Herflizett a Mikulás: Deep Purple, Monster Truck – Papp László Budapest Sportaréna, 2019. 12. 09.

írta Bigfoot | 2019.12.11.

Lassan hat éve, hogy a Deep Purple utoljára magyar földön játszott, bár Ian Gillan és Don Airey 2016 őszén jártak nálunk. Mondhatom, hogy a közönség kiéhezett volt egy jó kis Purple-bulira, bár a teltház – ami megszokott koncertjeiken nálunk – nemcsak ennek, hanem magának a rocklegendának is szólt. Pár nappal korábban Krakkóban is megtelt a Tauron Arena.

Mindezt csak azért írom, mert míg Európában arénákban, sportcsarnokokban játszanak, ősszel Amerikában olyan turnét bonyolítottak le, ahol két-háromezer fős koncerttermekben, színházakban adtak koncerteket. Portlandben például egy háromezer fős helyen ezren gyűltek össze. De ezzel nem csak ők vannak így, több más formáció is, aki az öreg kontinensről jött, kisebb közönségnek játszik odaát. Úgy látszik, az igényes zenének a mi földrészünkön nagyobb a hallgatósága.

Nem egyedül jöttek, hoztak egy vendéget is, így az estét a kanadai Monster Truck nyitotta meg.  A koncertjük elejéről sikeresen lemaradtam, mert élveztem a budapesti közlekedés minden báját: autómmal egy órába telt, mire eljutottam a BAH-csomóponttól az Arénáig… Akik időben odaértek, azoktól hallottam, hogy a Rainbow Long Live Rock And Rollja vezette fel a koncertjüket, ami azért nagy poén egy alapvetően Deep Purple-esten.

Szóval, ez a kvartett (Jon Harvey basszusgitáros-énekes, Jeremy Widerman gitáros, Brandon Bliss billentyűs és Steve Kiely dobos) vállalta magára a hálátlan előzenekari szerepet, ami még nehezebb, ha egy igazi nehézsúlyú előadó előtt kell helyt állni. Az eddig három albumot maga mögött tudó Monster Truck klasszikus hard rock zenét játszik, sok blues elemmel. Hallatszott, hogy játékukra hatással voltak a hetvenes évek elejének híres amerikai blues alakulatai, mint a Ground Hogs, a Cactus vagy a Mountain, mindezt időnként a Black Sabbathra jellemző riffelésekkel súlyosbították.

A billentyű inkább a háttérben teljesített szolgálatot, a gitárra alapozták dalaikat, melyek közt igazi blues szerzemények is helyet kaptak. Mivel Jon Harvey-t a basszusgitározás és az ének helyhez kötötte, Jeremy Widerman szánkázott ide-oda színpadon, időnként Angus Young-szerű vágtába kezdett. De jól érzi a srác a klasszikus blues-rockgitározást! Lágyabb pengetéseit is rengeteg érzelemmel töltötte meg.

Budapesti bemutatkozásuk jól sikerült, mert bár a közönség nem ismerte őket, produkciójukat hangos tetszésnyilvánítással, nagy tapssal hálálta meg. Jó választás volt ez a régi vágású, ám abszolút friss zenét játszó alakulat bemelegítésnek.

Don't Tell Me How to Live / Old Train / She's a Witch / Love In Time / Fuzz Mountain / Country Livin' / For the Sun / New Soul / Sweet Mountain River / The Lion

Hardcore Purple-rajongóként persze, hogy vártam a Purple műsorát, ám volt bennem némi fenntartás, mégpedig a koncert kínálata miatt, mellyel előzetesen már megismerkedtem, és ez bizony nem okozott meglepetést. Sok éve már, hogy a legsikeresebb (70-72 közé tehető) korszak három albumát (’In Rock’ ’Fireball’, ’Machine Head’) favorizálják, ebből is a legutóbbi viszi a pálmát, hiszen a lemezen hallható hét dalból öt a koncertprogram állandó része. Ehhez jön még a Perfect Strangers, a ráadásban a Black Night és a Hush, a maradék helyre jöhet pár téma a Morse-korszakból.

Azért megdobbant a szívem, amikor intróként felhangzott Gustav Holst ’A bolygók’ darabjának Marsról szóló tétele. Aztán tus, és ki tudja már, hány ezredszer elkezdett zakatolni a Highway Star. Szinte azonnal hallatszott, nem rutinból, nem félgőzzel játsszák, hanem úgy, hogy megálljon az ütő a hallgatóságban. És ugyanígy ment tovább a Pictures Of Home – Bloodsucker - Demon’s Eye láncolat is.

