Utolsó pillanatos első fellépések: Rhapsody Of Fire, Symphonity – Roxxy Music Club, Tatabánya, 2020.03.06.

Egy „Last Minute” koncertet leszervezni nem kis rizikó, pláne vidékre! Nekem is nagyot kellett szervezkednem, hogy másnap lejussak Tatabányára, de nem bántam meg a kapkodást. Sajnos minden igyekezetem ellenére Ivettéket nem láttam, a cseh banda kezdése előtt kb. két perccel értem a klubba. Kb. százan azért eljöttünk, és aki ott volt, elégedetten távozhatott a remek este után.

Nem tisztem megvédeni a szervezőket, nem szorulnak rá, de amit kaptak a kommentelőktől ezzel a bulival kapcsolatban, az mégis egy rövid kitérőre késztet. A turné programjában nem szerepelt Magyarország, amit nagyon sajnáltam, mert mindkét bandát nagyon kedvelem. A turnéból egyik napról a másikra kiszállt az egyik előzenekar, a szlovákiai koncertet pedig a szervező mondta le, pár nappal a dátum előtt (nem a vírus miatt, mint azt gondolták többen). A Hammer Concertsnek nem sok ideje volt meghozni a döntést, hogy átvállalják-e a koncertet, ha igen, hol és milyen feltételekkel. Nem könnyű egyik napról a másikra leszervezni semmilyen bulit sem, nem hogy egy nemzetközi turnét. Egyszer már csináltak ilyet, akkor a Pain hatalmas bulit adott Pesten, szintén beugróként kerültünk képbe. Csak egy adalék a sietséghez, a turnéba bekapcsolódó Tales Of Evening szerdán még nem is tudta, hogy másnaptól turnén lesznek és Bécsben kezdenek. De – nem kis szervezés árán – belevágtak életük első nemzetközi turnéjába.

A Symphonity zenekar akkor tűnt fel az érdeklődési körömben, amikor egyik kedvenc énekesem, Olaf Hayer énekelte fel az első lemezt. Igazi, nekem való muzsikáról van szó, minőségi kiadásban. Mivel amolyan projektnek indult a dolog, nem bíztam benne, hogy valaha is láthatom őket élőben, ehhez képest a „klasszikus” felállásban volt szerencsém hozzájuk és nagyot gurítottak akkor. Nyolc évet vártak a következő album megjelenésével, ahol már Olaf megosztozott a főszerepben Herbie Langhansszal. A következő találkozásom a bandával akkor volt, amikor Olaf egészsége már nem nagyon engedte az élő szerepléseket, így Herbie vitte el a koncertet. Furcsa volt és akkor azt hittem, ez már a vég. Aztán elveszítették a basszerosukat és Herbie-nek is beindult a szekér, állandó tagja lett az Avanatasia utazó cirkuszának. És akkor a semmiből érkezett a hír, hogy kedvenc szlovák (már ha mondhatok ilyet) énekesemet vették be és újra aktív a zenekar.

Eddig elkerültük egymást, de ennek a lemondásnak köszönhetően most a harmadik felállással is láthattam őket. Azzal a felállással, amiben az alapító és mindenes gitáros Libor Křivákon kívül mindenki friss arc. És elnézve a bulit – még ha igen rövid is volt – újra kezdek hinni benne, hogy nem az utolsó találkozásunk volt.

Mayo Petranin énekes élettel töltötte meg az élő előadást. A többi tag (talán Tomáš Sklenář kivételével) teljesen átlagos ember, semmi nem emlékeztet arra, hogy rockzenészek. Simán elmennék mellettük az utcán, de Mayo megjelenése már igazi jellegzetes fazon.

Kezdésnek nem aprózták el, az utolsó lemez címadó tételével kezdtek, ami a közel 10 perces King Of Persia. Mayo hangja itt-ott nagyon emlékeztetett Olaf Hayerre, és ez jobban passzolt nekem a zenéhez, mint Herbie orgánuma. Amikor nem énekelt, akkor a közönséget hergelte szavakkal vagy tettekkel. A Szlovákiában élő énekes pár szót azért tud magyarul és ezekkel a szavakkal tüzelte a közönséget, majd – ha ez nem volt elég – a színpad állványzatán termett és onnan énekelt.

