Metal, szimfonikus, mainstream: Néhány gondolat a Metallica ’S&M2’ koncertfilmjéről

Az utóbbi években a mozikban kialakult egy nagyon jó szokás, hogy rendre bemutatnak koncertfilmeket első vonalban ténykedő előadókból, legtöbbször a rockzene mezőnyéből. Igaz általában csak egy vagy két alkalommal vetítenek egy ilyen alkotást, főleg DVD-megjelenések előtt, de a rajongóknak alkalma nyílik kedvenceik jól sikerült fellépéseit megtekinteni egy jó nagy vásznon, ha már nem volt lehetőségük arra, hogy élőben ott legyenek a helyszínen.

A Metallica néhány éven belül már a második alkalommal tűnt fel a moziban. Ezt megelőzőleg Antal Nimród rendezésében mutattak be egy disztopisztikus történettel körített vancouveri fellépést ’Through The Never’ címmel, 2013 őszén.

Húsz év után újra nagyzenekarral adtak koncerteket Hetfieldék. Az egyébként is unikumnak számító szimfonikus rock előadások közt az ő zúzós metaljuk klasszikus zenei vonásokkal vegyítve különleges, de jól működik a két zenei világ is együtt. A szimfonikus zene és a rock fúziója a hatvanas évek végén csendült fel először, mint a progresszív rock egyik ága. Bár a Metallica a fémzene egyik jeles csapata, számos daluk többlépcsős felépítése a progresszív rock hagyományait idézi, talán ezért is illeszthetőek bele zenéjükbe a klasszikus zene elemei és hangszerei.

Nem nehéz a zenekar pályafutását nyomon követni, hiszen nekik megadatik, hogy szinte minden koncertjükről nagyon rövid időn belül jó minőségű, több kamerával rögzített profi filmfelvétel kerüljön fel a világhálóra. Nincs még egy olyan metalbanda a bolygón, amelynek ilyen mértékben rendelkezésére állnak az anyagi források, és még ezt is megtehetik. Ha így nézzük, nem volt különleges élmény látni őket filmen, ám ez egy exkluzív koncert volt, vagyis inkább kettő. Nagyzenekarral ugyanis nem minden nap lép fel egy banda, ráadásul ott a náluk jól megszokott körszínpad. Mert a színpad elrendezése nem az ilyenkor szokásosan elrendezett volt, miszerint a vonós szekció a banda mögött lépcsőzetesen elhelyezve bazseválja a maga szólamát. A klasszikus zenész kollégák körbe ülték Lars Ulrichot, James Hetfieldet, Kirk Hammett-tet és Robert Trujillót, úgyhogy Michael Tilson Thomas karmesternek biztos nem volt egyszerű dolga összefogni a sok zenészt.

A koncert vegyes érzéseket váltott ki belőlem. Az első fele nagyon erős volt, ahogy az instrumentális bombaszerzeményükkel, a Call Of Ktuluval elindították, de a blokk összes többi dala is nagyot ütött. Ugyanezt a második részről már nem tudom elmondani. Túl sok volt az önálló szimfonikus betét, a Hetfield énekével előadott The Unforgivven III pedig kifejezetten unalmasra sikeredett.

A lendület akkor kezdett visszatérni, amikor a friscói szimfonikusok vezető nagybőgőse, Scott Pingel egy elektromos hangszeren előadta a ’Kill ’Em All’ album torzított basszusszólóját, az Anesthesiát, Cliff Burtonre emlékezve. A végén a One - Master Of Puppets - Nothing Else Matters - Enter Sandman füzér alatt már teljes extázisban tombolt a világ összes kontinenséről odasereglett közönség, ám bennem ekkora már nem maradt eufória. Egy nagyzenekar jelenléte fegyelmezettebb, pontosabb játékot kíván a koncerten, egy ilyen buli kizárja a spontán megmozdulások egy részét. Bár hibátlan zenei élményt nyújtott a négyes – eltekintve James Hetfield helyenként hamis énekétől –, néha statikusnak éreztem a műsort, be kellett várni a szimfonikusokat.

Százötven perc az egész film, és volt, hogy unatkoztam. Pedig a bevezetőben a jótékonykodásukról szóló beszélgetéseket és a koncert előkészületeit elviselhető idejűre alakították. Oké, értem, ez egy életműkoncertnek is felfogható megmozdulás volt, némi hiányérzetem akadt, már ami a dalválasztást illeti: nem játszottak egyet sem az igazi gyors thrash-szerzemények közül: Hit The Lights, Whiplash, Trapped Under Ice, Fight Fire With Fire, Battery. Egyik legendás szerzeményt sem hallottuk, pedig ezek szerves részei a Metallica-életműnek, és stílusuk alappillérei.

A kilencvenes években alkotott lemezeiken néhány dallal eljutottak azokhoz is, akik nem feltétlenül rockrajongók. A Nothing Else Matterst még a kereskedelmi rádiókon szocializálódott hallgató is ismeri, igaz más nem nagyon. Talán a szélesebb célközönséget megcélzó szemlélet vezette őket, amikor a dalokat kiválogatták.

A Metallica már nagyon régóta nem az az underground thrash banda, mint akik voltak a nyolcvanas évek derekán. Sokkal inkább a mainstream rockzene egyik vezető alakulata, bár tegyük hozzá, legutóbbi albumukkal, a ’Hardwired...to Self-Desturct’-tal visszataláltak a gyökereikhez.

képek: Metallica