazt, amit te soha nem értesz meg. Válassz melyik oldalon állsz Halandó vagyok? És te ember? Amilyen súlyosak, nehezen értelmezhetőek a szövegek, olyan könnyen emészthetőek a dallamok. Egyszerű dallamvezetés, kellemes szólók, tradicionális hangszerelés jellemzi a dalokat. Ha az éneket is csak hangszerként kezeljük, egy sokak számára kellemes rockzenét kapunk, de a szövegek tartalma..., döntse el mindenki maga. A lassú lüktetés folytatódik tovább a She rides-al. Látom, ahogy mozgnak a membránok a hangfalaimon, és önkéntelenül elkezd mozogni az ember egész felsőteste a ritmusra. Nem lehet betelni Glenn hangjával! Bárcsak tudnám pontosan miről is zengeti a hangszálait, hiszen ez a dal is annyi utalást többértelmű kifejezést tartalmaz, hogy nyelvész legyen a talpán aki kiigazodik rajta! Számomra tartalmaz utalásokat a halálról, sorozatgyilkosról, sötét szándékról, ami menekül a fény elől a sötétségbe, az éjszakába. A lényeg, hogy ezt a gonosz, halálos dolgot végig Nőként tüntette fel 🙂 "Az angyalok lehullnak a földre, a világ melege elenyészik, Most hideg a szí­ved, és vár a lelkem nyarán Ördög lány, el kell égned a tavasz leheletének érintésétől..." Hangzanak el a Soul on fire első sorai, melankolikus dallamokkal, hogy a szerzemény végére begyorsuljon a zene, amely azonnal átvezet minket az Am I Demon világába. "Arcok hordája, üres szemek, nem látok semmi újat... Gonosz vagyok, vagy ember, vagy csak olyan mint te? A düh hatalmas, érezhetően kering, érted nyúl Démon vagyok? Neked tudnod kell... Minden világ, minden végtag széttépve Csak magamra van szükségem, mindenre ami én vagyok" Olyan ritmusokat alkotott Glenn, ami folyamatosan magával ragadja a hallgatót, még ha a szöveg meg is oszthatja a zenekedvelőket. Mother a következő a sorban. Ezzel a dallal sokat szerepeltek az MTV műsorán, ez volt az átütő daluk. Én is ennek a klipjét láttam először. A szöveg kicsit emészthetőbb, de nem sláger mondanivaló, hozzá az egyszerű mégis különleges zene. Mivel nekem is kedvencem, í­gy nem maradhat el az idézet: "Anya, mondd meg gyermekednek, ne keresztezze az utam, mondd meg, hogy ne hallja meg szavaimat, amit jelentenek, amit mondanak Anya, tudatlanságban tudod tartani Őket egy életen át? El tudod rejteni Őket a rájuk váró világ elől? Apa, elviszem a lányod egy este, megmutatom neki a világom... Mondd meg a gyermekednek, hogy ne fogja a kezem, és ne értsen meg." Zeneileg talán a Possession, amit az utolsó helyre tennék, ha rangsort kellene felállí­tanom erről az albumról, de a szöveg világához jól passzolnak a dallamok. A gonosz birtokol, "Álmaid között sétál", tetteidben, szavaidban megnyilatkozik. End of time, következik stí­lusosan. Lassú, bevezetés, bontott akkorddal, túlvilági énekhanggal. "A szenvedés itt van, A várakozás elmúlt, Az utca megtöltve üres (hazug) dalokkal..." Gyors váltás, ismét megszokott középtempós, ellenállhatatlan zene, hozzá egy kis xilofon, olyan zene ez, amit elhallgatnék az idők végezetéig. "Az idők végezetéig várlak, és te ott leszel. Elveszted a lelked, ami kárhozott és hideg." Egy kis vadászat következik, természetesen lányokra, The Hunter dalban. "Hí­vj, megszabadí­talak, millió kis dolgot teszek veled édes, az életed az enyém... Nem tudsz elmenekülni, nem tudsz elrejtőzni, mert a végtelen vágyam szorí­tásában tartalak" Méltó zárása a lemeznek az Evil thing szerzemény. "Óvatos légy, amikor rám nézel és látod az ürességet a szememben, és a gonosz dolgokat, amit hordozok, a lélektelen fényt A figyelmeztetés jön... Légy óvatos az éjszaka mélyén, akarom, szükségem van az életedre, táplálj vele" Rövid keresgélés után találtam pár klipet a hálón, érdemes megnézni azokat a www.youtube.com oldalon. Szerintem jók, és nem csak az első lemezről vannak fent anyagok! Minden ami Glenn nevéhez kötődik minőségi és igazán gonosz-sötét. (Ez í­gy van a web oldalával is!) Bártan ajánlom mindenkinek zenéjét, aki kicsit ki szeretne elszakadni a napi valóságból egy nem mindennapi, bennem vegyes érzelmeket keltő spirituális világba, ahol megküzdhet a gonosszal. Dalcí­mek és szerzők: TWIST OF CAIN NOT OF THIS WORLD SHE RIDES SOUL ON FIRE AM I DEMON MOTHER POSSESSION END OF TIME THE HUNTER EVIL THING A lemezt alábbi zenészek játszották fel: Glenn Danzig - ének Erie Von- basszusgitár John Christ - gitár Chuck Biscuits- dob Guns'n'Roses: Lies Az MTV a nyolcvanas évek második felére római pápaként rendelkezett a pop/rock világi közösségének király-reménységei felett, mikorra is a műsorra tűzés a felkenés szent rí­tusaként nyitotta meg a kapukat a hatalom és mennyek birodalmába. A klip, a vizuális műfajok addig lenézett mostohagyereke olyan célbázisra - fiatalok - talált, amely a kereskedelmi sikert szavatolva a művészi elismerést is meghozta: a látványvilág lassan beszivárgott a filmművészetbe és véleményformáló tényezővé vált. Az új "media monster" születése átformálta a karrierépí­tés addig kialakult mechanizmusait: változó szabályrendszer jött létre, amelynek működését rengeteg tényező befolyásolta, a "trendek" hatalma szubkulturális " militarizációs" övezeteket hozott létre, melyek markáns külső jegyeik révén tökéletesen alkalmasak lettek a vizuális