Rifforgia közel két órában: Annihilator, Archer Nation – Barba Negra, 2019. 11. 21.

írta savafan | 2019.11.28.

Egy hajnalban kelős és fárasztó nap után estem be a Barba Negrába, hogy egy riffelésben erős este elé nézzek. Azzal képben voltam, hogy a főbandától mit várhatok, de az amerikai Archer Nationről semmi fogalmam nem volt. Jeff zenekarával általában nem nagyon ismert bandák szoktak jönni, ez most is így történt. A háromtagú zenekarról semmi infóm nem volt előzetesen és szerintem ez a buli után is így marad.

Azt nem mondom, hogy rossz vagy gyenge volt az Archer Nation produkciója, de olyan fejfelkapós sem. Persze technikailag nagyon is jól produkáltak a srácok, a színpadi kiállásuk is rendben volt, de én már valami olyasmire is vágyom, amire felkapom a fejem.

Mondjuk jelen esetben a pozitívumot a dobos, Keyhan Moini szolgáltatta, előzenekarok esetében nem emlékszem ennyire intenzíven játszó dobosra. Olyan vehemensen püfölte a cájgot, hogy cint is tört a buli alatt, amire Dylan Rosenberg énekes meg is jegyezte, hogy ez tök természetes és mindennapos dolog.

Ő egyébként Megadeth-pólóban nyomta le a bulit, és azt hiszem, keresve sem találhatott volna stílusazonosabb öltözetet, mert néha olyan érzésem volt, mintha valami Megadeth utánzó csapatot hallanék. Pár alkalommal még az orgánuma is nagyon hasonlított MegaDave-hez.

Mivel a zenekar már 15 éves, nagy dolgokat valszeg nem visznek végbe, de felvezetésnek tökéletesek voltak, a dobos pedig külön elismerésre méltó. Nemcsak a cintörés miatt, hanem a látványos játéka és eszement produkciója miatt is. Hasonlót éreztem, mint a Beast In Black-koncerten, hogy csak a dobost nézni is nagyon szórakoztató.

Bevallom, nekem nagyon szimpatikus volt az a felállás, amikor még Padden volt az Annihilator énekese. Valahogy akkor azt éreztem, hogy Jeff Waters sokkal szabadabban tud „idióta” lenni. Szinte napra pontosan két éve láttam előzenekarként a bandát, és az akkori beszámolóm alapján csalódás volt számomra a koncert.

Szemben a mostanival, mert ez nagyon ütős volt. Előzetesen azt gondoltam, a Barba színpada nagy lesz számukra, mert nem az a fajta banda, akik nagy színpadképpel operálnak, pár molinó és kész. Az most is volt, de a dobemelvény két oldalára egy-egy ferde fellépőt építettek, amit ki is használtak az est folyamán.

Az akkori koncerttel ellentétben a frissen bevett tagok most engem is meggyőztek. Továbbra is azt érzem, hogy Jeff mellé kellene egy jó énekes, de természetesen elfogadom, hogy így döntött és most ez van. Szerencséjére a két másik hangszeres fiatal a vokáltémákban szépen kiegészítették és segítették főhősünket.

Mert jöhet itt bárki, ez a zenekar elsősorban Jeffről szól. Aki mindent meg is tesz ezért, és azt gondolom, a maga mellé vett fiatalok őt is megfiatalították. Amikor a már említett Padden a főnök mellett volt, akkor Jeff sokkal szabadabb volt és nagyobb vehemenciával szántotta fel a színpadot jellegzetes mozgásával. Azért a mikrofon nagyobb kötöttséget jelent, még akkor is, ha a két másik gitáros sok terhet levesz a válláról és látványos előadásmódban nagyon is felnőttek Jeff mellé.

Aaron Homma gitáros konkrétan a grimaszaival, pörgéseivel, levegőbe rúgásaival néha el is lopta a show-t, mellette természetesen vérprofin megoldotta a rá háruló feladatokat. Villámgyorsan jártak a kezei, sebességben felvette a versenyt Jeff-fel, és mindent egybevéve nagyon is látványos volt az egész estén nyújtott teljesítménye.