A Steve Morse nevével fémjelzett dalok közül csak három hangzott el (talán egy kicsit több is lehetett volna), de ő a régi örökzöldeket is saját képére formálta, és egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy Ritchie Blackmore-t másolja. Másrészről Blackmore jelenlegi képességeivel nem szóltak volna ilyen minőségben a régi dalok.

Ami nagyon vitte a bulit, az a Steve Morse – Don Airey páros teljesítménye. A dalokban és önállóan is kaptak lehetőséget, teljesítményük csúcsa a Hushben való kérdezz-felelek rész, amit Airey kezdeményezett. Ő egyébként különösen nagy formában volt: Chopinre emlékeztető zongora-variációtól a Monti-csárdáson keresztül Keith Emersont idéző Hammond-recsegésekig mindent bevetett.

De nem csak ők ketten villantottak, mert Roger Glover is háromszor szólózott basszusgitárján, Ian Paice viszont nem igényelt saját részt, mégis feszes, sok variációval megtűzdelt játéka élményszámba ment. Ian Gillan okosan énekelt, jól bánt jelenlegi hangadottságaival. A Child In Time huszonöt éve nincs a programban, a Perfect Strangerst is lejjebb transzponálták, hogy kényelmesen tudja előadni. Kisebb hibákat ugyan ejtett, ám a zenekar villámgyorsan igazodott hozzá. No, és szokás szerint humoránál volt, hiszen a közelgő ünnepre való tekintettel a Lazyt egy piros Mikulás-sapkában adta elő. (Sajnos erről nincs fényképünk, a kijelölt fotós-időn túl történt.)

Az idő előre haladtával mostanság egyre több ifjúkori kedvencem nyújt időnként kiábrándító teljesítményt, éppen ezért volt bennem némi aggódás a Purple koncertje előtt is, hiszen tudjuk, ők sem fiatalok: Gillan és Glover hetvennégy, Paice és Airey hetvenegy, de már a „fiatal” Morse is hatvanöt éves. Azonban erről szó nem volt. Ha nem is úgy, mint lassan ötven éve, de elképesztő profizmussal, lenyűgöző hangszertudással adták elő bő másfélórás műsorukat.

Gillan is jó napot fogott, ki, róla azért tudjuk, hogy hullámzó a teljesítménye. Hosszú évek óta nem voltam ilyen jó Purple-koncerten, és a megszólalás is elfogadható volt. (Ez utóbbi megjegyzésem a Monster Truck műsorára is érvényes.)

Azért jó volna, ha a koncertprogramba valami kis változatosságot vinnének! Hosszú évek óta nem mozdulnak el a zenekar 70-72 közti fényes időszakáról, azon belül is a legnépszerűbb – de nem a legjobb – albumuk, a ’Machine Head’ dalait mantrázzák koncertről koncertre, néha egy-egy meglepetéssel előjönnek. Ebből a jelentős életműből pedig lehet szemezgetni, ám a ’84-es újjáalakulás utáni korszakból nagyon keveset játszanak. Pedig sok maradandó albumot alkottak azóta is. Mit nem adnék, ha előadnák, a Gypsy’s Kisst, a Mitzi Dupree-t vagy a Ramshackle Mant a bulikon, bár tudom, a közönség nyomása jelentős. „Csak a Smoke On The Watert ismertem, a többi csak csápolás volt!” – summázta valaki élményeit a buli után a hátam mögött. „Időhúzás!” – jelentette ki egy másik szakértő hang Airey önálló variációi alatt. Ennél ez a koncert természetesen sokkal több volt, amit egy nem hivalkodó, ám kiváló színpadkép erősített.

Intro: The Mars The Bringer Of War / Highway Star / Pictures of Home / Bloodsucker / Demon's Eye /Sometimes I Feel Like Screaming / Uncommon Man / Lazy / Time for Bedlam / Keyboard Solo / Perfect Strangers / Space Truckin’ / Smoke on the Water /// Hush / Bass Solo / Black Night

 

Szező: Bigfoot
Fotók: TT
Köszönet a lehetőségért a Live Nationnek!
További képek ITT