Tökéletes választás: Freedom Call, Visions Of Atlantis, Seven Thorns – Dürer Kert, 2019.10.13.

Választás estéjén Freedom Call koncertre menni olyan, mint a jól végzett munka után legurítani egy jó hideg sört: tökéletes választás. Ahogy a Visions Of Atlantis előzenekarnak választása is az volt. Nem múlták felül a főszereplőt, de legalább 100-150 embert behoztak pluszban, így fordulhatott elő, hogy 2 nappal a koncert előtt áttették a bulit a középső teremből a nagyterembe.

Az útfelbontások főszezonjában parkolóhelyet találni nem egyszerű. Ezért azt, hogy a Dürer Kert melletti kis egyirányú utcában hívogatóan várt rám a legelső hely, jó előjelnek tekinthettem. Ahogy azt is, hogy 2 nappal a koncert előtt a Freedom Call büszkén jelentette be Facebook-oldalán, hogy a nagy érdeklődésre való tekintettel áttették őket a nagyterembe. A szervező Concerto nem csinált nagy ügyet belőle, elvégre Dürer-Dürer.

Pontban hétkor kezdett a Seven Thorns zenekar. Ha azt mondtam a Visions Of Atlantisra, hogy 100-150 embert behoztak pluszban, akkor a Seven Thorns meg elvitt ötvenet. Jó, ez csak vicc volt, de a dán power metal banda félórás műsorától nem estem hasra. A többségében fiatalok alkotta csapat elvileg 1998 óta működik, de első lemezüket csak 12 évvel később, 2010-ben jelentették meg, most pedig a 2018-as harmadikkal turnéznak, ám az eredeti felállásból csak Lars Borup dobos maradt meg.

Erős Stratovarius utánérzés a zenekar, a koncert legjobb pillanatai a gitár-billentyű ikerszólók voltak. Bevetettek mindent, amit már elcsépelt ez a műfaj, nyúlt riffektől kezdve a ventilátorral lebegtetett hajig, de egyéniséget nem sokat találtam az előadásukban. Azért 50-100 ember már összegyűlt előttük is, nekem kicsit többet kellett volna innom, hogy élvezni tudjam. De legalább nekik volt billentyűsük!

Nem tudom, talán az énekes hangja nem passzolt ehhez a muzsikához, a Zero Illusions nevű progresszív metal bandából érkezett Björn Asking frontemberként ugyan jó benyomást keltett, de a hangjával nem voltam kibékülve. A műsor első felében alul is volt keverve, de a második felében rájöttem, hogy talán jobb volt úgy.

Az utolsó dal alatt egy kalapot is magára kapott a show kedvéért. Mondom, frontemberként nem volt rossz választás, de ennyi.

Shadows Prelude / Black Fortress / Last Goodbye / Beneath A Crescent Moon / Evil Within / Castaway / Symphony Of Shadows / After The Storm (Outro)

Negyedórás átszerelés – ami az előzenekar dobszerkójának eltüntetéséből és egy dob-soundcheckből állt – után berobbant a Visions Of Atlantis. 

Az egyértelmű, hogy a jelenlegi felállás sarokköve Clémentine Delauney, aki nem elég, hogy szép, még tehetséges is. Ez a csapat is annyi változáson ment át, hogy csak Thomas Caser dobos maradt az eredeti legénységből. Róla nem sokan tudják, hogy egyben a Napalm Records vezérigazgatója is, így nem kétséges, hogy ki adja ki a csapat lemezeit.

Nem egyszerű egy olyan zenekar műsorát konzisztenssé tenni, amelynek nemcsak a tagjai, de a dalszerzői is szinte lemezről lemezre váltakoztak. Nem is próbálkoztak életmű bemutatással, nagyrészt a Clémentine-éra két lemezének dalaiból állították össze a műsort (6:2 arányban az idei 'Wanderers' lemez javára), melyhez csupán a 2011-es 'Delta' albumról tettek hozzá 2 dalt, ezek egyikét (Memento) is feljátszotta a jelenlegi csapat az új lemez japán bónuszaként.

A Visions Of Atlantis egyedi jelenség a szimfonikus metal műfaján belül, egy kicsit a Nightwishre hajaz a muzsikájuk, dallamviláguk pedig a másik osztrák bandára, az Edenbridge-re emlékeztet, de persze fellelhetünk jegyeket a műfaj másik koronaékszerének, az Epicának fegyvertárából is. Az alapvető különbség – és ez adja egyediségét – az a fajta duál ének, amit a Nightwishben csak ritkán tapasztalni, talán a Kiske - Sommerville stúdióprojektben hallottam hasonlókat: nem egyszerűen csak ketten énekelnek, de jól megkomponált duetteket hallhatunk, külön szólamokkal, melyeket sokszor egymásba fordulva énekeltek, mint a jól összeszokott párok. Ki hinné, hogy Michele Guaitolinak ez volt az első lemeze a csapattal!

