Évtizedelő - 1987: Aranyév (2. rész)

Black Sabbath: The Eternal Idol - Almár Ákos Running Wild: Under Jolly Roger - garael Pink Floyd: A Momentary Lapse Of Reason - Brinyó Savatage: Hall Of The Mountain King - garael Sinner: Dangerous Charm - JLT Whitesnake: 1987 - pearl69 Black Sabbath: The Eternal Idol A Black Sabbathot tizenkét éves korom óta imádom, amikor is meghallottam a rádióban a Heaven and Hell cí­mű albumot. Azóta is kedvencem mind a zenekar, mind a lemez, Tony Iommi a kedvenc gitárosom, Ronnie James Dio pedig a kedvenc énekesem. Szóval nem osztom azok véleményét, akik szerint a Sabbath Ozzyval volt az igazi. Mindez még 82-ben volt, 87-ben kí­váncsian vártam, hogy a bluesos Seventh Star után milyen albumot készí­tenek Iommiék. Ekkoriban egyre keményebb zenekarok jelentek meg, tombolt a speed/thrash/black metal, és a közönség egy jelentős része (főleg itt Kelet-Európában) nem is nagyon volt hajlandó mást meghallgatni. Ugyanakkor Amerikában lágyabb, slágeresebb zenék járták, ami ekkoriban Európára is hatással volt, a nagy öreg rockbandák közül egyre többen jelentették meg sorra kommerszebb, rádióbarát, modern hangzású lemezeiket. A Sabbath azonban, mint mindig, a saját útját járta. A lemez sem keménynek, sem gyorsnak nem mondható, nem a Slayer babérjaira szándékoztak törni. Bár Iommi riffjei ugyanúgy harapnak, mint korábban, egyértelműen hiányzik mellőle Geezer Butler mennydörgő basszusjátéka. És az új énekes, Tony Martin hangja sem nevezhető erőteljesnek (de ettől még kiváló). Tovább lágyí­tja a hangzást a billentyű, amely eddig csak egy-egy hang, vagy esetleg intro erejéig kapott szerepet, itt szinte az első daltól az utolsóig jelen van. De ugyanakkor mégse lett kommersz, slágeres a lemez. És a hangzás se lett modernebb, leszámí­tva Geoff Nichols billentyűit, (amely szerintem nem is mindig illik ide). Egyszerűen visszakanyarodtak a hagyományos hard rockhoz, amire nem igazán jártak jó idők ekkoriban. Nem is ment annyira a szekér (de hogy jó úton jártak, azt bizonyí­totta két évvel később a Headless Cross sikere), de valószí­nűleg ehhez az is hozzájárult, hogy a Sabbath ekkoriban igazi átjáróház volt. Az egyetlen biztos pontnak a főnök, Iommi számí­tott. Az albumot először az azóta már elhunyt Ray Gillen (később Badlands) énekelte fel, majd miután ő távozott, a lemez Tony Martin hangjával jelent meg végül (bár Gillen szerint helyenként az ő hangja hallható). Ekkor még nem tudtuk, hogy Martin stabil tag lesz a későbbiekben, akit csak a nagynevű elődök, Dio, majd Ozzy lesznek képesek kirobbantani a helyéről. A dobok mögött a későbbi Kiss ember, Eric Singer ült, ő és Geoff Nichols, az állandó vendégbillenytűs maradtak meg a Seventh Star album legénységéről. Illetve a basszusgitáros Dave Spitz is képbe került valahogy, de az albumon már Bob Daisley (Rainbow, Ozzy, Gary Moore) játéka hallható. Imádom ezt a lemezt a mai napig. Tony Martin hangja gyönyörű, noha nincs meg benne az az erő, mint Dio vagy Gillan hangjában, inkább a nagyí­vű énekdallam az erőssége. Érdekességképpen pár éve hallhattuk a Petőfi Rádióban az eredeti, Ray Gillennel készült felvételt Bozsik József és Szakács Gábor jóvoltából. Nekem a Tony Martin-féle változat jobban tetszik. Bob Daisley is csodákat művel a basszusgitáron, persze másképp szólna Geezer Butlerrel. Az igazat megvallva Geoff Nichols billentyűhangszí­nei nem mindig tetszenek, némelyiktől a hátam borsódzik, de itt azért megtalálta az egyensúlyt a régebbi orgonahangzás és a modernebb hangszí­nek között (egyébként néhány helyen mintha eredeti Hammond orgonát hallanék, de nem merek megesküdni rá). Iommit nem hiába hí­vják riffmesternek. A szólóiról már inkább megoszlanak a vélemények, én személy szerint a szólóit is imádom. Szerintem í­gy senki sem gitározik. Lehet, hogy jobban, lehet, hogy rosszabbul, lehet, hogy technikásabban, lehet, hogy gyorsabban, de í­gy, ezzel az érzelemvilággal, ezzel az egyéniséggel senki. A kedvenc dalaim: a nyitó The Shinning (az a gyönyörű kezdés...), Born To Lose, Nightmare, Lost Forever... most soroljam föl az egész albumot? 