A kis létszámú közönség lelkesen fogadta a magyar szavakat és tapssal jutalmazta az igyekezetet. A nem éppen egyszerű dallamokat jól hozta a zenekar, de iszonyat hangos volt a cucc. Nem tudom, a teremben mennyien ismerték a bandát, de nekem nagy élmény volt látni őket, pláne Mayóval az élen. Aki amúgy egy Európában turnézgató Savatage tribute band énekese is, így megvan a következő koncert terv.

A beugrásnak is megvoltak a hátrányai, sajnos a megszokott programból ki kellett húzni pár tételt, így kimaradt a programból az új dal is, ami úgy néz ki, nem lesz egy új nagylemez egyik tétele, mert a hagyományos értelemben vett album nem lesz. Dalok fognak megjelenni a zenekartól. Egye fene, kiegyezhetünk ebben is, ha csak így jönnek új darabok. Ami viszont nem maradhatott ki a programból, az a Nena-feldolgozás, az Anyplace, Anywhere, Anytime, ami az egyik legnagyobb kedvencem tőlük. Annyira jól lett átültetve metalba, pedig németül aztán egy kukkot sem tudok, de most is teli torokból üvöltöttem, hogy „Irgendwie, irgendwo, irgendwann”. 

Ha csak egy rövid program erejéig is, de iszonyat jó volt látni kedvenc cseh bandámat a kedvenc szlovák énekesemmel. Már ezért megérte volna lejönni, de még hátravoltak az olaszok.

King Of Persia / The Choice / In The Name Of God / Flying / Anyplace, Anywhere, Anytime

Ha nem jön közbe ez a lemondás, nem tudom mikor jutott volna el hazánkba a Rhapsody Of Fire. A nagy elválást követően úgy tűnik, hogy Alex Staropoli és zenekara húzta a rövidebbet, kisebb helyeken játszanak, mint a Luca Turilli-féle legénység. Pedig annyival nem rosszabbak, sőt. A tagokra ugyanaz igaz, mint írtam a csehekkel kapcsolatban, hogy színpadi megjelenésben nagyon elmaradnak a „másik” zenekartól. Technikai tudásban viszont ott van a kezükben minden. De a koncertet látni is élvezet, nem csak hallgatni. Aki ott volt ezen az estén és elmegy majd a másikra is, az eldöntheti – ha egyáltalán el kell. Mert én baromira élveztem ezt az estét is, bár technikai hiányosságok akadtak azért.

Főhősünk hatalmas hangszeréből szinte alig lehetett bármit is hallani, igazából csak a szólóknál és a kiállásoknál került elő a hangzavarból. És ők is iszonyat hangosak voltak, még napokkal a koncert után is csengett a fülem. És ami miatt hatalmas respekt, hogy a buli közben beszélgettem az előzenekar énekesével, aki azt mesélte, hogy az énekes Giacomo Volinak annyi hangja sem volt napközben, hogy pár szót szóljon. Hatalmas fegyelemre, összpontosításra volt szüksége, hogy ilyen minőségben lehozza a koncertet.

Amúgy tényleg futtában nyomták le az estét a zenekarok, szinte a színpadról már buszba is szálltak, hogy átérjenek Bukarestbe a következő estére (hosszú út után, de sikerült nekik!). A turnét úgy hirdették, hogy két lemezt idéznek meg estéről estére, a friss ’The Eighth Mountain’ albumot és a 20 éves ’Dawn of Victory’-t. Engem elsősorban ez a második villanyozott fel, az a lemez tele van eszméletlen nagy nótákkal! De az sem zavart, hogy szinte teljes egészében eljátszották az új korongot, eredeti sorrendben, mert azok is igazi Rhapsody-tételek.