Ami viszont meglepő, hogy egy ilyen szimfonikus metal projektben nincs a színpadon billentyűs. Az utolsó két lemez – így az aktuális műsor 80%-ának – zeneszerzője és billentyűse Frank Pitters producer volt, akinek a sávjai samplerről mentek a háromnegyed órás show egésze folyamán. Fura volt, mintha a Nightwish Tuomas Holopainen nélkül lépne fel. Különösen a zongorás balladának induló Nothing Lasts Forever elején volt irritáló a hangszeres hiánya.

A látvány két hatalmas iránytűt ábrázoló molinóban merült ki (a vándorok fontos kelléke!), plusz volt három dobogó a színpad elején, melyek közül többnyire csupán a középső volt használatban: Clémentine rendszeresen erre állva emelkedett a többiek – és a közönség – fölé, hogy hol ökölrázásra, hol ütemes tapsra, hol együtt ugrálásra buzdítsa a lelkes rajongókat. („Are you ready to jump?” Nem is értem, hogy kérdezhet ilyet egy Freedom Call koncerten.)

Christian Douscha tette a dolgát fekete héthúrosán, riffelt keményen, mint Emppu a Nightwishben, szólók terén ellenben sokkal többet és jobbat nyújtott.

Ám ha már a nyújtásoknál tartunk: volt egy-két hamis hang azokban a szólókban. Összességében azért tetszett, amit csinált, de a főbanda ikergitár szólókon edződött, összeszokott bárdistáit nem tudta felülmúlni.

Release My Symphony / New Dawn / Heroes Of The Dawn / A Life Of Our Own / The Siren & The Sailor / Memento / A Journey To Remember / The Deep & The Dark / Nothing Lasts Forever / Return To Lemuria

A Freedom Call egy jól sikerült lemez után egy jól sikerült turnét is magáénak mondhat. Jó ötlet volt bevonni a Visions Of Atlantist. Több teltházas és teltház-közeli koncertet adtak, nálunk is csak azért nem kellett kitenni a megtelt táblát, mert a Dürer Kert nagyobbik termébe sikerült áttenni a bulit.

Chris Bay már többször elmondta, hogy ők egyszerűen turnéznak, beülnek egy személyautóba, berakják a csomagtartóba gitárjaikat és nyomás! Most is kapucnis szabadidőruhában roadoltak be maguknak, ez a megrögzött rajongóknak már nem újdonság. Dobszerkót többnyire a helyszínen szoktak bérelni, most viszont adott volt az előzenekar dobcucca, melyre csak FC-s előlapot kellett tenni. Az új ütős, a Bonfire-ből igazolt Timmi Breideband azonban nem elégedett meg ennyivel, így beraktak még két lábdobot (kicsit a HammerFall 10 lábdobos szerelésére emlékeztetett így a cucc), de Anders Johansson felszerelésével ellentétben ezek nemcsak a poén kedvéért lettek beállítva, állványként szolgáltak a dobos extra tamjaihoz és cinjeihez.

Lemezbemutató turnéhoz méltóan egy az új anyag jellegzetes pillanataiból összevágott montázs vezette fel és zárta le az előadást, a kettő közötti 105 perc maga volt a Happy Metal Mennyország, bár a 20 éves jubileumtól Chris is annyira meghatódott, hogy még a szokásosnál is többet és hosszabban beszélt a dalok között.

Persze a korábbi albumokat is megidézték azok legjobbjaival, mindjárt az elején a 'Beyond' nyitódalával, a Union Of The Stronggal indítottak: „Jump and carry on!” Talán a két leggyakoribb kifejezés Chris Bay dalszövegeiben, itt egy soron belül, rögtön meghatározták a koncert hangulatát. Az igazi ugrálás azért a Tears Of Babylonra indult be. Ahhoz képest, hogy a 'Legend Of The Shadowking'-et bukott albumnak tartják sokan, ez elég jól beékelődött a repertoárba, sőt, a turnényitón még az A Perfect Dayt is eljátszották. (Sajnos azóta sem.) Erre a dalra már a füstgépeket is beizzították.

Ezután kezdődött az intenzív lemezbemutató, gyakorlatilag a lemez első felét eljátszották, 5 dalt egymás után, csupán a Metal Invasiont szúrták be közéjük. Azt nem mondom, hogy pihentetőnek, mert nem az a tipikus pihenős nóta. Inkább a Sail Away tűnt annak. Ez lett a koncert leggyengébb pillanata. Valahogy Chris sem találta a dalban a hangot, hol rossz magasságban lépett be, hol oktávugrásra kényszerült, hogy ki tudja énekelni, szóval nem volt jó. Lemezen jobban tetszett. Talán a Mr. Evil jobb lett volna. Vagy az említett A Perfect Day („better than the rest”). Aki a sok beszéd alatt nem indult el a büfébe, az most megtette.