🙂 Ebben az évben úgy tűnt, csoda történik, kedvenceim (Iron Maiden és Deep Purple) után a fő kedvenc is hazánkba látogat. Már a jegy is a kezemben volt. Ám miután felléptek Dél-Afrikában, ráadásul Sun Cityben, tiltólistára került a zenekar, í­gy a pesti koncertnek is lőttek. De hála Istennek csak két évet kellett várnom... Pink Floyd: A Momentary Lapse Of Reason Egy rockzenekar fanatikus rajongója olyan, mint egy jól fejlett pók! Ül a hálójában és vár...! Amikor nagy gonddal épí­tett kelepcéjébe berepül a régóta óhajtott táplálék, elkapja, jól elnyamnyog rajta, majd ismét vár...! Azt gondolom, hogy mi zeneszerető emberek alkotjuk a világ egyik legtürelmesebb "faját". Éveket képesek vagyunk "böjtölni" egy-egy korongért. A zenekarok általában kedveznek nekünk, hiszen viszonylag rövid időközökkel jelentetik meg műveiket, melyeket már í­gy is kiéhezve várunk. Előfordul azonban olyan eset is, amikor sok-sok évet kell kibí­rnunk kedvencünk új alkotása nélkül. Jelen í­rás tárgyzenekara, a Pink Floyd az egyik olyan "szervezet", amely végtelenül profin játssza, a "hogyan kell egy rajongót az őrületbe kergetni" cí­mű társasjátékot. Olyan, - a rockzenében és az egész egyetemes kultúrában - mérföldkőnek számí­tó albumok után, mint az 1973-as Dark Side Of The Moon , az 1975-ös Wish You Were Here, és a mindenkit földbe döngölő 1979-es The Wall után 1983-ban, - a már tulajdonképpen Roger Waters szólólemezének számí­tó - The Final Cut cí­mű munkával lezárult a Pink Floyd karrierjének legjelentősebb fejezete. A pszichedelikus progresszí­v csodával "megfertőzött" milliók ekkor kí­njukban leültek babérjaikra, és tátott szájjal figyelték kedvenceik méltatlan csatáját a zenekar nevéért és sok-sok font millióért. És vártak. ..Várták azt a pillanatot, amikor Roger Waters és az elhagyott társak ügyvédjei végre mosolygó arccal indulnak a kasszához, hogy felvegyék jól megérdemelt gázsijukat. Szerencsére perre nem került sor, a felek a tárgyaló termen kí­vül megegyezésre jutottak. Waters beleegyezett, hogy David Gilmour és Nick Mason használhassa a Pink Floyd nevet. (A Waters által elbocsájtott Rick Wright ekkor nem volt a zenekar tagja, de visszatérése nem váratott sokáig magára). 1986-ban újra felragyogott a nap a Pink Floyd rajongók egén. David Gilmour, Nick Mason és később Rick Wright is stúdióba vonult. Az első pillanatban még az sem volt egyértelmű, hogy a készülő album Pink Floyd néven jelenik majd meg, vagy David Gilmour egyik projektjeként lesz majd könyvelhető. 1987. Szeptember 7-e hozta meg a választ a kérdésekre. Ekkor került a boltokba (a) Momentary Lapse Of Reason cí­mű Pink Floyd album, melyet egészen elképesztő méretű várakozás előzött meg. Mindenki kí­váncsi volt, hogy a zenekar mire megy vezére nélkül. David Gilmour, aki átvette az irányí­tást, tudhatóan teljesen más stí­lust képviselt, mint Roger Waters. Szövegvilága és zenei elképzelései is gyökeresen különböztek, mint a basszusgitárosé. A felvételek érdekesen zajlottak. A stúdió hemzsegett a vendég muzsikusoktól. A "háborúban" megfáradt Nick Mason jobbára csak a pamlagon üldögélt és hallgatta, hogy dobszólamainak nagy részét hogyan rögzí­ti az egyik legjobb session zenészként elkönyvelt Carmine Appice. A basszusszólamok feljátszását sem bí­zták akárkire. A King Crimson, Peter Gabriel és még vagy 856 és fél előadó albumán is szereplő Tony Levin kezelte a négyhúros (nála persze soha nem lehet tudni, hogy éppen hány húros) hangszert. A felvételek megkezdésekor a csúnyán elküldött Rick Wright még nem volt képben, ezért a fekete és fehér téglák masszí­rozását John Carin-re bí­zta Gilmour. Később azután, az eredeti billentyűs is csatlakozott és az album készí­tése már vele fejeződött be. A Pink Floyd gépezete semmit sem bí­zott a véletlenre. A lemezborí­tón szereplő, eszelős mennyiségű korházi ágy még véletlenül sem egy fotó trükk. Az egyik legnagyobb nevű grafikus Storm Thorgeson utasí­tására Devon partjaihoz 700 darab fekhelyet szállí­tottak és fotóztak le. Az impozáns lemezborí­tó már első pillanatban sok-sok jót í­gér a zenehallgatónak. A lemez behelyezésekor pedig elkezdődik a Gilmour varázslat. Húsz év elteltével már biztosan állí­thatjuk, hogy klasszikus dalok halmaza (a) A Momentary Lapse Of Reason. Az introként is felfogható instrumentális Signs Of Life finom, csendesen beúszó hangjainak hallatán már felkészülhetünk egy új Pink Floyd világra. Egy olyanra, mely David Gilmour elképzeléseit hivatott megvalósí­tani. A második tétel, az elszállós, lelket melengető