Steve Lee mosolygott ránk odafentről: CoreLeoni, Maxxwell – Dürer Kert, 2019. 12. 11.

Három egymás utáni nap koncert = válóok. Így a hétfői Deep Purple után választanom kellett, hogy a keddi Hardline-ra vagy a szerdai CoreLeonira megyek el. Bár jó lett volna élőben hallani a Hot Cherie-t, a Hardline újabb anyagaival nem kápráztatott el, ráadásul Gioelit láttam tavaly is Axel Rudi Pell bandájának élén, és jövőre újra jönnek. Így a másik kivételes torkot, Blackmore új felfedezettjét, a jelenlegi Rainbow-énekest, Ronnie Romerót választottam.

Ritchie Blackmore legnagyobb erénye – kivételes dalszerzői képességein felül – mindig is az volt, hogy nagyon jó szemmel választotta ki zenésztársait, azon belül is elsősorban énekeseit a Rainbow-ban. Mert ugyan hányan hallottak a Rainbow előtt az apró Elfről, Ronnie James Dióról, a Fandango – akkor még bajuszos – ritmusgitáros-énekeséről, Joe Lynn Turnerről vagy Graham Bonnetről, aki olyan dalokat adott elő kivételes hangján, mint az Only One Woman a Gibb fivérektől (Bee Gees), vagy az It's All Over Now, Baby Blue Bob Dylantől. De a későbbi felfedezettek, a skót Doogie White vagy a jelenlegi Rainbow énekes, a chilei Ronnie Romero is azután lett világszerte híres, hogy Blackmore szeme (füle) megakadt rajta. Utóbbit ezúttal a tragikusan elhunyt Steve Lee cipőjében láthattuk.

Egy másik svájci bandát hoztak magukkal, a Maxxwellt. Bevallom, eddig sohasem hallottam róluk, pedig már négy nagylemezük és két EP-jük jelent meg az elmúlt tíz évben. Természetesen a legutóbbi 'Metalized'-del nyomultak, melynek címadó dala kultikus rockslágerek címeiból van összerakva. Kicsit érezni rajtuk a svájci Krokus - Gotthard - Shakra vonal mellett a durvább Accept hatásokat is, elsősorban a riffek terén.

Gilberto Melendez énekes egy jelenség. Nemcsak elénekelte a dalokat (ez alap), de remek frontemberként az előzenekarra csak félgőzzel odafigyelő nézőket is bevonta az előadásba. Ráadásul vicces is volt, Angry Andersonra emlékeztető kopasz feje folyton vigyorra állt.

A másik meghatározó tag Hef Häfliger szólógitáros volt, aki Herman Frankhoz hasonlóan (mondtam én, hogy az Acceptre figyelnek) fekete kötött sapkában nyomta a jobbnál jobb riffeket és szólókat. Mivel szetlistát nem raktak ki, és mint mondtam, számomra ismeretlen volt a csapat, nem tudok dalcímeket felsorolni, de az biztos, hogy a Screamin' For Vengeance-től a Balls To The Wallig számtalan metalsláger címét tartalmazó Metalizedet elnyomták, a ráadásban pedig előzenekarhoz képest hatalmas közönségénekeltetést csináltak a záró Queen Of The Nightban.

A CoreLeoni a második lemezükön szereplő Gotthard-nóta után 'The Travellin' Men Tour'-nak nevezte el turnéját. A csapatot a Gotthard alapító gitárosa, Leo Leoni szervezte meg 2017 végén, hogy újra átélhesse a 25 éves, vagy közel olyan idős, régi Gotthard slágerek hangulatát.

A feelinget erősítendő leigazolta Jgor Gianola gitárost, aki 1993 és 1995 között az akkor még négytagú csapatot segítette ki turnégitárosként. Eredetileg Hena Habegger Gotthard-dobos is része volt a csapatnak, ám ő az év közepén ideiglenesen visszavonult második gyermeke születése miatt. A Gotthardban ez évben Dani Löble helyettesítette a Helloweenből, a CoreLeoniban is keresni kellett egy pótlást: a Jgor svájci csapatában, az Alto Voltaggióban játszó Alex Motta lett a beugró.

Mila Merker Naïve basszer (és a svájci post-metalcore zajbrigád, a Mydevice énekese) egészítette ki a csapatot, az énekesi poszton pedig az egyetlen ember, aki képes pótolni a pótolhatatlan Steve Lee-t: Ronnie Romero. Leoni egyik nyilatkozata szerint a 'Bang!' turnéján hallotta először, ahol a Lords Of Black volt az előzenekaruk.

A második lemezt keretbe foglaló hegedűjáték adta meg a koncert keretét is, a magányos hegedűn felcsendülő Waltz No.2 hangjaira bevonult a zenekar, és a debütalbum nyitódalával, a Standing In The Lighttal útjára indult a „Gotthard - Hungry Years” koncert.

Leo és Jgor már az első dalban összeálltak egy ikergitár szólóra, olyan ez is, mint a biciklizés, huszonegynéhány év alatt sem felejtették el a közös zenélést, meggyőződésem, hogy legfeljebb egy fél délután alatt összepróbálták a dalokat. Romero hangja pedig... Ha behunytam a szemem, Steve Lee-t oda tudtam képzelni a színpadra.

