„60 év alatt ez volt a legfrappánsabb koncertindításunk”: Omega, Nazareth – Papp László Budapest Sportaréna, 2019. 11. 08.

írta Dzsó | 2019.11.14.

Mecky (Kóbor János) ezzel vezette fel a koncert már hallható részét, ugyanis egy súlyos technikai hiba miatt az első negyedórában gyakorlatilag semmi nem hallatszott a nézőtéren. Mire hazaértem éjfél körül, bulvárék persze már telekárogták ezzel az online médiát, mintha legalábbis ez lett volna a legfontosabb, és nem az, hogy az Omega és a Nazareth egy kiváló koncertet adott péntek este a BS-ben.

De kezdjük az elejéről, a desszertet ki kell érdemelni. Erdogan csütörtökön hazahúzott végre, a metró már nem csak a végállomások között közlekedett, meg autóval is el lehetett jutni lámpától lámpáig úgy, hogy közben nem maradt idő ultipartira az utastársakkal. De mégiscsak péntek este volt, és az aréna közelében este 7 körül torlódó kocsisor jelezte, hogy teltház várható, és jó ötlet volt időben érkezni, de így is komoly tolakodási rutinra volt szükség a parkolóba bebocsájtáshoz. A parkolóból viszont semmilyen rutin nem kellett a színpadig eljutáshoz, persze sörért nem a bejáratnál kell besorakozni – mert még mindig ott állnánk –, van büfé beljebb-feljebb-lejjebb, sőt a küzdőtéren is.

A színpadtól alig pár méterre kiváló pozíciót fogtunk és látszott, hogy tényleg tele lesz a ház, minden szektor nyitva, viszont meglepett, hogy a méregdrágán vásárolható céges páholyok eléggé üresnek tűntek, egyedül az Emberi Erőforrások Minisztériumáé teljesített jól.

A veterán skót Nazareth nem véletlenül került képbe a nagykoncert kapcsán, az Omegával régebbi a kapcsolat, két németországi Rock Giganten fesztiválon is együtt léptek fel 2016-ban és 2017-ben. Ők is legendának számítanak a műfajukban, az 1968-as megalakulás óta több mint 20 millió lemezt adtak el világszerte, 24 stúdióalbumuk jelent meg, a legutóbbi tavaly 'Tattooed On My Brain' címmel, amivel azóta is folyamatosan turnéznak. Dacolva tragédiákkal, tagcserékkel és hullámvölgyekkel, nagyon aktív bandáról van szó, hazánkban tavaly július óta ezen az estén negyedszer léptek színpadra!

20:01-kor megszólaltak a hátborzongatóan szép skótdudás intró hangjai, ami a négy percével ugyan kicsit hosszúra sikeredett, de akkor is kár volt belebarmolnia Jimmy Murrisonnak a gitárját próbálgatva, aki nemigen vette észre, hogy nemcsak a kontrollhang van bekapcsolva. A hangulatot megadva belevágtak a Turn On Your Receiverbe, vissza 1973-ba, a kezdeti sikerekhez, várható volt, hogy a vendégnek kijáró egy órában nem fognak kísérletezni. Le is ragadtak kicsit az évszámnál, Razamanaz, majd a világsiker Joni Mitchell-feldolgozás This Flight Tonight, a közönség ekkorra már meg volt véve.

Közel 10 évnyi ugrás a közönségénekeltetős és kristálytisztán szóló Dream Onra, ezt az is ismeri, akinek a Nazarethről eddig csak Jézus Krisztus ugrott be, majd vissza 1975-be a szintén kihagyhatatlan My White Bicycle-lel, ami eredetileg Steve Howe (Yes) Tomorrow nevű korai bandájának a dala. Itt már el lehetett sütni a tavalyi album dühös-málházós Change tételét, majd megint ’75 kétszer, a (még Neil Young nélküli) Crazy Horse-feldolgozás Beggars Dayjel, aztán a banda legnagyobb zúzása, amit még a Guns ’N’ Roses is feldolgozott, a Hair Of The Dog, Megint az új album jött a húzós címadó dallal, aztán (ki hinné) 1975, pontosabban 1960, merthogy a sikerlistás Love Hurts eredetileg egy Everly Brothers-nóta, erről is eszembe jutott az előbbi Jézus-hasonlat.

