#46: Sonata Arctica, IQ, Liam Gallagher, CoreLeoni, Kris Barras Band

írta Hard Rock Magazin | 2019.09.28.

„Itt van az ősz, itt van újra,” s ránk tört a nosztalgia. Ehhez tökéletes háttér az IQ ködös-légies, már-már borongós atmoszférája. Liam Gallagher már továbbállt az oázisból és most John Lennon árnyékában sütkérezik. A CoreLeoni műsorából az is kiderül, hogy a Rainbow-dalnoknak sokkal jobban állnak a Gotthard-dalok, Kris Barrasról pedig megtudhatjuk, hogy szólóban nem tudja azt a hangulatot nyújtani, mint a Supersonic Blues Machine-ben. De a legszomorúbb ebben az őszben, hogy a Sonata Arctica lemeze annyira gyenge lett, hogy sajnáltunk rá egy teljes recenziót és csak nosztalgiázva gondolunk vissza a korai idők slágereire, mint a FullMoon, a Wolf & Raven vagy a Victoria's Secret.

Adjátok vissza a régi Sonata Arcticámat! Ez a mondat most már nem óhajtó módban van, hanem egy jajveszékelő felszólítás! 2019-et írunk és a legutóbbi három évben mintha semmi sem történt volna Tony Kakko és társai életében. A ’The Ninth Hour’ szövegi összefüggése és néhány dala még valamit tudott húzni a legutóbbi nagylemez értékén, de ez alkalommal, a ’Talviyö’ kiütötte a biztosítékot, nálam legalábbis.

Menjünk egy lépést hátra, nézzük először a címet! Most akkor finn nyelvű koncepcióban dolgozunk, vagy nem? Nyilván a ’Winter Night’ cím kissé hajaz a ’Winterheart’s Guild’-re, de így a címben látható finn szó, a „Talviyö” egyedül maradt, mert a dalok végig angol nyelvűek. Úgy látszik, csak az Opeth mert annyira tökös lenni, hogy bevállalta a kétnyelvűséget. De az ő esetük egyértelműen érthető és világos, hiszen az egyik CD-n svédül, míg a másikon angolul szólalnak meg a dalok. Nekem ez a megvalósítás jobban tetszik, mint a finneké. De lépjünk is át a zenei oldalra! A korong dalai hallhatóan folytatják a ’Pariah’s Child’ és a ’The Ninth Hour’ zenei irányvonalát, de kérdés, hogy jó döntés volt-e harmadjára is ezen az úton menni tovább. Szerintem nem! Folytatódik a filmzene üzemmód és Tony Kakko egyszemélyes előadása. Ez még önmagában nem volna gond, de a power és a metal is valahogy kikerült most ebből a kalapból. Azok, akik a Sonata Arctica régi lemezein szocializálódtak, még emlékeznek arra, hogy valaha ez a csapat az egyik legtökösebb power metal alakulat volt, és bizony olyan zenekarokkal voltak egy turnén, mint a Rhapsody vagy épp a Stratovarius. A mostani irányt elnézve már az sem lenne meglepő, ha épp Justin Bieber mellett tűnnének fel, mert ez a szirupos, nyújtott és nyálas ömlengés bizony csak ilyen magasságokban hallható.

Az öt tag zenészi teljesítmény is eltér egymástól, aki hozza a magas színvonalat, az egyértelműen Henrik Klingenberg billentyűs. Az ő játékának színessége, ötletessége és virtuozitása dominál az egész lemezen, és nem mellesleg az összes valamire való szóló az ő ujjai alól szökken ki. Tony Kakko hozza azt a színvonalat, amit az irányvonalban meghatározott két előző anyagon is hallhattunk tőle. Pasi Kauppinen basszeros játéka jól hallható és élvezhető, egyedül talán a mostanra választott hangszín az, ami meglepett. Ez a fajta csörgős, és picit torzítottabb „sound” inkább a hard rock vonalra jellemző. Elias Viljanen gitáros esetében sem ért meglepetés, játéka a ritmusgitár sávokban merül ki, szólót alig vállal. A legnagyobb meglepetés, ami egyúttal egy igazi pofáncsapás volt, az Tommy Portimo dobostól jött. A játékának ezúttal se hangereje, se gyorsasága nincs. Volt olyan dal, aminél azt hittem, egy cajonon játszik csak. Neki még a keverés sem segített, a power metalhoz illő erő és domináns szerep egy pillanatra sem található meg nála.