női vokállal megtűzdelt Learning To Fly, mely a zenekar új korszakának védjegyévé vált. Biztosan sokan emlékeznek videoklippjére, mely csodaszép képekkel jelení­ti meg egy indián vágyódását a repülés iránt. A Dogs Of War is bekerült a hallhatatlan PF szerzemények közé. A témájából fakadóan keményebb hangvételű darab monoton billentyűs bevezetésével, majd a harmadik percben berobbanó zenekari kí­sérettel és nagyí­vű gitár- és szaxofonszólóval, a koncertek egyik kedvencévé nőtte ki magát. A vokálok itt is, -mint, ahogy az egész albumon- döntő jelentőséggel bí­rnak. A tökéletesen kimunkált női hangok szinte szőnyeget terí­tenek a zenészek lába alá. A One Slip középtempós nyugalma tökéletes levezetése az előző dal által okozott feszültségnek és hibátlan felvezetése az őt követő himnusznak, mely a Learning To Fly mellett az album rádiók által legtöbbet játszott szerzeménye lett. Az On The Turning Away valóban olyan dal, amely akár egy komplett lemezt elvisz a hátán. Minden együtt van benne, amitől az "újkori" Pink Floyd-ot szeretni lehet. Óriási í­vű énekdallam, finom, rejtőzködő zenei bravúrok, sí­ró gitár, és katarzis minden mennyiségben. A gitárszóló alatt bekövetkező ütemváltástól pedig egyenesen a mennyekben érezheti magát a hallgató. Felejthetetlen szerzemény! A Yet Another Movie ismét az elgondolkodtató szerzemények közé tartozik. Nyitó "effekthalmaza" egy picit visszahozza a régi Floyd "agyasabb" világát, ritmus és hangulatváltásai pedig talán a lemez legprogresszí­vebb hatású szerzeményévé teszik a darabot. Ezt követően a New Machine 1.és 2. torzí­tott énekből álló rövidke darabjai keretezik be a Therminal Frost elmerengő, lassú, nem túl vidám hangulatú, de szebbnél szebb hangszeres szólókat felvonultató lí­ráját. Az albumot, az -"üssünk a végére még egy jó nagyot"- elvét betartva, a Sorrow zárja, amely a Learning..., On The Turning... duóhoz csatlakozva a hátán vitte el az egész albumot, melynek megjelenése után ez a dal is a Floyd koncertjeinek egyik elmaradhatatlan részévé vált. Gilmour elnyújtott gitárbevezetője után beindul a jellegzetes középtempó, melyre a megszokott magas szí­nvonalú énekdallam kerül, megspékelve egy olyan vokálokkal átitatott refrénnel, hogy attól a lelkes zenehallgató szeme azonnal könnybe lábad. Nagy varázslat Gilmour módra. A lemez óriási siker lett. Természetesen sok olyan hang volt, aki szerint a Floyd az addigi szellemi vezér, Waters nélkül már nem Floyd, és hogy Gilmour saját, sokszor populáris elképzeléseit inkább szólópályafutásában kéne megvalósí­tania. Egy biztos. A zenekar a csúnyán véget ért Waters éra után ismét magára talált. Egy új világot létrehozva, belépve a monumentális show-al utazó gigasztárok világába továbblépett és sikert sikerre halmozott. Sajnos a A Momentary Laps of Reason után már csak egy albumot készí­tettek, The Division Bell cí­mmel, mely 1994-ben látott napvilágot. Azóta a rajongók, mint pók a hálóban, újra várnak. Hátha egyszer... Running Wild: Under Jolly Roger A banda, amely soha nem alkuszik, és nem követ trendeket! Az egyszerű, de döngölős riffekre érkező himnikus jellegű refrének , a galoppozó ritmusok egy hamburgi metálcsapatot jelölnek, kiknek neve az egyik legismertebb nemcsak a metálszakmában, de a laikusok számára is: ez a Running Wild. Lehet őket szeretni és gyűlölni, lehet rájuk azt mondani, hogy önismétlők és klisékbe fulladtak, lehet nevetni megfáradt toposzaikon, nyolcvanas években maradt attitűdjeiken, vagy lehet csodálni őket kitartásukért és "hűségükért", ám az tény, hogy az 1979-ben megszülető csapat 25 éve ontja magából lemezeit, szilárd , fanatikus rajongótábora pedig ugyanolyan markáns érzelmekkel viseltetik az együttes iránt, mint a Manowar fanok. Persze azon lehet vitatkozni, hogy beszélhetünk- e együttesről, hiszen a Megadeth és a Malmsteen csapatok mellett lényegében ugyanolyan egyszemélyes bandát csodálhatunk - főleg az utóbbi években -, ahol a főnöknek, Ralf Kasparek-nek csupán az lehet a baja a világgal, hogy nem klónozható az együttes többi posztjának ellátására, bár még az is lehet, hogy eme futurisztikus csoda megtörténte esetén képes lenne saját magát is kirúgni a bandából. 