Az első szám után meglepetésre a Queen We Will Rock You dobképletére váltott a dobos, Romero pedig azonnal becsatlakozott: „Buddy, you're a boy, make a big noise playing in the street, gonna be a big man someday. You got mud on your face, you big disgrace, kicking your can all over the place.” A közönség pedig lelkesen rávágta: „We will, we will rock you!” Még alig kezdődött el a koncert, a hangulat máris a tetőfokon. Ezek a fiúk tudnak valamit!

Az első refrén után persze átfordult a zene Love For Money-ba. Később is belecsempésztek pár ismert taktust a dalaikba, mint a Thunderstruck jellegzetes riffjét a Make My Daybe, vagy a Sweet Child O' Mine közismert intróját a She Goes Down szólójába. Ez utóbbiakat egyébként Gianola követte el.

Komolyan gondolták, hogy a korai dalokat elevenítik fel, a koncert 80 százaléka a 'Gotthard', a 'Dial Hard' és a 'G.' lemezek slágereiből tevődött össze, a két új szerzeményen kívül a húszéves (az 1999-es 'Open' lemezen található) Cheat & Hide volt a legfiatalabb dal. A két új nóta sem annyira új, valami fiók mélyéről kerülhetett elő, hiszen a lemezborítón ott szerepel Steve Lee neve is a szerzők között. Elő is adták mindkettőt, de előbb még megénekeltették a közönséget az Angelben. Bár nem tudtuk jól az angol szöveget, úgyhogy Romero szerint bénák voltunk.

Viszont nagy kedvencemet, a Firedance-et élőben 2005-ben hallottam utoljára az A38 Hajón. De akkor se volt akkora élmény, mint ezen az estén. A tűz ugyebár füsttel jár, és míg mi Gianola gitárszólóját hallgattuk, a gitáros a füstgép keltette ködben szépen csendben eltűnt a színpadról, majd egyszer csak a közönség között bukkant fel. Láttunk már ilyet, hogy egy gitáros lemegy a nézőtérre szóló közben, de hogy kettő! Mert Leoni barátja után ugrott, és a közönség gyűrűjében gitárpárbajoztak, a szerencsések centiméterekről követhették az eseményeket.

Eközben a színpadon maradt Romero teátrálisan unatkozott, és mutogatta az óráját, hogy idő van, gyertek vissza! Hamarosan azonban ő lépett elő újra főszereplővé. Az I'm Your Travelin' Man végén az énekes egyedül zárja le a nótát a címadó sorral, amit Romero meg is tett. Ám Leoni odament hozzá és azt mondta neki: „Csináld azt a Baby, baby-s lezárást.” Erre Romero újra elénekelte az utolsó sort: „I’m Your Travelin’ Man, baby, baby, baby…” Leoni még mindig nem volt elégedett: „Ez így nem jó, coitus interruptus. Nem teljes az élvezet. Markolászd közben a nadrágodat!” Majd a közönségnek: „De ne filmezzetek, mert Coverdale beperel!” Azt nem mondta, hogy nem írhatok róla (hehe!).

Romero megismételte a lezárást, Covi csípőmozdulatait, meg markolászását utánozva. Még vagy kétszer. Majd nagy nevetés, „Sorry, David!” és folytatták a műsort a Mountain Mama talk-boxos intrójával. Majd egy teljesen fölösleges dobszóló után elővettek néhány olyan különleges csemegét, melyek még a két CoreLeoni-lemezen nem szerepeltek. Talán majd a harmadikon...

A Sister Moon volt az első ezek sorában, melyben Romero jó Takáts Tamás módjára szájharmonikába fojtotta a dalt, majd az említett módon megbolondított Make My Day és She Goes Down után jött a Fist In Your Face és a Mighty Quinn a 'G.' albumról. Közönségéneklés borítékolva. Hangulat megint a tetőponton (ki tudja már, hányadszor), majd jobbra el, hogy a rövid visszatapsolás után a debütalbumról a Hunterrel taroljanak a ráadásban, végül pedig Steve Lee-nek ajánlva elénekeljék az ily módon szomorú felhangot kapott I'm On My Wayt.

A 'Keresztapa' alaptémája egy szál hegedűn – ez zárta a második albumot, s tudtuk, ez zárja a koncertet is. Steve Lee mosolygott ránk fentről egész este, nem csak az utolsó szám alatt, mert ilyen tökéletesen a Gotthard jelenlegi énekese, Nic Maeder se tudja visszaadni az ő szellemét, egyéniségét, hangját, manírjait. Ha behunytam a szemem, Steve Lee-t képzeltem a színpadra. Ha pedig kinyitottam, egy karakteres, ugyanakkor humoros előadót láttam, aki mindent meg tud tenni a hangjával, ha kell, Diót énekel a Rainbow-ban, Coverdale-t parodizál, vagy Steve Lee szellemét idézi meg, mintha visszamentünk volna 20 évet az időben, amikor még élete teljében volt a zseniális svájci énekes.

(Intro: Waltz No.2) / Standing In The Light / Love For Money / Open Fire / Angel / Queen of Hearts / Firedance / Cheat & Hide / Don't Get Me Wrong / I'm Your Travelin' Man / Mountain Mama / Sister Moon / Make My Day / She Goes Down / Fist In Your Face / Quinn The Eskimo (The Mighty Quinn) /// Hunter / I'm On My Way / (Outro: Il Padrino)

Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Savafan
Köszönet a Livesoundnak a lehetőségért!
További képek ITT