#48: Stereophonics, The Magpie Salute, Dan McCafferty, Black Stone Cherry, Stone Temple Pilots

írta Hard Rock Magazin | 2019.10.31.

Nos, itt a menetrendszerű hóvégi Egypercesek. Az előzőt tekintsétek különjáratnak! A hónap termésében van minden, zenekari sorlemez, szólóanyag, feldolgozás EP és negyedszázados jubileumi újrakiadás. A zenék is elég különbözőek a legnyugisabbtól a vadabbakig, Dan McCafferty balladáitól kezdve a Stereophonics indie rocknak titulált rádióbarát zenéjén át a The Magpie Salute bluesban gyökerező és a Black Stone Cherry bluesban a gyökereit kereső lemezén át egészen a Stone Temple Pilots csúcsrajáratott grunge őrületéig. Jó szórakozást, mindenkinek vérmérséklete szerint!

Hazánkban kevéssé ismert a walesi négyes, pedig már több mint húsz éve léteznek Stereophonics néven, a kezdetek pedig egészen 1986-ig nyúlnak vissza. Az Egyesült Királyságban kifejezetten népszerűek, Walesben pedig a legeslegek közé tartoznak, mára körbeturnézták a világot, és – nem mellékesen – eladtak 10 millió albumot az eddig megjelent tízből.  Magukat indie rockerként definiálják, ami a valóságban egyfajta lavírozás a britpop-britrock-alterock határán, a végeredmény kifejezetten befogadható rádióbarát rockzene, ez már a 11. sorlemezük, amely a múlt héten jelent meg.

Kiváló stílusérzékkel 11 nap alatt vették fel az albumot egy marlborough-i szeszfőzdében, minimálisra redukálva a technikai trükköket, maximálisan törekedve a természetes megszólalásra. „Csak” 10 dalra futott az ihletből, viszont az igazat megvallva, kár lett volna egy felejthető töltelék 11-edikkel elcseszni, mert a dalcsokor ritka szerzői géniuszra utal. Ez a géniusz nem más, mint a társ-zenekaralapító Kelly Jones gitáros-énekes, aki társproducere is az anyagnak George Drakoulias mellett, aki meg pl. Tom Petty, Susan Tedeschi és a The Black Crowes lemezeit is producelte már. Jones hangját whiskey-sként szokták emlegetni a kritikusok a karcossága miatt, engem a smirgli és Danny Bowes (Thunder) keresztezésére emlékeztet, és ez itt most a dicséret felsőfoka!

A lemez hangulata nagy elődöket idéz meg anélkül, hogy bárkinek a dallamai betolakodnának az élménybe, van itt pöti Bob Dylan, Bruce Springsteen, Neil Young, Oasis utánérzés és nagy-nagy dallamok a gitárcentrikus anglo-americano-country szellemében.

Elsőre betalálós lemez, feltölt és elvarázsol…


Meglehetősen hamar, alig több mint egy évvel az első album (’Higwater I’) után kijött az egykori Black Crowes tagjai által összehozott formáció második albuma.

A zenei koncepció nem sokat változott, most is a hatvanas évek végének bluesban, soulban gyökerező rockzenéjét produkálja a csapat, tulajdonképpen a Black Crowes örökségét viszik tovább. Zongora alapú dalok, karcos ének, mégis sok helyen fülbemászó dallamokkal, savas, kásás gitárhangzás – nagyjából ezek az elemek a legfontosabbak zenéjükben.

Néhány dal gyökerét egyértelmű beazonosítani. A Gimme Something zenei alapja Janis Joplin nagy slágerére, a Try-ra emlékeztet, a Leave It Behind fúvós szekció hozzáadásával még funkosabb lehetne, úgy mint a Sly & Family Stone. Az A Mirror a The Rolling Stones jegyeit viseli magán, míg a Lost Boy pontos forrás nélkül egyértelműen a hippi-korszakban gyökerező ballada, akár Dennis Hopper és Peter Fonda is motorozhatna a végtelen Amerika országútjain erre a dallamra.

