#54: Green Day, Tinsley Ellis, Jaffa68, Zero Theorem, KK Null & Pándi Balázs

írta CsiGabiGa | 2020.02.28.

E havi jelszavunk: nem igazán... Mert a Green Day személyében van itt punk rock, ami már nem igazán punk rock, Tinsley Ellis bluesgitáros viszont nem igazán fekete. Bezzeg a hangja! A Jaffa68 nevű magyar blues rock formáció még nem igazán ismert, pedig érdemes lenne odafigyelni rájuk. A nemrég alakult Zero Theorem nem igazán Disturbed, de valami olyasmi, KK Null & Pándi Balázs közös produkciója meg már nem is igazán zene. Illetve felfogás kérdése... Experimentális zene vagy zajzene. Legyünk hát nyitottak, és ne mondjuk, hogy „nem igazán” érdekel!

A hónap elején (február 7-én) jelent meg a Green Day legújabb „nagylemeze”, amely a csapat történetének legrövidebb albuma lett. A mindössze 26 perc hosszúságú lemezen – unikornisostól együtt – csak 10 dal szerepel. Gondoltam magamban, az átlag 3 percbe nem fogok megrokkanni, így amikor a teljes kiadvány elérhető lett, akkor fejest ugrottam a jól kipontozott „anyab…kat” emlegető ’Father Of All…’-ba.

Az első hallgatás után rájöttem, hogy Green Day-illúzióban szenvedek és legalább olyan ütős punk rock szerzeményeket vártam, mint mondjuk amiket a 2004-es ’American Idiot’-on hallhattunk. A rideg valóság pedig az, hogy ez egy teljesen egysíkú, ötlettelen lemez… úgy is mondhatnám, hogy semmi nincs meg benne, amit az ember a Green Daytől várna. Nekem valahogy hiányzik az a zenei és szövegi bátorság, szókimondás és kritizálás, ami jellemezte őket régóta. De nézzük, mit is rejt ez az aktuális CD. Rögtön indulásképp megérkezik a címadó dal, amelyről elmondhatjuk, hogy zeneileg is esszenciája az egész korongnak. A tökös vastag punk rock stílus helyett ez a popos beütésű rock and roll feeling jön le az embernek. Legnagyobb fájdalmam viszont Billie Joe Armstrong hangja. Miért kellett ezt a falzett magasságú témát erőltetni? Az egész pont emiatt vált olyan erőtlenné! Azért kíváncsi lennék, hogy egy ilyen előadással milyen üzenetet és milyen aktuálpolitikai kritikát akartak megfogalmazni?

A két klipes dal – az Oh Yeah! és a Meet Me On The Roof – zeneileg egy kaptafára megy, de a hozzájuk készített klipek legalább próbáltak visszahozni valamit a zenei hiányosságból. A Stab You In The Heart volt az első alkalom, hogy felkaptam a fejem az induló témán. Több ilyen téma kellett volna, de ez a rock and rollos bulizene valahogy megint csak félresiklott. Próbálkoztak a beatzene világát visszaadni, de csak az utóérzetig jutottak. Aztán egy másik amerikai műfaj, a country világa is előkerült, de itt is csak a gyenge utánzat szintig sikerült vinni. Az egyetlen pozitív élményem a Sugar Youthnak köszönhető, amely meg tudta közelíteni azt a szintet, amit már Green Dayként lehet beazonosítani.

Kíváncsi voltam, hogy a 2016-os ’Revolution Radio’ után mit tudott letenni a trió. Számomra ez a 26 perc csak kínszenvedés volt. Ez az album még nyomokban sem tartalmazza azt, amit mondjuk az ’American Idiot’ vagy épp a korai éra legjobbjának emlegetett ’Dookie’ tudott. Engem még a szivárványt hányó unikornissal sem tudtak meggyőzni, hogy tényleg ugyanarról a szókimondó és kritizáló tartalmakat megjelenítő csapattal van dolgom. A régi dicsőség fénye nagyon gyorsan elillan majd, ha ezt így folytatják.


Tinsley Ellis a maga hatvankét esztendejével a bluesjátékosok középgenerációjához tartozik, kategóriában a Chicago bluest művelőkhöz sorolható. Játékában BB King vagy Buddy Guy hatása egyértelműen hallható, és az új albumon sem hazudtolja meg magát.