1976-ban egy iskolai együttes alakult Hamburgban Rolf Kasparek, alias Rock'n' Rolf mini tyrannus "parancsnoksága" alatt, ki az ének mellett a gitárosi szerepet is vállalta. Társai, Uwe Bendig (gitár), Michael Hoffman (dobok) és Jörg Schwarz (basszusgitár) lettek, bár Schwartz-ot rövidesen Carstin David váltotta fel. 1979 körül a banda Running Wild-ra változtatta nevét és kiadta első demóját. Ekkor már a basszusgitáros és a dobos helyén más játszott, a tagcserék egyébként végigkí­sérik a banda egész történetét, köszönhetően a kalózkapitány ellentmondást nem tűrő ( másképp fogalmazva zsarnoki) uralmának. A csapat újszerű zenéjével ámulatba ejtette Hamburgot. 1984-ben Iron Heads, és Bones to Ashes c. számaik felkerültek egy "death metal"(!) c., a Noise által kiadott válogatásalbumra. Ugyanebben az évben megjelent első lemezük, a Gates to Purgatory, mely nem kevesebb, mint 20000 példányban kelt el a kiadás utáni három hónapban. Második albumuk , a Branded 1985-ben került a boltokba , és a Running Wild ezzel Németország egyik legsikeresebb metál zenekara lett , nevüket együtt emlegették a Scorpionssal és az Accepttel. Ekkorra kialakult az a tipikus Running Wild stí­lus, melyen aztán nem változtattak többet, lényegében ez köszön vissza ma is az albumaikon. A siker bizonyí­tékaként a zenekar együtt turnézhatott az akkoriban szupersztár státuszban leledző Mötley Crüe-vel a Theatre of Pain turnén. 1987-ben készült el az a lemez, mely egy életre meghatározta a banda image-t, jóllehet több albumukon próbáltak más irányba is orientálódni, hiába: a kalózátok beteljesedett és a faláb, meg az acélkampós kéz jóval a Karib-tenger kalózai előtt megteremtette a mainstram tengeri rabló prototí­pusát. A siker nem volt véletlen: az image-hez társuló zene tartalmazta mindazt az "erőszakos bájat", amit a legtöbb kamaszfiú szeretne átélni. Az indulószerű refrének, a galoppozó tempók, és persze a himnikus dallamok a megfelelő keménységgel párosulva tudták a kalóz romantikát prezentálni, nem hiába ma is elképzelhetetlen egy Running Wild koncert a lemez valamelyik száma nélkül. Az album cí­madó dala, vagy a Diamonds of a Black Chest, esetleg a Raise Your First egyszerű témáik ellenére ki tudták szabadí­tani a szellemet, izé, a dögöt a palackból, olyan alapokat lerakva, melyeket azóta több csapat is felhasznált, nem törődve az "újkori kritikusok" fanyalgó megjegyzéseivel, hiszen a célközönség máig előszeretettel veti alá magát az újabb és újabb kalóztámadásoknak. Savatage: Hall Of The Mountain King Underground mainstreamizmus. Tudom, bármennyire paradoxonnak is tűnik ez a szókapcsolat, a Savatage bizonyí­thatja, hogy létezhet fából vaskarika, hiszen ha száz metal fanatikust megkérdezünk milyennek tartja a Savatage-t, akkor azokból mintegy nyolcvan fogja korszakalkotónak, kiválónak, egyedinek, minőséginek tartani az amerikai csapat munkásságát. Ugyanakkor a Savatage soha nem voltak képes arénákat megtölteni, nem kapcsolódott hozzá olyan merchandise, mint sokszor tehetségtelenebb társaihoz, s nem csinált kontinenseket átí­velő, évekig tartó koncertkörutat. Mégis, mi lehet ennek az oka, hiszen zenei világukban megtalálhatjuk a Judasra emlékeztető keménységet, a Maiden progresszivitását, a Manowar himnikus felfogását, és persze az ezekre a bandákra jellemző vokális és instrumentális profizmust. Jómagam csak a Streets c. , a kritikusokat és a közönséget megosztó albumukkal találkoztam először, ám az a lemez egyből meggyőzött, hogy itt valami többről van szó, mint egyszerű power metalról. Egyrészt a szokatlan érzékenységgel kidolgozott szövegvilág, másrészt a hangulati történéseket remekül prezentáló zene - mely a maga lí­rikus, epikus, és ha lehet ilyet í­rni, intelligens megközelí­tésével szokatlan volt az USpower roots-metaljától- , nemcsak érzelmi, de mentális sí­kon is képes volt hatni. Később aztán a Wake Of Magellan, valamint a Dead Winter Dead tudta igazán kibontakoztatni azt a szinte komolyzenei igényességgel megteremtett Savatage-i dimenziót, melyben ugyanúgy megfért a metal dinamikussága, a komolyzene fensége és a lí­rai rockzene érzelmeket korbácsoló tulajdonsága. És talán ez az a momentum, amiért a Savatage nem tudott igazán betörni a mainstream világába: zenéjük túl összetett, túl kifinomult volt ahhoz, hogy a tömegigényeket kielégí­tse, hasonlóan az olyan bokszolóhoz, ki mesteri technikájával, valóban ökölví­vóként győzi le ellenfeleit, ám