Nem sokban maradt el mögöttük a hórihorgas basszeros, Rich Hinks se, aki szinte végig headbangelte az estét, biztos alapot adva Fabióval a két gitárhírónak.

Fabio Alessandrini dobos az igen látványos dobcucc mögött nagyon megkönnyítette a többieknek az estét. Még egy dobszólóra is futotta az erejéből, ahol megmutatta, hogy nem egy fakezű srácról van szó. A már említett korrekt színpadkép mellett a fényekkel is jól bántak a kanadaiak, a dal hangulatához tökéletesen passzoló fényben úszott a színpad és a molinók mögé elhelyezett fényvetők is rendesen bevilágították a színpadot.

A hangzás, na az király volt! Így kell szólnia egy thrash bulinak! Vagy inkább a bulik nagy részének, feszes volt az egész koncert alatt, ahol álltam, egész arányosan is szólt a motyó. És kellően hangos volt, tisztán is szólt. Azt pedig amúgy is nagyon szeretem, ha egy zenekarnál az első pár taktusból tudom, hogy ki lépett színpadra, annyira jellegzetes a sound. Amikor Jeff gitárja megszólalt a kezdő Betrayed elején, az annyira jellegzetesen annihilatorös hang volt!

A másodiknak érkező King Of The Kill alatt már nagyon jól éreztem magam, pedig nem vagyok a thrash műfaj elkötelezett híve, de Jeff magával ragadó személyisége, egyedi játéka ezt hozta ki belőlem. Amúgy azon kívül, hogy egy bitang jó gitáros és inkább csak közepesnek mondott énekes, igazi showman. A koncert alatt lenyomott egy lájtos stand upot, kitérve a zenekar nevének különböző kiejtéseire. És nem felejtette el megemlíteni, hogy a koncertre eljött Havancsák Gyula is, aki a zenekar albumainak a grafikáját csinálja és neki külön megköszönte a munkáját.

Érdekes volt látni, ahogy előttem állt és kedélyesen beszélgetett HJules és Sallai Péter, két olyan magyar grafikus, akik a mai metalvilág nagy bandáinak lemezgrafikáiért felelősek. Ha már nincs külföldön is elismert és jól futó metalzenekarunk, legalább grafikában erősek vagyunk.

Az új lemezt amúgy nem erőltették túl, legtöbbet az ’Alice In Hell’ lemezről játszottak, aminek oka is volt. Tavaly halt meg Randy Rampage, az album énekese, akiről vicces sztorikat is megosztott Jeff, többek között, hogy Randy már az elején kijelentette, hogy nagyon nem kedveli az Alison Hellt, mégis abból lett az igazi sláger.

A csemegékkel megtűzdelt slágerparádé végén – ahová befért volna azért pár számomra kedvesebb tétel – a két ráadás ismét Randy tiszteletére hangzott el az említett lemezről. Az utált nóta mellett eljátszották Randy kedvencét is.

Betrayed / King of the Kill / No Way Out / One to Kill / Set the World on Fire / Ultraparanoia / Schizos / Knight Jumps Queen / Twisted Lobotomy / Psycho Ward / Tricks and Traps / Phantasmagoria // Burns Like a Buzzsaw Blade / W.T.Y.D. // Alison Hell

Végre az őket megillető körülmények között láttam az Annihilatort, és igazán itt mutatták meg számomra, hogy mennyire jól csinálják azt, amihez értenek, és mennyire itt van a helyük. A bő félház szerintem maradéktalanul elégedett lehetett, a közel kétórás program végig könyörtelenül lehengerlő volt, és ugyan a dallamos zenék világa jobban az enyém, jól esett ez a fajta keménykedés. Annak is örülök, hogy Jeffen nem fog az idő, még mindig ugyanazzal a jellegzetes mozgással tölti meg a teret, amire évtizedekkel korábbról emlékszem. Úgy kezdtem a beszámolót, hogy nekem a Paddenes éra nagyon szimpi volt, de ez a mostani felállás sokkal jobban bejön. Már nem annyira múlik a buli sikere egy emberen, a „kiegészítő” muzsikusok is figyelemreméltó produkciót tettek le az asztalra.

Szöveg, fotók és videó: Savafan
Külön köszönet a Concerto Musicnak!
További képek ITT