A lemez azért is készült el viszonylag gyorsan, mert három dal (Gimme Something, Live It All Behind, Life Is A Land Slide) már korábban készen volt. Érdekes dolog az is, hogy a dalokat Walesben, egy farmon, a Rockfield Studiosban rögzítették, ahol a Queen is felvette az ’A Night At The Opera’ albumot, de dolgozott itt a Black Sabbath, az Oasis, Iggy Pop vagy a Cure is.

„Mi, emberi lények, mindig a természet elemeivel birkózunk. A fény és a sötétség váltja egymást, mindkettőre szükség van, hogy lássuk az egyes dolgok közti különbségeket.” – foglalata össze a lemez fő üzenetét Rich Robinson.

A The Magpie Salute nem okozott meglepetést – de csalódást sem – ezzel az albumával, ahogy megalakulásuk óta teszik, tisztességgel helytállnak a show-biznisz kegyetlen taposómalmában.


Öt évvel ezelőtt a frontember egészségügyi okok miatt hagyta el a Nazarethet, aztán aggasztó hírek jelentek meg róla ezzel kapcsolatban. Az mindenképpen jó jel, hogy aktivizálta magát pár év után, azonban a lemez címe nem sok optimizmusra ad okot.

Lehet, hogy a Nazareth-rajongók egy részének csalódás ez a lemez, mert ez nem egy hard rock album, de néhány dalban azért felüti a fejét a műfaj. Sok a lírai ballada. Igaz, hogy maga az anyazenekar is ügyelt a dallamokra, azon belül nagyon értettek a balladákhoz, de McCafferty új produkciója inkább ez utóbbiakat helyezi előtérbe és nem a pörgést.  Azt gondolom, sokan új oldaláról is megismerhetik hangadottságait, mert ennyire érzelemdúsan nem nagyon hallhatták énekelni, Őszintén szólva, én sem. De ez korántsem jelenti azt, hogy rossz lenne a zenei anyag, sőt!

Azért nem teljesen a csendesebb, lágyabb dalok uralják a lemezt (ez inkább az első felére jellemző), mert a Home Is Where The Heart Is vagy a My Baby valami olyan, amit a Nazareth-ben is hallottunk, az első nótában még skótduda is található, hogy ne feledkezzünk el az énekes identitásáról.

Maga a Nazareth is itt van egy dal erejéig, hiszen a legendás Sunshine ballada is megbújik a felvételek közt. És hogy az eredetiséghez ne férjen kétség, Pete Agnew basszusgitárosnak, a banda mára egyetlen alapító tagjának énekhangja is hallható itt.

Azonban nem lehet a tény mellett elmenni, hogy McCafferty hangja közel sem olyan erőteljes, mint régen. Ez akkor nyilvánvaló, amikor azokba a magasságokba ér, ami a Nazareth felvételein természetes volt. Valószínű, ez a hiányosság betudható súlyos légzőszervi problémájának is.

Az elején mondtam, ez nem egy vidám lemez, már a címe alapján sem. Egyes dalok a múltba révednek, onnan csipegetnek fel szilánkokat, akadnak olyan sorok is, melyek az elmúlásról polemizálnak. Ha megnézzük a Tell Me klipjét, az sem az öröm könnyeit fakasztja a hallgató szemeiből.

Karel Marik cseh zeneszerző kiváló munkát végzett, mert a szép, érzelmes dalokat úgy írta meg, hogy azokban hallható a Nazareth is, McCaffertynek zeneileg nem kellett messze menni.


A Black Stone Cherry nagyot ment az utóbbi években, kezdve ’Kentucky’ című húzós opuszukkal, amit a tavaly kiadott ’Family Tree’ követett. (Bár utóbbi annyira nem jött be, ettől függetlenül egészen kerek lemez lett.) A kettő anyag között hozták ki jelen recenzió tárgyának elődjét, ami mindenképpen figyelemreméltó volt, és főleg olyan hallgatókat kapott el leginkább, akik a blueszal hadilábon állnak. Nekem tetszett, ráadásul érdekes volt hallani, hogy zeneileg, hogyan faragták át a klasszikus tételeket a kentuckyi ifjak.