mégsem tud annyira népszerű lenni, mint az őserőből verekedő brutális KO gép. A Hall Of The Mountain King talán egyike a leghí­resebb korai Savatage lemezeknek, mely egyrészt visszakanyarodás volt az első két album poweresebb, riffelősebb világához - a Fight For The Rock kissé stadionslágeresre vett bukása után - másrészt megjelentek azok a komolyzenei és epikus elemek is, amik később meghatározták a csapat munkásságát. Szerencsére Paul O'Neill producer felismerte, hogy a Savatage-ből sosem lesz bulizós, csajozós szövegvilágú, kommersz arénarockot játszó együttes, erejük abban a dinamikus, érzelmektől fűtött metalban rejlik, ami a Sirens sajátja volt. Az eredmény magáért beszélt: megszületett a Savatage történelem addigi leggyilkosabb nótagyűjteménye, az örökérvényű slágerekkel teli Hall Of The Mountain King, az az album, mely külön szerepet kreált Jon Oliva énekesnek, ritka pillanataként a vokalista, és az általa megénekelt dalszöveg szereplőjének szimbiozikus találkozására. Már a nyitó két nóta is gondoskodott arról, hogy itt bizonyságtétel következik, a power metal pőre erejének demonstrációjaként: a gyilkos riffáradatok és Jon sikolyai vigyázba állí­tották még az ólomkatonákat is. A számokban azonban az erő mellett már ekkor megfigyelhető volt némi progresszivitás, no persze ez nem a végtelen hokizásokban, és témavariálgatásban jelentkezett, hanem inkább a dallamok tálalásában, a riffek í­zes rafináltságában, valamint a mesteri hangulati játszadozásban. A Legions málházós metalja és a szellősebb, rockosabb Strange Winds - melyben maga Ray Gillen háttér vokálozott - remek felvezetésként tárta ki a metal és komolyzene találkozásának kapuját Grieg Peer Gynt-jének szimfónikus fémöltözetében, majd jött a talán legnagyobb sláger, a lemez cí­madó dala. Jon hangjával itt képes volt olyan epikus atmoszférát teremteni, melyet talán csak Dio-nak sikerült prezentálni a Stargazer-ben, nem véletlenül vált a szerzemény a csapat jelképévé, az örök metal TOP 100 betonbiztos jelöltévé. A The Price Your Pay elmélkedősebb hangulata után a White Witch ős-speedelése fokozta a tempót, hogy aztán a Last Dawn finom instrumentalizmusa készí­tse elő az apokaliptikus hangulatú zárószámot, a Devastationt. A lemez első állomása volt a Savatage nagy aranykorszakának, sőt, a később igazán mainstream sikereket elérő TSO-nak is, olyan szerencsés konstellációját hozva minőségnek és erőnek, mely egy évszázadban legfeljebb kétszer születik meg ( a másikat egy gyönyörű szivárvány megjelenése kí­sérte majd egy évtizeddel korábban....). Sinner: Dangerous Charm Általában ha a német heavy metalról beszélünk, kapásból az Accept, Helloween, Running Wild alkotta szentháromság ugrik be az embereknek. Persze, ez természetes, gondolhatnánk, hiszen ezek a csapatok régiek és amit letettek az asztalra, azt zenekarok ezrei koppintják a mai napig is. Ezeket a tényeket nem is megcáfolni szeretném, de mégis úgy érzem, hogy megfeledkezünk olyan csapatokról, mint a Grave Digger a Rage, vagy jelen í­rásom tárgya, egyik nagy kedvencem, a Sinner. Vannak, akik elintézik ezt a három együttest azzal a mondattal, hogy ők a másodvonal és nem is olyan öregek, mint a már emlí­tett legendák, és 1987-re ezek a csapatok már klasszikus lemezeket tettek le az asztalra. Nos, ez azonban koránt sincs í­gy. (A Rage esetében talán még megállná ez az állí­tás a helyét, hiszen Peavey és csapata "csak" 1986 -ban adta ki első lemezét.) DE! A Grave Digger 1980 -ban alakult, és 1984ben jelent meg első albumuk. (Micsoda album a Heavy Metal Breakdown vagy a Witch Hunter...) A Sinner pedig 1987-re már hatodik(!) lemezével jelentkezett. Pont kétszer többel, mint a Running Wild, és háromszor annyival, mint a Helloween. Ezzel pusztán azt a tévhitet szeretném eloszlatni, hogy a német heavy metal élvonalát csupán 3 csapat alkotta volna. Persze ezt nem azért í­rtam le, mert bajom van a Helloween-el és a többiekkel, maximális tiszteletem és elismerésem Kiske-ék és Udo-ék irányába. Inkább csak azt akarom kifejezni, hogy milyen nagy és neves bandák alkottak abban az időben Németországban. Az, hogy a Sinner neve miért is nem terjedt el jobban, azt nem tudom. Egy ötletem van, mégpedig, hogy Matt Sinner és társai dallamosabban és finomabban művelték a heavy metalt. Egyes szakí­rók a melodic