kiszolgálásra. Nem véletlen, hogy a nyolcvanas évek második fele a 'hajbandák' aranykorszakává vált, a látványos szí­npadi show-k jótékonyan feledtették az esetenkénti bágyadtabb zenei minőséget, s olyan csapatok kerültek szupersztár státuszba, melyek pusztán muzikális produktumukkal képtelenek lettek volna kitörni a középszerűség szürkeségéből. Nem véletlen tehát, hogy egy olyan zenekar, mely rendelkezett az emlí­tett csapatok látványos karakterével, ráadásul megalkotta a tökéletes hard rock albumot, ikonná tudott változni - az MTV segí­tségével - , s évekig meghatározta a rock szupersztár fogalmát. Az emlí­tetteknek megfelelően a Guns'n' Roses nem véletlenül ért el oda, ahonnan már nem lehetett felfelé menni. Az Appetite For Destruction a maga pökhendi virtuozitásával újradefiniálta a hetvenes évek nagy amerikai csapatai által játszott hard rockot, felfrissí­tve - de azért nem megváltoztatva - az alapokat. - mindezek ellenére az album eleinte nem ért el nagy sikereket. A turbófröccsöt aztán a már emlí­tett hatásmechanizmusánál fogva egy, az MTV által sugárzott videoklip jelentette - elindí­tva a Guns tömeghisztériát -azon ritka alkalomként, mikor is egy tényleg tehetséges együttest emelt "őszentsége " a királyi trónra. Az Appetite For Destruction új életet lehelt tehát a hard rock kissé elsekélyesedett állóvizébe: remekül mixelte az Aerosmith által tökélyre vitt riffközpontú blues'n'rockot a punk lázadásával, és a metal keménységével. Mindehhez járult a tagok kivételes tehetsége - jóllehet Axl nem elsősorban a hangjával, hanem szí­npadi teljesí­tményével és persze zeneszerzői képességével tűnt ki. Az album óriási sikerét meglovagolva adták ki 1988-ban a Lies c. minialbumot, melynek hatása azonban jóval többet kamatozott, mint amennyire kislemez volta eredetileg predesztinálta. Természetesen ehhez kellett a One In A Million botrányos szövege, és a Patiente nem mindennapi klipje - az az őrültség ( paranoia), mely mindig is ott lappangott a Guns ( Axl Rose) világában. A lemez A oldalán négy koncertnóta kapott helyett. A Reckless Life és a Nice Boys dinamizmusával idézte a punk klasszikusokat, a Move To The City és a Mama Kin pedig az Aerosmith bluesos, fúvós, illetve riffelős korszakai előtt hajtottak fejet. (Nem véletlenül hivatkoztak annyit a 'smith munkásságára, nem kis szerepet vállalva Tylerék újabb aranykorának eljövetelében.) Slash és Axl gitár-ének felelgetésének gyökerei a Purple-höz vezethetők vissza, jóllehet a gitárriffelés azért jóval "amerikaibb", mint Blackmore mester klasszikus alapjai. A másik oldalon a két emlí­tett dalon kí­vül - melyek előrevetí­tették a későbbi elmélkedősebb, borultabb világot - a You're Crazy elektromos delta bluesa - a zenei feszültségkeltés iskolapéldáját mutatva - és a Used To Love Her akusztikus hippis, kissé countrys hangulatdala kapott helyet, olyan zenei sokszí­nűséget eredményezve, ami talán a zenekar egyik fő sikerbiztosí­tó tényezőjévé változott. A minialbum, jóllehet szintén óriási sikert aratott, pusztán untermanja volt a következő - és egyben utolsó nagy - dobásnak, mely a hard rock zenei határait a végletekig tágí­tva készí­tette elő a klaszikus metal és hard rock hét szűk esztendejének eljövetelét. House Of Lords: House Of Lords A House Of Lords nevéről első blikkre nekem az angol parlament felső háza ugrott be egészen 3 évvel ezelőttig. Akkor egy barátom hí­vta fel a figyelmemet, hogy létezik egy amerikai hard rock csapat, akik ezen a néven futnak. Furcsálltam, hogy nem hallottam róluk addig, de ugye rengeteg olyan zenekar működött a 80as években, akik hiába játszottak remek muzsikát, hiába voltak tehetséges zenészek és hiába készí­tettek zseniális albumokat, nem tudtak az undergroundból betörni az élvonalba- ami a House Of Lordsra is tökéletesen igaz. Ennek okait lehetne boncolgatni napokon keresztül, de ezt most nem fogom megtenni. Csak annyit, hogy szerintem azért nem sikerült nekik az áttörés, amiért a Teslának sem. A H.O.L. zeneileg inkább a hard rock vonalon mozgott, annak a dallamosabb fajtáját játszotta, ám lehetséges, hogy az akkori piac számára túl erős zenét produkáltak. Ez lehet az egyik ok, amiért ma nem úgy emlegetjük őket, mint a 80as évek meghatározó csapatát. A másik lehetséges ok talán az, hogy ez az album nem egy nagy kiadónál jött ki. Van olyan jó ez a lemez, hogy egy vezető kiadó is promotálhatta volna. A lemez Gene Simmons saját kiadójánál jött ki, ami akár jól is elsülhetett volna, de be kell látni, hogy a csapat muzsikája legalább egy Sony Music szerű hátteret érdemelne. Most már kár ezen keseregni, inkább nézzük, miért is tartják mégis sokra ezt a zenekart. Adva van egy kiváló énekes, James Christian. Hangja egyszerre karcos, és szikár, ámde képes szép és finom melódiákat is elénekelni, és a szükséges hangterjedelem is rendelkezésére áll. Van egy fenomenális billentyűs, a korábbi Angel muzsikus Gregg Guiffria, aki nemcsak, hogy remekül játszik hangszerén, de dalszerzőként is letette névjegyét a melodikus hard rock asztalára. (Ajánlom mindenki figyelmébe Gregg két szólólemezét, amin a legendás Craig Goldy zenél. Gigászi albumok azok is). Egy másik nagy nevű zenész is megtalálható