Mert beszédből volt bőven! A Sail Away előtt Chris bemutatta félig-meddig új zenekarát, a dal után meg az eltelt 20 évet ecsetelte hosszan. Lars Rettkowitz gitáros már egész jól beépült a csapatba, ő a 20 évnek több mint felét Chris mellett töltötte, Francesco Ferraro basszusgitáros és Tim Breideband dobos azonban most mutatkozott be. Tim egyébként hatalmas elánnal játszott, nemcsak látványosan püfölte a bőröket, de erőből is, kicsit a megboldogult Poodles dobosára, Christian „Kicken” Lundqvistra emlékeztetett, szinte vártam is, mikor szakítja be a pergőt. A basszer nem hagyott bennem mélyebb nyomot, Ilker Ersint jobban bírtam a Manowar-imitátor szerkójában.

A M.E.T.A.L. című dalt, az új lemez címadóját külön ki kell emelnem. Bár a stúdiófelvételen sokan gyengécskének tartották, én már akkor is láttam benne a koncert-potenciált, amit Chris remekül ki is használt. Az eredetinek legalább kétszeresére elhúzták a dalt, és a közönséget rendesen bevonták az M.E.T.A.L. betűzésbe. Kicsit olyan volt, mint a hetvenes évek végének, nyolcvanas évek elejének nagy slágere, a D.I.S.C.O. az Ottawantól. Azt is mindenki cikizte, de a világ énekelte. Én magam is öklömet rázva üvöltöttem: „Em-Í-Tí-É-El”!

A The Ace Of The Unicorn zárta a 'M.E.T.A.L.'-blokkot, ami szerintem az új lemez egyik legjobb dala. Nincs túlgondolva, nem váltja meg a metalvilágot, de jó mélyen bekúszik a hallójáratokba. A közönség bevonása az előadásba tovább folytatódott a zenekar névadó dala, a Freedom Call alatt, és persze a Power & Glory refrénjét is teli torokból üvöltöttük: „Oh, the time has come for power & glory, and tonight for a happy metal party.” És hát hogy is ne lengettük volna a karunkat jobbra-balra a belassulós résznél. Imádom ezt a dalt, baromira kommersz, de nagyon ki van találva!

Chris pedig a tavalyi akusztikus gitáros buliját idézte meg, amikor Leonard Cohen klasszikusát a zenekar képére átírt szöveggel adta elő: „Hallelujah Happy Metal, Hallelujah Freedom Call!” Bizony, a négyszáz fős kórus most sem maradt el! Zárásként pedig a 'Master Of Light' album slágerét, a Metal Is for Everyone-t nyomták el, melynek klipjét annak idején a rajongók bevonásával készítették el. Ha lett volna kivetítő a koncerten, akkor biztosan ment volna ez a klip a háttérben.

A közel másfél órás műsor végén előadták a kötelező „lemegyek - visszatapsoltok” sztenderdet, majd újra elővették az akusztikus gitárt. Ez tényleg olyan volt, mint tavaly Axel Rudi előtt: Warriors akusztius gitáron! Ezt akkor is elnyomta, most a többiek is besegítettek, de két refrén után letették a fegyvert, és újra teljes tűzerőre kapcsoltak. Jöttek újra a Harcosok, ezúttal már „teljes fegyverzetben".

A kötelező Warriors - Land Of Light ráadáspáros közé ezúttal beszúrták a Far Awayt is, így a két évvel ezelőtti Carry On után most is eljátszották egy különleges kedvencemet. Érdekes, hogy ez nem is a saját album, a 'Dimensions' bemutató turnéján szerepelt legtöbbször, hanem a 2010-2013-as időszakban lett a turnéik szerves része, aztán kikopott. Örülök, hogy visszakerült.

Zárásként csak annyit, hogy tényleg nagyon jól éreztem magam, a két öcsémmel azóta is nosztalgiával gondolunk a 2014-es kassai kiruccanásunkra, és most újra együtt tomboltunk közös kedvencünk slágereire. Az A Perfect Day nélkül is tökéletes nap volt.

M.E.T.A.L. (Intro) Union Of The Strong / Tears Of Babylon / Spirit Of Daedalus / Sail Away / Metal Invasion / M.E.T.A.L. / 111 – The Number Of The Angels / The Ace Of The Unicorn / Freedom Call / Power & Glory / Happy Metal Hallelujah / Metal Is For Everyone /// Warriors / Far Away / Land Of Light / M.E.T.A.L. (Outro)

Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Savafan & Freedom Call Official
Köszönet a Concerto Musicnak a lehetőségért!
További képek ITT