Mind az alapító, mind a klasszikus felállásból egyedül Pete Agnew maradt mára a csapatban, aki szokásos apró napszemüvegében, szokásos Alembic basszusát pengetve, kicsit túltolt vokálozással a frontvonalban állt ugyan, de igazából előre engedte a többieket, hadd érvényesüljenek. Igaz ez a szintén vokálozó és precízen játszó Lee Agnew dobosra, a fiára, aki már 20 éve előlépett dobtechnikusból dobossá Darrell Sweet tragikus halála után.

Igaz a pénteken éppen születésnapját ünneplő Jimmy Murrison gitárosra, aki már 25 éve játszik a Nazarethben, és bőven kapott lehetőséget villantásra, slide-olt egy finomat a My White Bicycle-ben, engem kicsit meglepve talkbox nélkül talkboxolt (tényleg van ilyen effekt) a Hair Of The Dogban, aztán a legvégén Pete basszusszólójába szépen beleúsztatta a sajátját, kis loopolással.

A Nazareth című film főszereplője pénteken viszont egyértelműen Carl Sentance énekes volt, aki játszott már Geezer Butlerrel, a Krokusszal, Don Aireyvel, mielőtt a tüdőbetegsége miatt visszavonulni kényszerült Dan McCafferty helyére lépett 2015-ben. Nagyszerű választás volt, mert kiállása, hangadottságai ide vannak kitalálva, cseppet sem jött zavarba attól, hogy ezúttal nem az A38-on, hanem tizenezer ember előtt kellett énekelnie. AC/DC ’Highway To Hell’ pólóban, az Omegát méltatva, megtalálva a kapcsolatot a közönséggel, és befáslizott, rögzített bal karral tolta végig a koncertet, mint kiderült, sportolás közben megsérült a tricepsze, műtét vár rá, jobbal viszont rázta a tamburint!

A záráshoz visszatért a Nazareth az első lemezéhez 1971-be a Morning Dew-val, ami megintcsak egy feldolgozás, ezúttal Bonnie Dobson 1962-es posztapokaliptikus folk-rock dalának az átirata, méltó befejezés volt 21 óra körül, csak a műsor miatt volt hiányérzetem. Azt még megértem, hogy az elhangzott dalok fele nem saját, hiszen ezeket ők vitték igazán sikerre, meg azt is megértem, hogy biztosra kell menni ilyen időkeret mellett. Azt viszont nehéz bekajálni, hogy a program az új lemezen kívül szinte csak a koraiakból merített, rendben, hogy a legnagyobb sikereik ekkor születtek, de jóformán kimaradt az életműből 43 év! Amúgy remek felvezetés volt az Omegához a produkció, jól szóltak, jól játszottak, mit panaszkodok…

Intro / Turn On Your Receiver / Razamanaz / This Flight Tonight / Dream On / My White Bicycle / Change / Beggars Day / Hair Of The Dog / Tattoed On My Brain / Love Hurts / Morning Dew

A szünetben lerohanták a roadok a színpadot, mivel az Omega színpadi cucca bőven adott átszerelési munkát, közben pedig Omega-dalok alternatív verziói szóltak diszkréten, én meg elgondolkoztam azon, hogy a ma élő generációk egyike se tudja megkerülni a zenéjüket, 57 év, az 57 év, de miért is kellene megkerülni, büszkeségre okot adó életművet alkottak. Életem első igazi koncertélménye az Omegához kapcsolódik, amit jó pár követett, a legutóbbi a 2014-es Szabadság-koncert a Hősök terén a Scorpionsszal, arról viszont nincsenek jó emlékeim, mert csapnivaló volt a hangzás, és a hatalom kisajátította az eseményt. A legutolsó Omega-élményem pedig az 55. évfordulós turnét beharangozó sajtótájékoztató a Várban, amin Mihály Tamás sajnos már nem vett részt, viszont bemutatták a ’Volt egyszer egy vadkelet’ című különleges lemezüket, ami azóta is az utolsó.

A ’Tűzvihar’-turnét úgy vezették fel, hogy az Omega a progresszívabb arcát akarja megmutatni, amivel engem felpiszkáltak, mert nekem az az arcuk sokkal jobban tetszik.