heavy metal-t az Ő nevükhöz is kötik. Ebben lehet valami, hiszen Mat Sinner-t mindig is a kiváló dallamérzék és a remekül megí­rt hangulatos refrének jellemezték. Zeneileg kissé ugyan követték az akkori divatot, ám az akkori bandáknál sokkal "lightosabb" felfogásban játszottak. Számomra ezért is volt mindig kiemelkedően fontos a Sinner zenéje. Szeretem az ilyen dallamorientált, ámde mégis erős, tökös muzsikát. Az 1987ben megjelent Dangerous Charm ahogy már emlí­tettem, a csapat hatodik albuma volt. 1980as megalakulásuk után tehát nem tétlenkedtek: folyamatosan dolgoztak, adták ki az albumokat, és ami nekem a legfontosabb, nem tértek le a megkezdett útról. Olyan zenészek is megfordultak a zenekarban mint az Accept legendás gitárosa, Herman Frank, Chris Gerhard a Mad Max-ből, vagy éppen a későbbi Bonfire tag Angel Schliefer. Szóval zenei vonalon nagyon rendben volt a csapat. A Dangerous Charm-ot a Mat Sinner - ének, basszusgitár, Andy Susemihl - gitár, Bernie Van Der Graaf - dob, Armin Mucke - gitár felállású csapat készí­tette el. Andy Susemihl nevét U.D.O. mester csapatából ismerhetik sokan, hiszen a Mean Machnine lemezen együtt játszott a heavy metal meghatározó hangjával. Emellett a Mr. Perfect nevű csapatban is muzsikált közösen a külsőileg erősen Jon Lord-ra hasonlí­tó Van Der Graaf-al. Remek gitáros Andy, gitár témái nagyon ütnek, remekül passzolnak Mat dallamosabb "gondolatihoz". Talán neki és Mucke-nek köszönhető, hogy azért a Sinner megmaradt heavy metal csapatnak. Mat Sinner-ről nehéz mit mondanom. Nagy kedvencem Ő, gigászi képességű dalszerző, akinek dallamérzéke páratlan. Noha nem nevezhetem mega-énekesnek, hiszen Ő is Udo-hoz, Boltendahl-hoz, és Rock 'n' Rolf-hoz hasonlóan inkább egyedi orgánumával tűnt ki a mezőnyből, sem mint nagy hangterjedelmével. Mat azonban mindig pont annyit énekelt, amennyit tudott és kellett, sosem akarta "túlénekelni" a nótákat. Röviden tehát, egy egész jó kis csapat jött össze, hogy elkészí­tse a szóban forgó anyagot. A Noise Records gondozásában 1987 közepén jelent meg az album, és Németországban, valamint a környező országokban nem is maradt visszhangtalan. Az átütő siker azonban elkerülte a csapatot, talán a fentebb leí­rt, túl lágy (a többi csapathoz képest értendő) felfogás miatt. Pedig ez a lemez igazán jó lett. A nyitó tétel a Concrete Jungle rögtön egy lüktető, tempós nóta, remek riffekkel és szólókkal, a billentyűs hangszerek is szerepet kapnak a dalban, a refrénre pedig igazán re lehet mondani, hogy tökéletes, akárha a korai Bon Jovi lemezekről érkezett volna.. Olyan érzésem van mintha a Saxon zenéjét keverték volna a 80as évek melodic rock-jának dallamvilágával. A második dal a Sinner történelmének egyik legnagyobb slágere, az érzelmekkel sűrűn átszőtt Knife In My Heart. Ismét csak előjönnek a csodás dallamok, fogós énektémák, szép akusztikus gitár variációk, remekül megí­rt nóta. Igazi sláger! A cí­madó Dangerous Charm a nyitó számhoz hasonlóan egy lendületes, tipikusan heavy metal alkotás. Jól dolgozó gitárok, feszesen alapozó dob és basszus, igazán erős dal ez, a mai napig nagyot üt élőben. A lemez negyedik nótája egy minden igényt kielégí­tő, csodaszép ballada ami az Everybody Needs Somebody To Love cí­met kapta. Erre mondják, hogy nagyon is beleillene egy első vonalbeli romantikus filmbe. A Nobody Rocks Like You-t hallgatva megint csak a Saxon zenei hatásai jutnak eszembe, némi Def Leppard-os í­zzel. Véleményem szerint a hatodik dal a Tomorrow Doesn't Matter Tonight a legjobb nóta a lemezen. Mat énekdallami baromi jól sikerültek, a zenei is igazán kellemes, tipikusan 80as évekbeli alkotás, nem is értem, hogy ilyen zenével miért nem fértek be a hair-rock bandák által uralt mezőnybe? Pedig amit a Sinner csinált, az bőven jobb az átlagnál. Kár ezen keseregni, a heavy metal "biznisz" esetében sincs értelme a "mi lett volna ha..." cí­mű dolgokon rágódni. A Fight The Fight a lemez legkeményebb nótája, dübörgő dobok, keményen riffelő gitárok, elementális erejű tempó egy jól eltalált refrénnel. A Back In My Arms is egy sláger Mat és társainak tarisznyájából. Szép billentyűs aláfestés, a már többször megdicsért dallamok, és a zenéhez remekül illő szövegvilág. A kilencedik szám a Gypsy esetében ugyanazt tudom elmondani, mint a Nobody Rocks Like You