a H.O.L. soraiban, aki Gregg társa volt szólólemezeinél, mégpedig Chuck Wright basszer. Az Ő neve elé is beszúrhatnánk a legendás jelzőt, hiszen olyan zenekarokban játszott, mint a Quiet Riot vagy a Blackthorne nevű supergroup, ahol Graham Bonnet-el és Frankie Banali-val muzsikált együtt. Gondolom az Ő nevük nem szorul bemutatásra. Sőt, Bonnet-el még Impellitteri mágus oldalán is játszott együtt. De nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy Chuck 8 éven keresztül zenélt Alice Cooper együttesében is. Szóval egy remek képességű, igazán tehetséges ember Wright, szerintem Ő a korszak egyik legjobb bőgőse és ezt ezen az albumon is bizonyí­tja. Chuck társa a ritmuszekcióban Ken Mary dobos, aki szintén megfordult Alice Cooper mellett, de a Magdalen nevű keresztény rock csapatban is maradandót alkotott. Jó kezű, halálosan pontos dobos Ő is, szintén a stí­lus legjobbjai közé tartozik. Nem véletlen, hogy Cooper mesternek rá esett a választása. Lanny Cordola gitáros szintén kiváló muzsikus, aki ugyancsak megfordult a már emlí­tett Magdalen-ben, és később szólólemezeket is készí­tett, majd a filmezés felé orientálódott. És meg kell emlí­teni egy fiatalembert, aki a háttér vokált biztosí­totrX az albumon. Ezt az urat Jeff Scott Sotonak hí­vták. Ugye, ismerős ez a név? Ez az öt ember hozta létre a H.O.L. első anyagát, ami 1988 közepén jelent meg. Az első dolog, ami feltűnik, az a szép borí­tó. Egyszerű, de nagyon í­zléses. És akkor még nem is szóltam a benne található korongról. A lemez a Pleasure Palace cí­mű nótával indul, amit egy jó egy perces intró vezet be, amin Gregg játssza a főszerepet, majd a dal beindul, egy kemény, fejrázós tétel lesz belőle, James hangja a mélyebb tartományokból gond nélkül mozdul magasabb tartományokba. A refrén pedig nagyon jól el lett találva. Az I Wanna Be Loved egy igazi sláger, ami kislemezen is megjelent és nem is maradt sikertelen. Tökéletes melodic rock szerzemény ez, ami azért az Aor határait is érinti, egyszerűen hibátlan. Hasonlóan érzelmes vonalon mozog az Edge Of Your Life névre keresztelt dal, gigászi énektémákkal, Chuck részéről remek basszussal megtámogatva, és Lanny is kitesz magáért egy í­zléses, finom szólóval. Ezt a dalt bármelyik Journey lemezen el tudnám képzelni. A negyedik szerzemény egy ultra gyors, száguldó bitang erős dal a Looking For Strange. Mintha a 70es évek nagyjai alkották volna, leginkább a Purple hatását érzem, főleg ahogyan James és Lanny a felelgetős betétet hozzák. Nagyon dinamikus, lendületes, amiben megint nagyot játszik Wright, de a többiek is nagyon jót játszanak. Egy ballada a következő állomás, ami a Love Don't Lie cí­met kapta. Nem is fűzök hozzá kommentárt, egyszerűen TÖKÉLETES! James Christian fantasztikusan énekel, nálam a legnagyobb kedvencek közé tartozik, a dallamosabb hard rock, aor rock énekesek közül is kiemelkedik. Ismét csak egy gyorsabb, vadabb nóta következik, a Slip Of The Tongue. Ez a dal is tiszta hard rock alkotás, nagyon erős gitárszólókkal, és a "kiabálósabb" refrén is ad egy különleges feelinget a dalnak. Itt is felfedezhető némi Purple és Rainbow hatás, amin semmi szégyelleni való nincs, a srácok zenéjére a kópia szó egyáltalán nem használható. A Hearts Of The World egy másik nagyon hí­res House Of Lords nóta, fantasztikusan jól felépí­tett dal, Lanny nagyot alakí­t benne, James is csodákat művel a hangjával, ez a szerzemény is megérne hosszabb elemzést, hiszen egyike a melodikus rock egyik legszebb gyöngyszemeinek. A skót dudával megspékelt Under Blue Skies egy nagyon dallamos, lightos szerzemény, ez is biztosí­tja a változatosságot a dalok között, hiszen a kőkemény hard rock témáktól, a balladákon át az aor melódiákról már nem is beszélve, mindenféle í­z és érzés megtalálható a lemezen. Call My Name a cí­me a kilencedik dalnak, ami a 80as évek zenei világba tökéletesen passzol, hiszen az éneken nagy hangsúly van, a zene is elég laza, könnyen befogadható, érzek rajta némi Kiss hatást is, ami még jobbá teszi a dalt. A záró tétel a Jealous Heart egy mesteri akusztikus gitárszólóval indul, óriási hangulata van ezeknek a témáknak. Majd a dal egy meseszép aor rock nótává alakul, olyanná, ami minden Journey, Styx és Toto rajongónak tetszene. Nem tudok elfogulatlanul í­rni a House Of Lords-ról. Ez a csapat is nagyon közel áll hozzám, a Ten mellett a másik olyan melodikus, epikus hard rock banda akiknek minden lemezét kincsként kezelem, rendszeresen hallgatom is őket és számomra megunhatatlanok. 