Fehér előadó létére annyira fekete az énekhangja, hogy az már szinte csalás. És persze gitárjátéka is nagyban a már említett bluesgéniuszokat idézi. Egy fehér bluesjátékos fekete lemeze. Változatos az album, a lassú blueskesergőktől a a dallamorientáltabb, de még mindig bluesban gyökerező dalokon át a gyorsabb tempójú rhythm & bluesokig terjed a repertoár.

Egy szerzeményt külön kiemelnék: A Sit Tight Mama a gyorsabb bluesok közül való. A dal érdekességét az adja, hogy Tinsley Ellis végig slide gitározik. Nem is hallottam még olyan szerzeményt, ahol még az alapokat is ebben a stílusban hozzák. 

Nagyon jó a Hole In My Heart lassú kesergője, ebben el tudnám képzelni, hogy duettezik egy jót Walter Trouttal. Szintén ez a stílus a zárótétel, a címében is árulkodó Your Love’s Like Heroin.

Tradicionális bluesalbumot hallhatunk, nem tekinget ki a tiszta rock irányába, nem enged a könnyedebb zene csábításának sem, nincs kompromisszum a dalokban. Őszinte alkotás, még egy indok, amiért érdemes meghallgatni.

Jó hallani, hogy egy lemezen belül ennyiféle hangot próbál ki, legyen az slow blues, gyorsabb témák vagy éppen az említett slide gitározás. Még csak február van, de lehet, hogy megvan az év bluesalbuma. Tinsley Ellis mesterművet hozott össze. Nem ártana, ha hazánkban egy kicsit ismertebbé válna a neve.


Egy friss magyar formációt szeretnénk bemutatni, akik a minap hozták ki bemutatkozó EP-jüket digitális formában. A csapat nevében a 68-as szám az évre utal, amit a lázadás évének is szokás nevezni, a zene is ebbe a korszakba visz vissza.

Gitárcentrikus zene, melynek gyökereit valahol ötven évvel ezelőtt kell keresni: blues rockot nyomnak a srácok, meglepő érettséggel. Ügyelnek a dallamokra is, úgy, hogy a ritmusközpontú dögöt megtartják. Az Esernyő rocksláger, megjegyezhető dallammal, húzós zenei alapokkal, ügyes gitárszólóval, a Tiszta fekete éjszaka egy földbedöngölő blues torzított gitárral, és az ének is így bukkan elő egyes helyeken. Az Árnyékban ott bujkál a pszichedelia és egy adag Rolling Stones íz, már ami a gitár kezelését illeti, a dal végén sebességet váltanak, és kissé őrült módon zárják le.  A Bűz egy sodró blues rock, nem kímélve a dobszerkót, koncerten pogózni jól lehet rá. Ami még tetszik, hogy nem egy témát visznek végig, hanem beleszőnek más ötleteket is a szerzeményekbe. Az ének karcos, fésületlen, jól illeszkedik a zeneileg ősi gyökerekkel bíró dalokba.

A szövegek pedig a mindennapi ember mozzanatait mutatják be, legyen az egy lány vagy egy érzés a múltból, de megéneklik a hűtőben megromlott karfiolt is, mindez körbevéve egy közös albérlet örökérvényű romantikájával.

A felvételeken, melyek a Soimur Hanglaboratóriumban készültek, Beke István, az Ivan & The Parazol billentyűse segédkezett, ő maszterelte a dalokat, és billentyűsként is közreműködik a lemezen. A dalokat nem nyomják agyon kristálytiszta megszólalással, a stílushoz igazodva karcosan, nyersen zúdítják a hallgatóságra azokat.

Ha valaki kíváncsi a Jaffa68-ra (Fehér Tamás – ének, Pék Bálint – gitár. Gál László Balázs – gitár / vokál, Gácsi Benedek  – basszusgitár / vokál, Demeter Áron  – dob) élőben, elcsípheti őket március 12-én Budapesten, a Hunniában.


Zero Theorem. Semmit sem mond a név? Nem csoda, hiszen relatíve friss bandáról beszélünk, a Los Angeles-i srácok első anyaga ugyanis 2018-ban jelent meg ’Ataraxis’ címmel, ami egy hatdalos EP volt. A mostani kiadvány sem teljes lemez (mindössze öt dalról van szó), ennek pedig talán az az oka, hogy a banda jól felmérte a zeneipar jelen helyzetét, és inkább dalonként csöpögtetik a friss zenéket, majd csak párat – de véletlenül sem túl sokat – engednek szabadjára egy csomagban.