Elkezdett ritkulni a tömeg a színpadon, közben érezhetően megnövekedett a nézők átlagmagassága, mert a Nazarethen még simán elláttam a fejek fölött, most meg zsiráfok árnyalták a horizontot. Megjelent Trunkos András, a zenekar managere, hogy felkonferálja az Omega ’Tűzvihar’ turnéjának 32. koncertjét (szerintem 33., de mindegy) és köszöntse a „budapesti gyöngyhajú lányokat és budapesti régi csibészeket”, majd megszólalt Strauss nyitánya, fényorgia ezerrel, és elkezdett a színpadból kiemelkedni a zenekar egyik fele, dobszerkóval, billentyűkkel, majd belecsaptak a Babylonba – már tűkön ülve vártam, hogy Mecky egyszer az életben a kedvemért eltéveszti a szöveget, és azt fogja fújni, hogy „mire vársz, új stadion épül” –, de csak Szöllössy Kata basszusa és Ciki (Debreczeni Ferenc) dobja hallatszott akusztikusan. Hiába viharzott be Mecky és Elefánt (Molnár György), a nézőtér felé egy hang se jött át, csak a kontroll-ládák szóltak, de azt csak ők hallották.

Lett nagy tanácstalanság, rohangászás, széttárt karok, át tudom élni a pár méterre látható tehetetlenséget, mikor a nézők felé nem tudtak az egészből semmit se kommunikálni erősítés híján. A helyzethez képest türelmes volt a közönség, nem volt komoly füttyögés-fujjogás, a kényszeredett tapsoltatásra is vevők voltak, sőt 10 perc elteltével az elöl megtalálható maligánék elkezdték kórusban énekelni a Fekete pillangót, Ciki meg vette a lapot, kísérte fentről dobjátékkal, az ütőhangszereknek megvan az a pozitív tulajdonsága, hogy van saját hangjuk! Aztán csak visszatért a hang, mindenki játszott össze-vissza, de Mecky legalább kézbe tudta venni a helyzetet, és elhangzott a címben szereplő mondat, meg hogy arról nem volt szó, hogy Murphy is tiszteletét teszi a koncerten.

Utólag tudtuk meg, hogy a Nazareth show-ja után csatlakoztatták a koncert rögzítéséhez szükséges eszközt, ami önálló életre kelt ebben a konfigurációban és kicsapta a keverőpultot, vagyis keverőcserére volt szükség, amin viszont nem voltak meg az összepróbált beállítások.

Még egy pár percig barkácsolták a technikát, mert Ciki fülesében nem volt taktjel, aztán Mecky sok évtized rutinjával, de elég idegesen kijelentette, hogy nem kezdik elölről (ellentétben azzal, ahogy bulvárék károgták), hanem Tűzvihar! Mit ne mondjak, elég szarul szólt, de legalább már szólt, a látvány pedig a hat hatalmas kivetítőn látható animációval, pirotechnikával adta magát, az nem szállt el, a lézershow is kiválóan működött.

A dal végére sikerült a túlnyomást kiengedni és Mecky hallhatóan megkönnyebbülve mondta: „vegyük úgy, hogy most kezdődik”, és a következett a Varázslatos fehér kő 1972-ből, majd az Egy lány nem ment haza az első lemezről, hát ezt nemhogy élőben nem hallottam még, de felvételről se nagyon.

Innen pedig eljött az én időm, az enyém, akinek a ’Nem tudom a neved’ volt az első igazi Omega-impulzus, gyerekfejjel rongyosra hallgattam a lemezt a nagybátyámnál, a mai napig kívülről tudom a szövegeket, csak azt nem értem a mai napig, hogy mi a [email protected] keresett egy Omega-album Sárdy János és effélék között, na mindegy.

Szóval másfél órán keresztül nyomták az ’Omega 6’ - ’Időrabló’ - ’Csillagok útján’ - ’Gammapolis’ vonalat nagy-nagy örömömre, persze volt kitérő a csodálatos 1970-es Ballada a fegyverkovács fiáról, ami sorlemezen nem is jelent meg, a Ne legyennel, ami eredetileg az angol nyelvű ’The Hall Of Floaters In The Sky’ albumon jött ki 1975-ben, majd felkerült a legendás ’Kenguru’ filmzenéi közé is ugyanabban az évben, a magyar nyelvű stúdiófelvételre a 2014-es ’Oratórium’-ig kellett várni. Befigyelt A holló is ’81-ből, meg a kihagyhatatlan Fekete pillangó ’86-ból, de a hangsúly maradt a négy nagyszerű lemezen.