5 ember zseniális, fantasztikus munkája ez a korong, ami azért az Államokban a Top 50-be befért, Japánban (hol máshol) ért el igazán nagy sikereket. Európában sajnos nem igazán váltak ismerté, de akik ismerik őket, gondolom, úgy vannak vele, ahogyan én. Szeretik és tisztelik a Lordokat, mert az Ő zenéjük igazi értéket hordoz, amit mi sem bizonyí­t jobban, mint az, hogy a csapat újra aktí­v és nagy sikerrel koncertezik, 20 évvel megalakulásuk után is képesek ámulatba ejteni a rajongókat. És ez igazán becsülendő. Nagy álmom, hogy egyszer élőben is lássam az éppen aktuális formációjukat. Iron Maiden: Seventh Son Of A Seventh Son Ismét rendesen "belenyúltam"! Félreértés ne essék, ez korántsem panasz, sőt, leginkább örömömre szolgál, hogy egy-két mondat erejéig kedvenceim legkedvesebb albumairól firkálhatok. Így van ez az Iron Maiden - ha lehet ezzel a szóval élni - talán legprogresszí­vebb, legkifinomultabb korongjával, a Seventh Son Of A Seventh Son-nal is. Sosem gondoltam volna, hogy a (számomra) tökéletesre sikeredett és kimerí­tő turnéval párosult Powerslave és Somewhere In Time után lehet még valamivel "überelni"! Ha felülmúlni nem is sikerült az emlí­tetteket, újdonságot, frissebb hangzást mindenképp elért a csapat. És talán meglepő módon a közönséget is elérte a próbálkozáson túlmutató akarat. Nem "gyengén", hiszen a Seventh Son Of A Seventh Son az első helyen kötött ki az Egyesült Királyság eladási listáján (ez a zenekar történetében csak további két alkalommal sikerült, hat évvel korábban, a The Number Of The Beast és négy évvel később, a Fear Of The Dark esetében). Nem elhanyagolandó, hogy az Egyesült Állomok is az akkor kitüntető 12.helyre rangsorolta a nagylemezt. Az előző albumon megpendí­tett húronkon (melyekhez már itt-ott gitárszintetizátor is csatlakozott) túl, itt már billentyűs hangszeren is megjelentek a "szintetikus" hangok, ám épp csak kellőképp, megfelelő toleranciával. A mondanivaló ezen a lemezen is sokat sejtető, nem az általános témákat, hanem egy kidolgozott, koncepciózus történetet hordoz, egy mondabeli, kiválasztott ifjúról, aki látnoki képességekkel bí­r. A hetedik fiúról (a "történelem" során sok alkalommal találkozunk e misztikus számmal), aki megjövendöli a katasztrófát. A kezdet egy kis tradicionális brit dalra "hajazó" bevezető után a "Hold gyermeke", a Moonchild igazi sláger (mégsem lett az, helyette három dal is kiemelkedően "futott"). Azonnal megmutatkozik a billentyűfutam, melyből egy húzós, igazán dögös, professzionális Maiden dal bontakozik ki. Jómagam mindig is kedveltem a banda nyitónótáit,jó érzékkel, gondos választással vezették be minden alkalommal a hallgatóságot legújabb műalkotásukba. Így vagyok ezzel a Seventh... esetében is, sodor a dal, Nicko mindvégig serényen "dolgozik", Steve a már megszokott módon "kí­sér", Bruce hangja "ördögi", Adrian (ő és Bruce a szerzők) és Dave pedig a mindig is tökéletes gitárfutamok és szólók mestereiként játszik. Nem tudom, hogy miért "merült feledésbe" ez a nagyszerű szerzemény (no, de majd talán jövőre, élőben...)?! A Maiden ritkaságok egyike, lassú tempóval nyitó, lí­rai darab, az Infinite Dreams folytatja a sort, mely a főhős kétkedéséről, önmarcangoló álmairól szól. Igazán szép a dal. A finom kezdés -melyben csodadolgok történnek a gitárokon (ilyen leheletnyi dí­szí­tésekért tudok megőrülni) - után bontakozik ki a megszokott Iron Maiden hangzás, mely egészen a gyors, agresszí­v (és nem kevésbé progresszí­v) középrészre vált, hogy aztán egy új zenei és énekdallamból, a főszereplő érzéseit prezentáló, izgalmas gitárszólóba (külön-külön, majd "természetesen" uniszónóban is), aztán pár taktus erejéig vissza a "sémába" és a végbe torkolljon. Az egyik nagy sláger, az azonnal a (zseniális) refrénnel nyitó Can I Play With Madness következik. Ismét a (számomra oly kedves) kolomp "kisérettel", érdekes verze lezárással, melyből a már kiemelt refrén jön, kissé"zaklatott" a folyamat (nyilván, nem véletlenül), az ének inkább elbeszélő, mint sem dallamos. A középtempós átvezető téma - melyből (hogy-hogy nem) szenzációs gitárfutam bontakozik ki - után gyorsulás, majd "dupla" kiállások, gitárnyúzás és ismét a refrén visz magával. A keretes szerkezetnek megfelelően a vég is a Can I Play With Madness soré! A második "kiemelt" darab, a The Evil That Men Do is az Iron Maiden hagyományokat követi, bár hasonlóan az előzőhöz, itt is inkább a refrén dominál. Most is a sodró lendület jellemző, mely "valahogy" a folytonosságot érzékelteti, talán a mondanivalót erősí­tendő: "A gonosz, melyet az emberek teremtettek, él tovább és tovább..."! Talán a legkevésbé "változatos" szerzemény, bár a kiállásból most is gyönyörű hathúros témák születnek, szinte koncept slágernóta. S hogy sláger a javából, az nem vitás! Elérkeztünk a cí­madó dalhoz (Seventh Son Of A Seventh Son, mely a tradí­ciókat követve, egy monumentális Harris eposz, nem csak témájában, egész zeneiségében. Cseppnyi szintetizátor a felvezetésben, majd a ballada, mely be kell valljam, nekem valamennyi közül a legkedvesebb! Lüktetése, hátborzongató "hintázása" mindig magával ragad, hogy az érzéki, kifinomult, szövegében Bruce által átadott középrészt ne feledjük! A visszatérés is rendkí­vül izgalmas, lassan kibontakozó, épülő téma, kórust imitáló szintetizátorral, félreismerhetetlen IM átvezetéssel, különleges ritmussal, némileg szokatlan gitártémákkal, ismét kiemelt "kórussal", majd a jól ismert csodával, melyet (szerintem) csak ez a két gitáros tud a világon! A "jövendölés", azaz a The Prophecy első sorai ismét egy lí­rát sejtetnek, de egy lüktető, középtempós, témájához igazodó dallam csendül a fülünkben, melyben Bruce (főként a "felelgetős" részekben) igazán nagyot "alkot". Nicko-ról nem is beszélve..., az "bohóc" dobos (nem mellőzve a többi zenészt) olyan ritmusváltásokat remekel, amelyek még magasabb, még progresszí­vebb szintre emelik az alkotást. A dal végén egy csodás "nylonhúros" akkordmenetet élvezhetünk, fületgyönyörködtető! És következzék az album harmadik "nagysága", a The Clairvoyant, mely letagadhatatlanul a főnök alkotása. Már Nicko "triplái" elárulják, hogy Harris mester nem tudja sutba dobni Fenderét. Annak ellenére, hogy közszeretet örvendi a dalt, nekem valahogy-valamiért nem a szí­vem csücske. Szoktam volt mondani: "Könyökből kivágott..."