Újszülöttnek minden vicc új: Scorpions – Budapest Sportaréna, 2019. 11. 18.

írta CsiGabiGa | 2019.11.20.

Ez most egy ilyen „semminek nem tudtok örülni” típusú beszámoló lesz, pedig tudjátok, hogy nem vagyok ilyen. Nagyon jól szórakoztam a múlt heti Beast In Black - Myrath koncerten és a két héttel ezelőtti Riot V - Stress pároson is, de ez a koncert nekem csalódás volt. Azért, mert három éve már láttam egyszer. Akinek az kimaradt, olvassa el akkori beszámolómat, amikor még én is dicshimnuszokat zengtem az előadásról.

Már akkor is elmondtam, hogy a Scorpions nagy hibájának tartom (talán az egyetlen hibájának), hogy be tudják betonozni az egyszer kialakított műsort évekre. Hogy akkor miért mentem el? Mert az ember mindig remél. Reméli, hogy tévedett, hogy pozitívan fog csalódni, hogy kap valami újat a pénzéért. Talán majd máskor.

Az újonnan felavatott Puskás Stadionban U21-es mérkőzés volt, erre a szervezők idejekorán felhívták a figyelmet. Mégsem lehet a hétkor elkezdődött meccset hibáztatni azért a csigalassúságért, ahogy a beengedést végezték a koncert előtt. Barátaim a Kerepesi út felől igencsak szitkozódva hívtak fel, hogy lassan halad a sor, én az oldalsó toronylépcső felől 5 perc alatt bejutottam. Viszont érezhető volt, hogy itt nem lehet elkezdeni nyolckor a koncertet, túl sokan álltak még kint.

Negyed kilenckor végre elkezdődött az előadás egy Crazy World animációval. Az AC/DC vonatos rajzfilmje jutott eszembe róla, csak itt helikopterek röpködtek a metropolisz felett. És kimaradt belőle a humor, ami az ausztrálok videóját annyira feldobta. Hja kérem, a németek humorérzéke...

Aztán elkezdődött a másfél órás show, ami profi módon volt megcsinálva, minden hang, minden látványelem a helyén, szóval aki most látta először, annak tátva maradt a szája. Egyesek pedig becsukhatták volna! Olyan hamis részeg kornyikálásokat hallottam magam körül, hogy egy kocsmai verekedést is kirobbantott volna. Ja, meg volt egy srác, aki egyszer előre rohant, mint a tank, letarolva az útjába kerülőket, máskor ugyanazzal az intenzitással hátrafelé száguldott, széles vállaival utat vágva a tömegben. Tényleg csak hatalmas termete gátolta meg, hogy tömegverekedés alakuljon ki. Kamikaze-küldetés lett volna belekötni.

Közben a Scorpions vígan nyomta a 3-4 évvel ezelőtt megtervezett és begyakorolt programját, melyben csak annyi volt a változás, hogy az új lemez dalaiból kettőt lefaragtak, plusz szegényebbek lettünk egy akusztikus Always Somewhere-rel (pedig azt mennyire szeretem) és egy Dynamite-tal. Helyettük kaptunk egy Tease Me Please Me-t az 1990-es 'Crazy World' lemezről, ha már ez volt a turné címadója. Szóval háromszámnyit még rövidült is az előadás.

Jó-jó, három évet öregedtek is ez idő alatt. Klaus Meinén látszott ez legjobban, néha már erősen grimaszolva nyomta ki azokat a magasakat, de még mindig megtette hibátlanul. A közép- és mélytartományban azonban már ő is többször volt hamis. Rudolf Schenker viszont még 71 évesen is felszántotta a színpadot. Hihetetlen energiák lapulnak ebben a pasasban! Lehet, hogy nem is ember, hanem földönkívüli!

Van is egy olyan ezüst Flying-V-je, ami mindig egy űrhajóra emlékeztet. Azért egyszer neki is ki kellett mennie pihenőre, a szintén fiatalos Matthias Jabs Delicate Dance című instrumentálisa alatt Ingo Powitzer jött be másodgitárosnak, ahogy a 'Return To Forever - Tour Edition' bónusz DVD-jén is láthattuk. De közreműködött már korábban is a Scorpions koncertjein, az 'MTV Unplugged In Athens' és a még korábbi 'Live In 3D (Get Your Sting & Blackout)' koncertfelvételek is bizonyítják.

Számomra a lengyel basszer, Paweł Mąciwoda volt a legláthatatlanabb a koncerten. Főként azért, mert a színpad alsó részéből alig láttam valamit a tömeg, meg az abból kiemelkedő kameramanok miatt. Elsősorban a kivetítő óriásképeiben tudtam gyönyörködni, melyen hol pszichedelikus fények cikáztak, hol 3D-szerű effektek bukkantak fel és persze jó sok élő bevágás az említett szakemberek jóvoltából. És a videóbevágásokon a zenészek testvériesen megosztoztak. De Mąciwoda volt a mostohatestvér.

A dobszóló is ugyanarra a forgatókönyvre épült: a magasba emelt dobszerelést püfölte Mikkey Dee látványosan, bizonyítva, hogy nem protekcióval került a Motörheadbe sem. A végén pedig az ütemes pergőcsapásokra megjelent a Scorpions diszkográfia egy-egy darabja. Itt legalább volt annyi változás, hogy másik dobos, másik dobszóló. Bár ha engem kérdeztek, a Kottak Attak jobb volt.