Ezúttal ismét hat tételre esett a választás, méghozzá olyan előadóktól, mint Freddie King, Robert Johnson, Otis Rush, Howlin' Wolf, Elmore James és Son House. Sok újdonságot nehéz elmondani az anyagról, mert valóban találó a cím: teljes mértékben ott folytatódik a srácok kalandozása a blues vizein, mint ahol azt két éve abbahagyták. Ha jobban belemerülünk a dalokba, akkor viszont feltűnik, hogy most többről van szó, mint puszta feldolgozásokról. Kevésbé dominálnak az öblös riffek, a hangszerelés terén sokkal bátrabban nyúltak a dalokhoz a fiúk, néhol már-már megalkotják saját kis blues világukat. Erre a legjobb példa az Otis Rush-feldolgozás, az All Your Love (I Miss Loving), ahol egészen szabadjára engedik magukat Chris Robertsonék.

A lemez csúcspontja viszont egyértelműen Howlin’ Wolf Down In The Bottomjának átértelmezése, amire szinte rá sem lehet ismerni. Az eredetileg rövidke tételt majdnem a duplájára dagasztották a srácok és beletettek pár remek gitárfutamot, valamint egy eszement Hammond-szólót, ami egy olyan herfliszerűen torzított gitárszólóba torkollik, mely szétfeszíti a lemezt, annyi dög és energia van benne. Már csak ezért megérte elkészíteni a ’Black To Blues’ folytatását, elképesztően jól sikerült ez a kiállás.

Érdemes egy szűk fél órát rááldozni az anyagra, mert ezek a srácok nem csak a southern rock terén tehetségesek. Ez most teljes mértékben kiderült.


1994-ben, a Seattle-mozgalom csúcsán jelent meg a Stone Temple Pilots második stúdióalbuma, és a debütáló ’Core’-hoz hasonlóan zajos sikert aratott, ennek már 25 éve. Az évforduló alkalmából újra kiadták a lemezt, természetesen ráncfellvarrva-szilikonozva, hogy szebbnek tűnjön a korosodó kislány, azaz korszerű stúdiótechnikával feljavították a hangzást, kiegészítették az eredeti korongot kiadatlan hanganyagokkal, meg a csomagoláson is csavartak egyet az évforduló alkalmából.

Nagyképűség lenne újra értékelni az eredeti albumot, mert időtálló anyag született annak idején, csak az USA-ban hatszoros platinalemez lett, öt maxit is kimásoltak róla, ezek mentek éjjel-nappal a békebeli MTV-n, köztük a Vasoline, az Interstate Love Song, vagy a The Big Empty, amely a ’The Crow’ mozifilm betétdala volt. Oké, hogy tombolt a grunge-hullám, jó helyen és jó időben jött ki a ’Purple’, de az ilyen sikerhez szükség volt a művészi értékre is, amellyel felkerült a lemez egy sor zenei szaklap dicsőséglistájára, a Rock Hard magazin egyenesen a ’The 500 Greatest Rock & Metal Albums Of All Time’ című kiadványába választotta be.

Remekül sikerült az újrakeverés, de igazából a második korongon hallható korai és akusztikus verziók, illetve demók érdekesek a rajongók számára, amelyek az albumverzióktól eltérő felfogásban kerültek rögzítésre. Meg hát vannak itt érdekességek is, mert pl. az eredetileg a ’Charlie Brown karácsonya’ rajzfilmhez írt Christmas Time Is Here betétdal feldolgozása eddig csak bootlegeken jelent meg, a Dancing Days eredetije a Led Zeppeliné, és hivatalosan csak az 1995-ös ’Encomium: A Tribute To Led Zeppelin’ válogatáson volt idáig elérhető, meg egy ritkaságszámba menő promó maxin! A She Knows Me Too Well pedig egy 1964-es Beach Boys-dal feldolgozása, amit Brendan O’Brien producer nappalijában vettek fel egy nyolcsávos magnóra még a ’Purple’ stúdiózás idején.

Az eredeti műhöz és a negyedszázados évfordulóhoz méltó kiadvány készült, és ha valakinek van fölösleges 65 dollárja, hozzájuthat a „super deluxe edition” változathoz is, amelyben egy további CD-n megtalálható egy 1993-as, eddig kiadatlan koncertfelvétel, meg az újrakevert ’Purple’ bakeliten.

Szerkesztette: CsiGabiGa