! Nem rossz vagy ilyesmi, csak semmi különleges érzést nem vált ki belőlem, erről ennyit...! Végezetül egy nagy igazság következik! "Csak a jók halnak meg fiatalon!". Az Only The Good Die Young is az Iron Maiden egyéniségét tükrözi, zakatoló vonatként ránt magával, hogy az iszonyatosan jó refrén egy pillanatra kitekintést nyújthasson a "lehúzott ablakon", és Steve Harris is megenged magának egy "param-param"-os basszusfutamot. Hamisí­tatlan, gyorstempójú HM dal, ahogy dobosberkekben emlegetni szokták, egy jó nagy "krumplis zsákkal" a végén! :o) Szerintem klasszissal jobb, mint az album utolsó előtti slágere! De, hát ez csak az én í­zlésem, úgy is a nagyközönség dönt! A kezdeti bevezetés megismétlődik a korong utolsó barázdáin is, keretes formában zárva eme nagyszerű kompozí­ciót! A Seventh Son Of A Seventh Son "utóélete" óriási változásokat hozott a csapat életében. Ismét egy hosszú, kimerí­tő turné (mely szerencsére hazánkat is érintette, volt benne szerencsém...) következett, melynek végeztével Adrian Smith elhagyta a bandát. Egy új korszak szele csapta meg az Iron Maiden legénységét, mely több-kevesebb sikerrel zárult, ám í­gy, majdnem 20 év elteltével tudjuk: ""Csak a jók halnak meg fiatalon!", szerencsénkre a "jóslat" a NAGYON JÓKRA nem vonatkozik, legalább is a "Vasszűz" esetében í­gy történt! Azt kí­vánom, hogy még soká éljen a legenda, és hogy jövőre, amikor is ez az album is "sorra következik", részesei lehessünk a fantasztikus élménynek! Minden fanatikus Iron Maiden rajongó megérdemli!!! A "Hetedik fiú hetedik fia" dalai: 1. "Moonchild" (Smith, Dickinson) - 5:39 2. "Infinite Dreams" (Harris) - 6:09 3. "Can I Play with Madness" (Smith, Dickinson, Harris) - 3:31 4. "The Evil That Men Do" (Smith, Dickinson, Harris) - 4:34 5. "Seventh Son of a Seventh Son" (Harris) - 9:53 6. "The Prophecy" (Murray, Harris) - 5:05 7. "The Clairvoyant" (Harris) - 4:27 8. "Only the Good Die Young" (Harris, Dickinson) - 4:41 "Az" Iron Maiden: Bruce Dickinson - ének Dave Murray - gitár Adrian Smith - gitár, vokál, szintetizátor Steve Harris - basszusgitár, vokál, gitrászintetizátor Nicko McBrain - dobok King Diamond: Them King Diamond a metal zene azon jelenségei közé tartozik, akit csak imádni vagy utálni lehet - köztes út nincs nagyon. Specifikus vokális teljesí­tménye ezáltal vagy behúzott fülekkel való sunnyogást, vagy pedig kéjenc vigyort, premier plánban mutatott gonoszan megcsillanó szemeket eredményezhet - csak hogy adekvátak legyünk a horror nagykövetének "filmes látásmódjához". A reakciók talán nem is véletlenek, a mester megí­télése azonos kaliberű, mint a horror műfajé: vanĘŢC aki csak B-kategóriás szemétnek titulí lja, van, aki pedig kultikus tisztelettel övezi a stí­lus - többnyire alacsony költségvetésből készült - remekműveit. Ráadásul, ha mást nem, Tarantino óta tudjuk ugyebár, hogy a különböző B-kategóriás filmek reminiszcenciáiból is lehet tökéleteset alkotni. Azonban túlzás lenne King Diamondot a metal Tarantinojának, vagy Tarantinot a film King Diamondjának nevezni. KD ugyanis maga teremtette meg a szinte csak őáltala képviselt stí­lust - hiába, utánozni biztos, hogy nehéz, közel lehetetlen lenne. Mindenesetre Diamond tagadhatatlanul közel áll a mozgóképekhez: albumai mind-mind egy történetet mesélnek el, és valószí­nűleg nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy ezek bizony egytől egyig a horror műfajba sorolhatók. Az 1988-as Them sem kivétel ez alól, amelynek sztorija leginkább A Rettegés Házához lenne hasonlí­tható: elhagyatott ház, kí­sértetek, szellemek, család helyett nagymama - aki finom teát tud készí­teni - adja a sztori "alkotóelemeit", ami leí­rva talán nem hangzik túl ijesztően, az albumot elhallgatva viszont annál inkább. Nehéz helyzetben volt 1988-ban Diamond - a két ezt megelőző évben ugyanis munkásságának két alapkövét fektette le, még ha ezt akkor nem is tudta. Az Abigailre azóta is sokan, mint stí­lusteremtő lemezre tekintenek, amelynek felülmúlása súrolja a lehetetlenség határait a fanatikusok szerint. Ha azonban félretesszük ilyetén igényeinket, akkor egy felettébb élvezetes lemezt kapunk a kezünkbe, amely garantált szórakozást nyújthat nem csak a horror, hanem a kemény riffek és sikolyok szerelmeseinek (ha már itt tartunk, KD sikolyai sem állnak túl messze a Bőrpofa elől ugráló keblekkel, elkenődött sminkben, és halálfélelemben menekülő szí­nész lánykák hangszálpróbálgatásaitól). Időközben tagcserék is történtek a csapatban, a Mercyful Fateből ismert gitáros, Michael Denner elhagyta az együttest az Abigail lemez után, helyére pedig Pete Blakk érkezett, aki maximum olyan kisebb bandákból ismerhető, mint a Geisha, vagy a Blakk Totem, amik szinte mind