A dicséretek mellett pár észrevétel, mielőtt a fináléra térnék. Szimpatikus volt, ahogy Mecky a 76 évével, kiváló formában cikázott a színpadon, meg beállt időnként a remekül teljesítő Bárkányi Mónika - Csordás Levente vokálszekcióba, viszont az arányok nagyon nem voltak összelőve, de ahhoz képest, hogy az elején semmi nem szólt, ez már csak kerekítési hiba.

Elefánt elég sokat takarékoskodott, ellentétben Szekeres Tamással – akinek a múlt héten jelent meg 20 év után újra szólólemeze –, tekert végig becsülettel (1-2 dalt mintha kicsit szét is szólózott volna), nem véletlen, hogy már 25 éve játszik az Omegával. Az ikerszólóik először kicsit köhögtek, aztán a koncert végén meg egyáltalán nem lehetett belekötni Elefántba se.

Nagyon tetszett, ahogy a gótikus animációk között felbukkantak korabeli ’Egymillió fontos hangjegy’-es videók, elfogadhatóan szinkronizálva az élő zenére. Tudom, hogy a monumentális színpadképnek ára van, de Benkő László az emelvényen teljesen háttérbe szorult Földi Albert koncertbillentyűssel együtt, ez a megoldás kettéválasztotta a bandát, az meg csak kósza gondolat volt a korabeli videókat nézve, hogy Benkő egykor sokemeletes billentyűzet-erdeje a harmadára ment össze 40 év alatt.

A kivetítők élő képe olyan ordas csúszásban volt a hanghoz képest, hogy inkább oda se figyeltem egy idő után, mondjuk én elég közel voltam ahhoz, hogy a színpadon kövessem a történetet élőben. A [email protected]ásokat azzal zárom, hogy a dalok egy részének a befejezése mintha nem lett volna rendesen elpróbálva, némelyik olyan spontánul zárult, hogy majdnem „poti leteker, oszt’ jóvan”.

A nagy műsorblokkot a ’95-ös ’Trans And Dance’-ről A kereszt-út végének az a bővített változata zárta, amelyet már pár éve élőben játszanak, monumentális befejezés a maga Himnusz-Szózat keretével, tűzijátékával, háttérben virító Omega-logójával. Mindenki lekászálódik az emelvényről, kilenc nagyszerű zenész meghajol 23:15-kor, közönség örül, azért is, mert tudja, hogy ezzel nem lehet még vége.

Persze, hogy visszajönnek Ciki idétlenkedésével felvezetve, és egy hibátlan Lénát adnak elő, majd kiderült, hogy korán örültem, mégiscsak lesz a péppé csépelt Gyöngyhajú lány. Aztán a közelemben álló idős úrra pillantva elszégyelltem magam, aki a könnyeit törölgette a dal közben, lehet, hogy ezért a pár percért jött el a koncertre, hogy jövök én ahhoz, hogy más szórakozását elutáljam?

Gyanús volt, hogy Benkő utána le se jött az emelvényről a többiekhez meghajolni, nemigen fogom megúszni a Petróleumlámpát, amit nálam jobban csak ők unhatnak, de elnyomják azt is, majd újra meghajol a kilenc nagyszerű zenész, ezen az estén utoljára. Nézőtéri fények fel, a Nyári éjek gépi asszonyára kivonul a tizenezer ember. Felemelő érzés volt a koncerten ott lenni, valóban a progresszívabb arcát mutatta meg az Omega úgy, hogy a show majdnem a teljes életművet felölelte.

Nyitány: Also sprach Zarathustra / Babylon (Silent Version) / Tűzvihar / Varázslatos, fehér kő / Egy lány nem ment haza / Csillagok útján / Napot hoztam, csillagot / Őrültek órája / Ballada a fegyverkovács fiáról / A névtelen utazó / Ne legyen / Ezüst eső / A holló / Éjféli koncert / A bűvész / Start - Gammapolis 1 / Fekete pillangó / Addig élj! / Mozgó világ + Metamorfózis II / A kereszt-út vége // Léna // Gyöngyhajú lány /// Petróleumlámpa

           

Szöveg: Dzsó
Képek: Mahunka Balázs
Videó: Omega YouTube-csatorna, Tefem Márta
Köszönet a Broadway Eventnek!
További képek ITT