Persze azért a már DVD-n és élőben is megtapasztalt látvány miatt érzett csalódásomért kárpótolt némileg maga a zene. Az 1980-as 'Animal Magnetism' album két dala az elején rögtön megdobta a pulzusomat, a Make It Real alatt vetített magyar lobogó pedig bár a parasztvakítás magasiskolája, de legalább egy apró figyelmesség. Ez az egyetlen változó a számítógéppel vezérelt animációban: minden ország megkapja a saját zászlaját a koncert elején, amivel rögtön meg is lágyítják a szőrös szívű szkeptikusokat. De nem engem. Engem a The Zoo-val vesznek meg minden alkalommal. Az egyetlen blues, az egyetlen talk-box szóló, zseniális dal, és még mindig az 1980-as 'Animal Magnetism'.

A másik, amivel három éve is levettek a lábamról, a '70-es évekbeli egyveleg. Az 1977-es Steamrock Fever örök kedvenc, de a többi is biztos pontja volt a '70-es évek koncertjeinek. A Coast To Coastban viszont Rudolf görcsös ujjait elnézve megint eszembe jutott, hogy „ugyan már, lári-fári, méghogy ezt ő írta!” Gondoltam is, hogy amikor a közönséget pásztázták a Wind Of Change össznépi kórusát filmezve, két barátom a vállára kaphatott volna, hogy Michael Schenker Fest pólómat Rudi bácsi orra alá dörgöljem. Sajnos nem vállalkoztak a 90 kilóm felemelésére. Hát igen, ők se fiatalok már!

Amikor a Wind Of Change elején beröpült egy fehér galamb a kivetítőre, akkor azért megint előbújt belőlem a kisördög, hogy ehhez a videóhoz jobban passzolna a White Dove, ami ugye a Gyöngyhajú lány feldolgozása. A magyaroknak legalább ennyi módosítást beiktathattak volna! Azért a Big City Nights, meg „Rarebell kedvence” refrénjét én is teli torokból üvöltöttem, ha már elmentem, ne menjek hiába.

A mennyezetről lógó diszkógömb, és főleg azt UFO-szerűen körülölelő fénynyalábok viszont lenyűgöztek. (Mondom én, hogy Rudolf földönkívüli!). Összességében azért a nagy csalódást kompenzálták az apró örömök. És ha valaki most látta őket először az utóbbi pár évben, akkor biztos vagyok benne, hogy hasonló katarzist okozott neki, mint nekem három évvel ezelőtt.

(Crazy World Intro) / Going Out With A Bang / Make It Real / The Zoo / Coast To Coast / 70's Medley (Top Of The Bill, Steamrock Fever, Speedy's Coming, Catch Your Train) / We Built This House / Delicate Dance / Send Me An Angel (Acoustic) / Wind Of Change / Tease Me Please Me / Drum Solo / Blackout / Big City Nights /// Still Loving You / Rock You Like A Hurricane

Gondoltam, megkérem Dzsó barátomat, mondja el ő is a véleményét: milyen volt a koncert „szűz füllel”, a három évvel ezelőtti koncert „tudatmódosító hatása” nélkül. Íme:

Az elég sokat elárul egy koncertről, ha az instrumentális részek a legjobbak benne (leszámítva a dobszóló első részét, ami egy teljesen felesleges kliségyűjtemény volt). Takarékos produkció volt minden szempontból, és erre nem mentség, hogy Klaus és Rudi túl vannak a 70-en, mert akkor miért kellett közel 10 éve körbehazudozni a médiát a visszavonulásról, miközben előkészületben volt két lemez is, meg lekötve egy egész világkörüli turné? Takarékos volt, mert egyrészről ennyi pénzért ilyen rövid műsort adni gáz, vegyük csak le a le-felvonulást, pengető- és dobverődobálást, éóztatást, szólókat, Uli-medleyt, alig marad olyan zene, amiért 12 ezer ember valójában odavert a havi konyhapénznek rendesen. Takarékos volt másrészről, mert Klaus elég rendesen visszafogta a magasait, máskor meg nem kevésszer hamis volt (megkockáztatom, hogy a kontrollhanggal gond lehetett, mert ilyesmit nem szoktunk tapasztalni tőle). Végre egy koncert, ahol nem takarékoskodtak viszont a hangerővel, cserébe viszont nem szóltak valami jól. Nekem Matthias Jabs nyújtotta a legjobbat mind kiállásával, mind teljesítményével, őt nem kellett „kaszkadőrni”, mint Rudit a technikusnak. Nagyon erős volt a (már megszokott) show-intro és a kezdés, már-már sikerült a koncert hatása alá kerülni, de nem, az arénából kifelé már azon gondolkoztam, hogy a Budaörsi úti trafikban veszek pár sört és azzal altatom el magam, mert az ilyen monumentális haknik is felpörgetnek. Meg is volna a cikk címe, ha én írnám: Die kurze Show. (Dzsó)

 

Szerző: CsiGabiGa
Fotók: TT
Köszönet a Live Nationnek a lehetőségért!
További képek ITT