a földbe álltak egy-két lemez után. A váltásnak tudható be talán a riffek terén érezhető "finomodás", inkább a power metal hatásai érezhetők a thrashes témák helyett - de í­gy is feltétlen minőségi gitármunkáról beszélhetünk csak. A lemezt a sejtelmes Out From The Asylum cí­mű intro nyitja, amelyet többnyire KD hangulatos szövegei tesznek ki. Utána következik a lemez egyik csúcspontja, a Roadrunner Records KD válogatáslemezére is felkerült Welcome Home, amelyet Mikkey Dee ügyes ritmusai vezetnek fel, hogy beletorkolljanak egy igazi metal őrületbe - amely talán nem annyira melodikus, mint például a Tea, de kétségkí­vül a lemez egyik legtökösebb nótája. Az előbb emlí­tett "teázós" szám a Them egyik gyenge pontja - leszámí­tva természetesen a király vokális teljesí­tményét (oh, it's time for tea) -, ám az azt megelőző, meglepően melodikus The Invisible Guests szintén a fantasztikus kategóriába sorolható egyből magával ragadó gitárjátékával. További emlí­tésre érdemes dal még a Bye, Bye Missy - amely személyes kedvencem a korongról menetelős riffjével/tempójával, és középtempós, de annál dallamosabb szólójával; a The Accussation Chair kissé doomos kezdésével, és súlyos headbangolós témáival, megfejelve az "ijesztgetős" résszel a közepén, ami után folytatódik a mázsás riff- és szólócsomag; illetve a kissé acceptes riffel rendelkező Twilight Symphony (vajon hány együttesnek van ilyen cí­mű száma?). Az 1997-es újrakiadáson elvileg újrakevert anyagot hallhatunk, de hangzás terén minimális különbség tapasztalható, ellenben kapunk 3 bonusz számot: a sötétben meghallgatásra nem ajánlott Phone Call mellett a lemez talán két legjobb dalának próbatermi verzióit (The Invisible Guest & Bye, Bye Missy). Még ha Diamondnak nem is sikerült megismételni az első két album zsenialitását, szerencsére a szí­nvonal továbbra is olyan magasan szárnyalt, mint a mester sikolyai - ráadásul úgy látszik, napjainkban második virágkorát éli, betegeskedése ellenére is. (Egy kis zárójeles adalék: a filmtörténetben is találkozhatunk a Them cí­mmel, méghozzá egy 1954-es klasszikus Warner Brothers horrorról van szó, amelynek történetét értelemszerűen a hidegháború indukálta: a sivatagban a nukleáris kí­sérletek hatására mutáns hangyák fejlődtek ki, amelyek természetesen gonoszak, mint Murnau Nosferatuja, és hatalmasak, mint Frankenstein. Klasszikus, mint most már KD.) Manowar: Kings Of Metal Érdekes tömeglélektani jelenség - és a reklám alkalmazói pszichológiai tudománya szí­vesen fel is használja, - hogy ha egy termékről ( vagy bármilyen értékről) - hosszasan állí­tják, miszerint kiváló szí­nvonalú és hasznos a fogyasztónak - akkor a nyilvánvaló hazugság ellenére is képesek vagyunk azonosulni az állí­tással. Ehhez persze az szükséges, hogy a tényt állí­tó közeg a célobjektum számára valamennyire autentikus legyen, és hogy a felhasználás során ne történjen valamiféle kirí­vó ellenpélda . Nos, a Manowar csapata ösztönösen - vagy tudatosan - eme stratégia vonalát követve jelentette meg azt egyszerűen Kings Of Metal cí­mmel elhí­resült albumát: vajon létezhet e kifejezőbb szókapcsolat eme kniyilatkoztatási attitűdre és ars poéticára? A győzteshez, elithez való kapcsolódás igényét remekül érző, és remek azonosulási eszköztárral rendelkező együttes addigra produktumával már igazolta, hogy ott a helyük a stí­lus legjobbjai között, innen aztán már csak egy kicsiny ugrás vezetett a bevezetőben emlí­tett "reklámfogásig", vagyis a "mindent vivő" kijelentésig, melyet aztán koncertek tömegén keresztül sulykoltak a közönség fejébe, felépí­tve azt a Manowar univerzumot. melyben mindenki egy különleges mágiának lehetett részese, még akkor is, ha ez a mágia puszta illúzió. S mi kellett ahhoz, hogy az elit részese legyen az egyén? Semmi más, csak a Manowar értékek elfogadása, a gyerekes, ám magával ragadó hókuszpókusz, a konformizmus jelenségéből fakadó "tömegvonzás". ( Az értékferdí­tés egy másik érdekes példája is a nevükhöz fűződik: "a világ leghangosabb zenekara" cí­m büszke tulajdonosainak vallva magukat büszkén hirdették és hirdetik eme tényt, ami, ha belegondolunk, nem kimondottan "művészi" érték. Hangosan játszani sokan tudnak, a technika ví­vmányai pedig elég teret adnak a hangerő növelésének - ám a Manowar értékmanipuláló tevékenysége folytán a "leghangosabb" olyan pozití­v elemmé változott, mintha a legtechnikásab, legkifejezőbb, legintellektuálisabb, legmuzikálisabb cí­mkét ragasztották volna magukra.) Mindezek ellenére ez a taktika persze nem vált volna be, ha valóban nem remek albummal álltak volna elő az addigra már hatalmas rutinnal rendelkező harcosok. Már a borí­tó is jelezte, hogy itt bizony tanulságtételről lesz szó: az együttes legendás bodybuilder barbár harcosa győztesen tapos a metal árulóinak nemzeti zászlóin - azért az amerikaién nem - , miközben I. Frigyeshez hasonlóan éppen önmagát készül megkoronázni, nos, mi ez, ha nem Vallejo ecsetjére kí­vánkozó kép? A zenei anyag természetesen követi a vizuális irányvonalat: himnuszok és zsoltárok váltják egymást, olyan slágereket alkotva, melyek azóta is elmaradhatatlan részei az együttes koncertjeinek. A Kings Of metal, Hail And Kill, Blood