esetében. Jó dallamok, és a Saxonra jellemző zenei elemekkel, megspékelve az ebben az időben igencsak népszerű lágy, aláfestő jellegű billentyűs részekkel. Az instrumentális Desperate Heart noha nem rossz, de én meglennék nélküle. Semmi baj igazán nincs vele, de ilyen nótát akkortájt sokan játszottak már. A Last Dance egy lendületes, kellemes zárása a lemeznek, refrénje tökéletesen alkalmas arra, hogy koncerteken éneklésre bí­rja a közönséget. Különösebben nem tudok mit hozzátenni a fent leí­rtakhoz. Egy remek dalszerző, egy kitűnő basszusgitáros (mert ugyan nem í­rtam, de Mat remekül kezeli a basszusgitárt) és társainak csodás munkája a lemez. Olyan album ez, ami ha Amerikában jelenik meg, biztos óriási siker lesz, hiszen minden olyan elemet tartalmaz, ami akkoriban szükséges volt ahhoz, hogy egy csapat sikeres legyen. Mindenképpen zseniális keverék ez a muzsika, a 80as évek heavy metal-jának egy érdekes szí­nfoltja, sok-sok szép dallamal és könnyen befogadható melódiákkal. Whitesnake: 1987 Mit lehet í­rni egy olyan albumról, amelyet mind a szakma, mind pedig a közönség szűrije mérföldkőnek tart egy zenekar életében. Milyen gondolatokat taglalhat egy magamfajta "zsurnaliszta" arról a korongról, mely azok számára is etalon, akik nem rajonganak az egykori Deep Purple énekes David Coverdale bandája, a Whitesnake munkássága iránt. Milyen véleménye lehet az "ember gyermekének" egy olyan nagylemezről, amely villámként csapott a rock rajongóinak szí­vébe, amely örökérvényű, a tudatalattiban mocorgó dalok gyűjteményét foglalja magába, egytől-egyig tökéletes kompozí­cióban. Hát persze, ilyenkor jönnek a "hiperlativuszok", azaz emeljük tekintetünk az égre és örvendjünk, hogy 20 évvel ezelőtt, négy zseniális zenész megalkotta élete főművét. Ez a könnyebb lehetőség, én most mégis arra vállalkozom, hogy "belekössek" itt-ott a dalokba, néha jobb a nehezebb végét megfogni a "munkának". Nekem a klasszikus, azaz az amerikai változat áll rendelkezésemre, í­gy "csak" 9 dallal kötözködhetek, az abszolút elfogultak nagy örömére! :o) Megpróbálok "durcás" arcot vágni, hátha í­gy jobban megy majd...! Nosza! Nyitányként a régről ismert "Crying in the Rain", a "Bio"-mból méltatlanul kimaradt John Sykes nem titkolva Jimi Page iránti tiszteletét bekezd, majd mintha a hullámok hátán utaznák, úszunk az árral. A gitártéma végig szenzációs (huh, az a szóló!!!), Coverdale hangja a maximumon, Dunbar mester, akár egy svájci óraszerkezet, most akkor "mibe"...? Talán a basszusból egy kicsit több, jól esne! A "Bad Boys" következik, Ozzy-t "megalázó" vonyí­tással. Húzós tempó, mely a nóta egészében "magával visz". Igazi gyors sláger, Sykes ismét remekel, végre Murray is "szerephez jut", igazi csoda a középrész. Némi utalás a következő "himnusz" cí­mére, továbbra is "dobhártyaszaggató" ritmusok, csak az az elhalkuló vég, "azt tudnám feledni"... (bocsánat, de sosem kedveltem, ha egy dal végén lehúzzák a pótmétert). Na, most leszek csak igazán bajban! A "Still of the Night" érkezik, ismét a géniusz Led Zep gitáros játékát idézve, ám még 1987-hez képest is a jövőt, azaz a mát "mutatva"! Az ég tudja csak, hányszor hallottam ezt a dalt, de sosem fordult elő, hogy lábaim ne kezdtek volna rá mozogni, egyszerűen nincs az az erő, amely visszatarthatná őket. Coverdale úgy játszik a hangjával, ahogy talán még sosem, a "kiállás"-ban maga a gyönyör következik, zaklatott, szenvedélyes sorok vezetik fel a "vonósok" érkezését, mely már az egész testet beindí­tja és akkor még nem esett szó a "hathúros" könyörgéséről...! Ha nem térne vissza az alaptéma, azt sem bánnám, ez a nóta úgy, ahogy van, tökéletes! A végkifejletben a "duplázás" és a "négyes" kiállások csak fokozzák az érzést, "szerencsére" elhalkul a dal, í­gy adva helyet a "kritikának"! Egy fantasztikus "ballada", a "Here I Go Again" követi a sort, mely Coverdale jutalomjátéka (ez a dal már a '82-es Saints & Sinners albumon is helyet kapott, ahogy a kezdő, Crying int he Rain is), hiszen "érzelmeit" tökéletes előadásban élvezheti a hallgató, a banda szinte - eltekintve a rövid szólótól és annak felvezetésétől - "csak" végigkí­séri őt, de í­gy van ez rendjén. Ha-ha, "mázlim" van, ez is elhalkul...! Ismét egy magával ragadó, bólogatós, hidegrázós darab következik, a "Give Me All Your Love", igazi, a