Szegény ember Disturbedje. Akár így is összefoglalhatnám röviden, amit hallunk a Zero Theoremtől, az énekes, Caesar orgánuma ugyanis kísértetiesen hasonlít David Draimanére, amire ráerősít a hasonló énektémákkal és frazírokkal. A kétrészesre tervezett ’The Killing’-hez egyébként azt a Kane Churko producert akasztotta le a gárda, aki nemrég az egyedül maradt Archie Cruznak segített felhúzni egy új Santa Cruzt, kissé sikertelenül. Ennek köszönhetően hangzás szempontjából ismerősek a megoldások, kicsit olyan a dalok megdörrenése, mintha benyomtam volna a régi hifimen a legextrább hangszínbeállító gombot. Nem rossz, csak kicsit mű.

Visszautalva a Disturbedre, az EP-t indító Cannonballt, valamint a címadó tételt akár a chicagói csapat is írhatta volna, így sajátos dolgokat inkább a másik három dalban hallhatunk. A középlemez leghosszabb dala, az alig három és félperces You érdekes, modern effektekkel dúsított, melyek sokkal sötétebb kontextusba helyezik a nótát. A Threat közben egyes riffek ugyan erősen emlékeztetnek a Five Finger Death Punch munkásságára, ettől függetlenül jó hallgatnivaló, ahogy a záró Something Different is. Összességében nagyon kellemes 15 percet okoz a banda a rá kíváncsi hallgatóknak, kérdés az, hogy hatásaik ilyen erős kidomborítása mellett hányan választják őket az eredeti bandák helyett.


„Hiszem, hogy a zajok felhasználása a zene készítésében folytatódik, s odáig fejlődik, hogy az elektromos eszközök által létrehozott zenéhez jutunk el, amely lehetővé teszi bármelyik és valamennyi hallható hang zenei célokra történő felhasználását.” – írta 1937-ben John Cage, aki a zajzene előfutáraként ismert. A 80-as években a zajzene eltolódott Japán felé, megjelent a színtéren Merzbow, K2, Hijokaidan, KK Null. Pándi Balázsnak KK Null-lal való kollaborálása nem újkeletű, a világ minden táján koncerteznek, s 2017-ben megjelent az első közös élő felvételük ’Demon Core’ címen. Az új lemezükre – ami kizárólag csak vinyl formátumban érhető el – bő két évet kellett várni. A két oldal két különböző helyszínen rögzített felvétel hanganyagát tartalmazza. Az „A” oldalra egy 2016-os amszterdami felvétel került, a „B” oldalon pedig egy párizsi koncert részletei hallhatók. A recept ugyanaz. Kazuyuki Kishino különböző elektronikai kütyükön, ritmustalan, disszonáns sűrű hangmasszát közvetít. A különböző frekvenciákon közvetített hangörvény hol a nagyon magas hangok felé tolódik el, hol mély monoton búgásban jelentkezik. A néha fülsértően éles hangokat Pándi gyors ritmusokkal ellensúlyozza. Kishino hanghullámai minden szabályszerűséget nélkülöznek, időközönként ismétlődő, teljesen véletlenszerű, egészen elképesztő, ahogy Balázs a ritmikátlan váltásokat leköveti. A féktelen hömpölygés az egész lemezre jellemző, amit néha lassabb részekkel megszakítanak. Ami változás az előző lemezhez képest, az a zongora használata. Egészen kaotikus hangképet fest, ahogy az ipari zaj keveredik az akusztikus zongorával, amit Balázs metal-jazz hibrid dobolása még kifejezőbbé tesz. Mindegyik zenésznek megvannak a kitörési pontjai, hol az egyik, hol a másik uralja a hangképet, de soha nem egymás kárára, s ez adja az összhangot.

Ez a szabad improvizáción alapuló lemez két különböző kultúrából jött művész önmegvalósítása, önkifejezése. Teljes zenei szabadság, nem szorítják magukat keretek közé, csakis az adott pillanat érzései, hangulatai, benyomásai irányítják a zenészeket. A zene határtalan, mint maga az univerzum, s csak rajtunk múlik, hogy vagyunk-e annyira nyitottak, hogy befogadjuk ezt a fajta művészetet.

 

Szerkesztette: CsiGabiGa