Of The Kings trió talán a heavy metal történelem leggyilkosabb indulói hármasát alkotják - az eltúlzott patetikussággal, ám tényleg torokszorí­tóan elénekelt Heart Of Steel és az egy teljes férfikórus segí­tségével felvett The Crown and The Rings pedig ha nem is királyi, ám mindenképpen választófejedelmi koronát helyez Eric Adams fejére. A Manowar zenéje az image kikristályosodásával némileg megváltozott, a doom múltat már csak a Pleasure Slave idézte vissza, a panteisztikusságot felváltotta a harci hév, a fenséges menetből pedig csatagalopp és vágta lett . Ennek ellenére a lemezen sorakozó dalok semmivel sem rosszabbak, mint a korai évek kissé megfontoltabb és epikusabb szerzeményei, talán csak a The Warriors Prayer-t érzem kissé funkciótlannak, vélhetőleg ez volt az első jele a későbbi "töltelék-máiának". Fantasztikus album, fantasztikus énekesi és hangszeres teljesí­tménnyel: a Manowar ezzel a lemezzel pedig igen sokat tett, hogy valóban autentikussá váljon az olyan kijelentések megtételére, mint amit a lemez cí­me is sugall. Aki pedig nem ért ebben velem egyet, az takarodjon kifelé a teremből :D. Yngwie Malmsteen's Rising Force: Odyssey Lars Johann Yngve Lannerbäck, vagy ahogy mindenki ismeri, Yngwie Malmsteen kétség kí­vül olyan művész, aki megosztja a rock rajongókat. Akik szeretik, azok számára Ő az Isten, az utánozhatatlan zseni, az abszolút első. Akik pedig nem rajonganak érte, nekik csak egy Ritchie Blackmore kópia, egy tekerő bajnok, aki öncélúan játszik, társait nem veszi emberszámba, nagy képű stb. stb. Szóval igencsak két pártra szakadnak az emberek, ha Malmsteen mesterről kell véleményt alkotni. Azt azonban senki nem vitatja, hogy képességei átlagon felüliek, és azt is tisztelni lehet benne, hogy saját erejéből jutott el oda, ahová. Rengeteg gyakorlással elérte, hogy mára példaképével, Ritchie Blackmore-al is egy lapon emlí­tik a nevét. Érdekes módon én egyik "csoportba" sem tartozom Yngwie-vel kapcsolatban, én szimplán szeretem hallgatni a zenéjét, mert nem csak, hogy kiváló dalszerző és remek gitáros, hanem mindig fenomenális zenészekkel veszi körül magát. (Egy-két kivételtől eltekintve). Ebben a tekintetben is hasonlí­t mesterére, ahogyan Blackmore, Ő is gyakran cserélgette társait. Ha csak az énekesi posztot nézzük, olyan nevekkel dolgozott együtt, mint az aranytorkú Mark Boals, az egyedi és utánozhatatlan Jeff Scott Soto, a Herceg, azaz Jorn Lande, vagy a szintén nagy hangterjedelmű Mats Levén, vagy az éppen aktuális Doogie White. És akkor nem beszéltem még az Odyssey éneklő Joe Lynn Turnerről. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az Alcatrazzban a legendás Graham Bonnet-el is együtt muzsikált. (Ebből is látszik, hogy igencsak kedvelte azokat az énekeseket, akikkel Blackmore is együtt dolgozott. Hiába a rajongás...). És ha már Rainbow zenészek, akkor eme lemezen a legendás Bob Daisley ( aki a Rainbow mellett Ozzy-val, a Black Sabbath-al, a Uriah Heep-el vagy éppen Gary Moore-al is játszott együtt) is közreműködött, egészen pontosan 4 nótában kezelte a basszusgitárt. A többiben Malmsteen játszotta el a bőgő részeket. A lemezen Yngwie két felfedezettje, Jens és Anders Johansson működött közre. Itt is látszik, hogy volt füle a zenészek kiválasztásához, hiszen Anders mára a legjobb heavy metal dobosok közé tartozik, mí­g öccse, Jens a Stratovarious billentyűseként ér el hatalmas sikereket: a mester tehát igencsak erős gárdával vágott neki az Odysses felvételének, amire természetesen minden zenei részt saját maga í­rt, csak a szövegeket engedte át Turnernek. Az í­gy kialakult munkamegosztás nagyon is sikeres volt. Abban az időben a piacot a haj-metal bandák uralták, tombolt a glam hullám, a trash metal is virágzott (sajnos), nem is beszélve a pop förtelmek térhódí­tásáról. Malmsteen azonban nem igazán vett ezekről tudomást, hiszen Ő játszotta a neoklasszikus metal-t (aminek "kitalálását" sokan neki tulajdoní­tják). Minden hátráltató körülmény ellenére a lemez Amerikában a 40. helyre jutott (nagyban köszönhető ez Turnernek is, akinek komoly rajongói bázisa volt már ekkor az Államokban), Angliában a 27.helyig jutott. Ezeket a sikereket nem tudta túlszárnyalni, szóval elmondható, hogy ez a lemez minden idők legsikeresebb Malmsteen albuma, már ami a lemez eladásokat illeti. Zeneileg nehéz ezt kijelenteni, hiszen minden lemeze igen magas szí­nvonalú muzsikát tartalmaz, remek zenészek közreműködésével. Az Odyssey 1988 áprilisában jelent meg a Polydor gondozásában, és több mint 50 perc hosszúságúra sikeredett, a rajongók nagy örömére. A lemez rögtön egy óriási slágerrel kezdődik, aminek cí­me nem más, mint Rising Force. Gondolom ezt a dalt senkinek nem kell bemutatni, egyike Yngwie mester halhatatlan nótáinak. Ahogy a dal a sejtelmes intró-szerű résszel elindul, majd kirobban Malmsteen gitárja, olyan témával, amit kevesen í­rtak, és ahogyan Turner király elkezdi énekelni a mára klasszikussá vált sorokat "Out of the darkness the voices are calling..." az egyszerűen kolosszális. Nem is beszélve a fantasztikus refrénről: The lightning strikes cracking the night It feels like never before, Thunder and sparks in the Heart of