közönség énekeltetésére való dal, azonnal megjegyezhető refrénnel, végig sodró verzével, még egy "tuti" sláger! John Sykes szólója változatlanul lenyűgöző, s az eddig alig emlegett dobok is a helyükön (gondolok itt arra, hogy a "csak annyi, amennyi kell" filozófia érvényesül)! Hölgyeim és Uraim! Lehet összebújni, mindenki ölelje meg párját, jöjjék a "lassúzás"! Az "Is This Love"-ról - azt hiszem - többünknek Coverdale "későbbi" hitvese juthat eszünkbe. Sosem feledem, amikor ama bizonyos nemzetközi zenecsatorna műsorán először megláttam a klippet, úgy vélem, nem feledi a látványt, aki akkor végignézte a filmecskét. És a "kritika": Már megint szerencsém van, a vége "gombtekergetéssel zárul"! Egy hamisí­tatlan Whitesnake rock 'n roll a folytatás, a "Children of the Night". Hogy a viharba tudnak ezek ennyi slágert "kipréselni" magunkból. Lassan az irigység "sárga angyala" telepszik rám, David továbbra is a helyzet magaslatán, John gitárja szárnyal, Aynsley kezeit és lábait jobb, ha nem látom (elég hallani). Nagyon jó "kis" tétel, kár, hogy a koncertprogramokban nem szerepel (talán ennyit a "negatí­vum"-ról). Közelegve az album végéhez, a "Straight for the Heart" érkezik, hogy ismét "visszakanyarodjunk" a múltba. Ez a nóta tökéletes utalás a banda eltelt éveire, egyértelműen, félreismerhetetlenül WS, talán túlságosan is "sablonosan". Arra gondolok, hogy kevésbé modern (1987-ben vagyunk), mint társai, még akkor is, ha tudjuk, vannak az albumon régebbi dalok is. Sykes játéka és szólója (alatta nem elhanyagolandó, Murray futamait) mindenért kárpótol. Záróakkordként a "Don't Turn Away" jön, mely lassú és középtempóval, nagy í­vű dallamokkal, tradicionális hardrock témával, szép kiállással, finom gitár átvezetésekkel és billentyű szőnyeggel "operál", ám sajnos feledhető. Lehet, hogy csak az a bajom, hogy a végére került, az ég tudja, bizonytalan vagyok...! Hogy ne lennék, amikor - az elhalkulás ellenére - szenzációs a befejezés! Rá kellett jönnöm, nem vagyok "jó" kritikus. Elfogultságom - ebben a korban már ne nagyon változzék az ember - felülkerekedik akaratomon, í­gy sok rossz nem illetheti az 1987-et. Hogy is illethetné? Egy jól kigondolt (három évet kellett várnia a rajongóknak az albumra) koncepcióval, új korszakot (amelyet sokan a Whitesnake glam rock időszakának kezdeteként emlegetnek) nyitott a korong a csapat életében. Talán az sem véletlen (ezt döntsék el a nálam szakavatottabb rajongók), hogy a lemez felvételeinek végeztével a "főnök" megvált a zseniális zenészektől és újabb, a rockzenei életben meghatározó muzsikusokkal vette körül magát. Ahogy mondani szokták: "Az üzlet, az üzlet...". Tán csak nem itt lógott ki a lóláb? Egy biztos, az album és dalai világsikert hoztak egy olyan időszakban, amely pont termékenységével okozott "nehézséget" az általunk oly hőn szeretett műfaj szerelmeseinek. Még mondja valaki, hogy nem érdemes sokat gondolkodni egy új albumon?! Hát, ez nagyon "bejött"!!! U.I.: A 20. évfordulóra kiadott "remaster" változatot még nem volt szerencsém hallani, de egy dolgot mindenképp megemlí­tenék. 1987-ből, amikor ez a remek album megjelent, kevés olyan hanganyagra emlékszem, amely ennyire jól szólt volna! A nyers, mégis telt hangzás mindvégig jelen van, ma is...! Az "1987" dalai: "Crying in the Rain" - 5:37 "Bad Boys" - 4:09 "Still of the Night" - 6:41 "Here I Go Again" - 4:35 "Give Me All Your Love" - 3:30 "Is This Love" - 4:45 "Children of the Night" - 4:24 "Straight for the Heart" - 3:40 "Don't Turn Away" - 5:11 /Készült egy "európai" változat is: "Still of the Night" - 6:36 "Bad Boys" - 4:06 "Give Me All Your Love" - 3:31 "Looking for Love" - 6:33 "Crying in the Rain" (David Coverdale) - 5:37 "Is This Love" - 4:43 "Straight for the Heart" - 3:39 "Don't Turn Away" - 5:10 "Children of the Night" - 4:24 "Here I Go Again 87" (David Coverdale, Bernie Marsden) - 4:34 "You're Gonna Break My Heart Again" - 4:11/ Akik mesterművet alkottak: David Coverdale - ének John Sykes - gitár, vokál Neil Murray - basszusgitár Aynsley Dunbar - dobok "Special Guests": Don Airey - billentyűs hangszerek Bill Cuomo - billentyűs hangszerek Adrian Vandenberg - gitár Dann Huff - gitár ("Here I Go Again '87" - Radio Mix/Edit version) Denny Carmassi - dobok ("Here I Go Again '87" - Radio Mix/Edit version)