Még ha próbálnak is az eredeti vonalhoz hasonlítani, de annál picit gyengébbek, élőben viszont nagyon erősek. Ez talán annak is köszönhető volt, hogy Alex hangszeréből alig hallottunk valamit, így teljesen kőkemény metalbuli kerekedett az estéből. Sokaknak ez a fajta metalosabb megszólalás sokkal jobban bejön, mint a Luca-féle filmzenés megszólalás, és hogy a koncert nagy része magnóról megy. Nekem mindkettő bejövős, mert én Lucától azt várom és zavarna, ha nem olyan lenne, Alex Staropoli bandájától viszont nem várom azt a fajta szirupos előadást.

Voli véleményem szerint nem annyira meleg tónusú hangban, mint Fabio Lione, ezért a régi dalok is teljesen más hangzást kapnak általa. A hangszeres szekcióra amúgy nem lehetett panaszt, azt kivéve, amit a kiállásukról írtam korábban, mert Roby De Micheli a saját dalokat tökéletesen hozta, a régieket pedig nehéz lemásolni, mert az ember a szemei előtt látja a hónalja alatt gitározó Turillit. A turnét nem tudták végigcsinálni az eredeti basszerossal, így hirtelen váltással beugrott a turnéba Leone Villani Conti, aki hathúros basszgitárjával feltűnő volt és megbízhatóan teljesítette a beugró szerepét, de ezzel el is lőtte a puskaporát.

Az ember önkéntelenül is összehasonlítja a másik tagságot ezzel, és entertainmentben itt is erős hátrányban szenvednek. Leone amúgy végig mosolyogva tolta le az estét, és úgy jártak az ujjai a hangszeren, hogy nehéz volt szemmel követni. Engem, mint régi vágású Rhapsody-fant a műsor retró fele vett meg kilóra. Olyan nótákra, mint a Dawn Of Victory, a The Village Of Dwarfes vagy a Holy Thunderforce, nem tudok nem magamból kivetkőzve énekelni és ugrálni. Már amennyire az öreg testem képes még.

A The Village nóta alatt azt néztem, hogy Staropoli veszettül kapcsolgatja a szintijét, szinte minden eredeti hangot megpróbált eljátszani, de ugye a lemezen az autentikus hangszereket vélhetően eredetiben szólaltatták meg.  És mikor már azt hittük, vége ennek a remek rohanásnak, akkor elővettek egy nagyon korai klasszikust, az Emerald Swordot és a tatabányai rock klub felrobbant! A közönség nagy részén valamilyen Rhapsody-ruhadarab volt, igazi rajongók voltak csak jelen, ezért aztán ez a nóta mindenkiből előhozta az állatot és teli torokból énekelte a közönség az ismert sorokat.

Abyss Of Pain (Intro) / Seven Heroic Deeds / Master Of Peace / Rain Of Fury / White Wizard / Warrior Heart / The Courage To Forgive / March Against The Tyrant / Clash Of Times / The Legend Goes On / Tales Of A Hero’s Fate / Dawn Of Victory / Triumph For My Magic Steel / The Village Of Dwarves / Dargor, Shadowlord Of The Black Mountain / Holy Thunderforce /// Emerald Sword

Szeretem ezeket a „Last Minute” koncerteket, eddig kettőből kettő nagyon tetszett! Itthon láthattam két olyan bandát, akikről nem reméltem, hogy fellépnek hazánkban. Az olaszok élőben sokkal erősebbek, mint lemezen, és pár haver azt mondta a buli után, hogy ez a koncert köröket verhet a másik Rhapsodyra. Mindkettő más, ez a tribute banda technikai tudásban erős és pechjükre az eredeti tag épp az, aki az este folyamán is megbújt a háttérben, nem az a magamutogató szerepkör az övé. Az anyabandában is megvoltak az erre fogékonyak, akik elvitték a show-t a hátukon. Csak most sajnos nincs mellette ilyen ember. A másikban a csillogás-villogás faktor is elég erős és szemet vonzó karakterek zenélnek, nem mellesleg iszonyat jól. Örülök, hogy mindkét verziót hazánkban üdvözölhetjük pár hét leforgása alatt!

Szöveg és fotók: Savafan
Külön köszönet a Hammer Concertsnek a „Last Minute” lehetőségért!
További képek ITT