the Dark, I hear a Rising Force. És akkor még nem szóltam a szólórészekről. És itt nemcsak Malmsteen érdemeit kell kiemelni, hanem Jens Johanssont is meg kell emlí­teni, mindketten igazán kitettek magukért. A második nótában erősebben érezni vélem Joe Lynn Turner hatását, hiszen a Hold On egy érzelmesebb szöveg világú alkotás, és ezekben mutatkozik meg igazán Joe ereje. Fenomenális dallamérzék, csodás énekhang, nagy hangterjedelem: ez Joe Lynn Turner. Nem mintha ezt bárkinek is magyaráznom kéne. A dal zenei részei is nagyon rendben vannak, egy középtempós, billentyűkkel szépen támogatott szám, tipikusan 80as évekbeli alkotás, a legjobb fajtából. A harmadik dal elé beszőnék egy kis személyes adalékot. Úgy 1996 környékén a mára megboldogult Szí­v Tvben láttam egy klipet. Akkori, 11 éves fejemnek óriási élményt jelentett az énekes mesés hangja, a gitáros szép fehér gitárja, és a dallam is belopta magát a fejembe. Édesapám is erősen bólogatott a fotelban, mire megkérdeztem, hogy mi ez. Nem tudta, csak annyit, hogy ez az ember egy svéd gitáros akinek Blackmore a példaképe. (Akkor már azt tudtam, hogy kicsoda Richard H. Blackmore). És az énekes pedig a Rainbowban énekelt. (Ez a név nekem akkor ott semmit nem mondott, hiszen éppen hogy ismerkedni kezdtem a zenével.) Nyí­lván már kitalálta a kedves olvasó, hogy Yngwie Malmsteen volt a gitáros, és Joe Lynn Turner az énekes. A dal pedig a Heaven Tonight volt. Ez a szerzemény illik bele leginkább az akkori piac vezető bandáinak zenei világába. Nagyon dallamos, könnyen befogadható. Azért a gitárszóló nagyban megkülönbözteti a dalt a többi kortárs zenekar alkotásaitól. Na és akkor még ott van minden idők egyik legjobban megkomponált refrénje, ami számomra az etalon az énekdallam í­rás terén. Hányszor, de hányszor énekeltem magamban a sorokat: "This could be Paradise, Holding you here by my side, If we just close our eyes, We'll be in Heaven tonight. Ott és akkor a dal hallgatása közben dőlt el, hogy bizony a rock zene lesz az, ami meghatározza életemet. Ezért nagyon különleges számomra ez a dal. A következő szám a Dreaming egy ballada, ami szintén nagyon fekszik Turner mesternek. Szépen megí­rt alkotás, nagyon finoman játszik benne Jens, az ezekhez a dalokhoz szükséges aláfestéseket remekül prezentálja. Röviden tehát egy í­zléses, lágy dal született, ami még nekem, a balladák esküdt ellenségének is tetszik. Az ötödik szerzemény egy rövidke instrumentális tétel, a Bite The Bullet, amiben Yngwie igazán kiéli magát, legitározza a csillagokat az égről. Nekem annyira nem jön be ez a tekerés, noha jól csinálja, én szeretem, ha egy zenekar "csapatként" működik. A Bite The Bullet folytatásaként is fel lehet fogni a Riot In The Dungeons-t, hiszen ugyanolyan pörgős, lendületes dal, amelyben dübörög a kétlábdob, Malmsteen keményen hozza a témákat, Turner itt mélyebb, rekedtesebb hangját is előveszi. A Deha Vu engem nagyon emlékeztet a Rainbow dallamosabb vonalára, és nem csak Turner miatt. A dal felépí­tése, az énekdallamok, a gitártémák nagyon is elfértek volna a Blackmore, Glover, Turner, Rondinelli fémjelezte Rainbow bármelyik albumán. Azért kissé metalosabb, de ugye a Rainbow is tudott igen kemény dalokat produkálni, gondoljunk csak a Kill The King-re. A nyolcadik szerzemény egy másik nagy kedvencem, mégpedig a Crystall Ball. Lassan indul be a nóta, Malmsteen egy lágy, finom nagyon í­zléses szólóval vezeti be későbbiekben, erősebb középtempósabb dalt. Turner nagyon jól énekli a témákat, olyan hangokat produkál, amiket rajta kí­vül senki nem tud, és hangterjedelmét is maximálisan kihasználja. A Now Is The Time egy nagyon frankó dal, igazi hard rock szerzemény, engem nagyon emlékeztet egy filmnek a zenéjére, a cí­mére nem emlékszem, de szinte biztos, hogy valamelyik filmben szerepelt ez a dal. Joe rekedtebb, mélyebb hangja is szerepet kap, ám a fenomenális refrénnél előveszi tiszta, magasabb hangját is. Egyszerűen elképesztő milyen formában volt ebben az időben. Nem csoda, hogy Malmsteen megkereste Őt, két í­zig-vérig profi muzsikus csodás kettőse, de persze a Johansson tesók is odatették magukat. Egy speed téma is került a lemezre, mégpedig az igen találó cí­mmel ellátott Faster Than The Speed Of Light. Száguldás, tűz, erő amit erről a dalról el tudok mondani. A hat perc hosszú Krakatau megint csak egy instrumentális tétel, minden muzsikus nagyon jól teljesí­t benne, Anders remek témákat üt, Yngwie játéka egyszerűen tankönyvbe illő, és Jens is hozzáteszi a magáét. Malmsteen dalszerzői kvalitásai igencsak megmutatkoznak ebben a dalban, ilyen pazarul megí­rt és felépí­tett alkotás kevés van. A Memories kis akusztikus bűvészkedés, igencsak jó ötlet volt ezzel zárni a lemezt. Véleményem szerint ez Malmsteen mester legjobb alkotása, ilyen hibátlan albumot kevesen tudtak összehozni. Noha Yngwie volt az agy, Turner-el ketten remekül működtek együtt, és a Johansson srácok is kitettek magukért. A másik, számomra csodás dolog, hogy Malmsteen 88ban mindössze 25 éves volt, és már mögötte volt két Alcatrazz album és három szólólemez. Ez pedig páratlan! Azt hiszem, nem túlzok ha azt mondom erről a lemezről, hogy: HALHATATLAN REMEKMĹ°!