Ennyire még sosem voltam csalódott, mint most. A Sonata Arctica-érzetet, vagy inkább az érzetre emlékeztető valamit mindössze két dalban találtam meg: a nyitó Message From The Sunban és az A Little Less Understandingben. Az eddigi szívet fájdító teljesítmény most a fejemig hatolt. Eljött az a pont, amikor ezt a zenekart már nincs értelme követnem, hanem megmaradnak a szép emlékek, amiket a korai éra anyagaitól kaptam.


Öt esztendő után tért vissza a brit neo-prog egyik „alapítóatyja” (a másik a Marillion, ugye), s nem mondhatjuk, a sokévnyi várakozást nem hálálták meg rendesen: a ’Resistance’ ugyanis egy dupla lemez közel két órás játékidővel. Volt már hasonlóan masszív produktumuk, mégpedig a szintén „kétkötetes”, konceptuális ’Subterranea’ még 1997-ben, illetőleg az előző anyaguk, a ’The Road Of Bones’ bónusszal egybekötött verziója is 100 perc fölötti új zenét rejtett. Egyébiránt ez utóbbi album igencsak sikeres lett progger-körökben, elég, ha azt nézzük, hogy a német toplistán a 32. helyen nyitott, a műfaj afféle bibliájaként számontartott Prog Archives weboldalon pedig 2014 legjobbjának szavazták meg.

„Az atmoszféra mindenekfelett – ez az IQ ars poeticája.” Annak idején Kotta kolléga jól megfogta a lényeget ezzel az állítással a ’Frequency’-hez kapcsolódó recenziójában. És csakugyan: a méregerős dallamok, a technikai virtuozitás mellett épp olyan kiemelt szerepe van a hangulatteremtésnek is, tudniillik az új korong szerzeményeit áthatja egy megfoghatatlanul ködös-légies, már-már borongós atmoszféra, amely azért sosem lép át fojtogatón nyomasztó reményvesztettségbe – de ez nem is a műfaj sajátja. Ami viszont abszolút stílusjegy, hogy a szerzemények rétegzettek, kifejtősek, nagylélegzetűek: találunk itt egy negyedórás és két húsz perc fölé kúszó mamuteposzt, s bizony a velük való első ismerkedésekkor úgy érezhetjük, hogy nem nyújtanak elég fogódzót, nincsenek olyasféle csúcspontok – refrének –, amelyek aztán megmaradnak emlékezetünkben. Nem kizárt, hogy féltucatnyi nekifutásra kiviláglik minden, és én is rálelek a hiányolt vezérdallamokra, nekem azonban ennyi idő ezúttal nem adatott meg, hogy alaposan kiismerjem magam a ’Resistance’ ágas-bogas világában.

Peter Nicholls sem könnyíti meg a hallgató dolgát: noha már jó ideje levedlette magáról a Fish- és Peter Gabriel-féle manírokat, ezzel szemben egyaránt drámai és melankolikus éneke csaknem uralja a teljes lemezt – e tekintetben a ’Resistance’ a szintén idén megjelent Arch/Matheos-anyag énekközpontúságával áll rokonságban. Nicholls dallamai kétségkívül nehezen befogadhatóak, memorizálhatók, ami viszont elsőre szembetűnik, az a hangjában megbúvó elvágyódó, spleenes szépség; miközben hallgatod, úgy érezheted magad, mintha a csendes, végtelen űrben lebegnél gondtalanul, várva, hogy a csillagok békés birodalma befogadjon. A hangzásra sem lehet panasz, élő, lélegző, meleg tónusú, szerencsére nem hordozza magán a műfaj jellegzetesen túlpolírozott, fémesen csattogó ridegségét. A végeredmény színtiszta (neo-)prog rock, és ha figyelmesen hallgatja az ember, finoman szőtt, jazzes megoldásokra is bukkanhat, máskor pedig hard rockos riffelések, ritmusok is felütik fejüket, leginkább azonban a dús billentyűjáték és az áramló ének kettőse viszi a prímet. Sok idő, odafigyelés és elmélyülés szükségeltetik tehát az IQ friss lemezéhez, ám ahhoz kétség sem férhet, hogy újfent egy minden tekintetben roppant komoly és igényes alkotással színesedett a rockzene palettája.


Az Oasisnek a jelek szerint tényleg vége az időről-időre felröppenő kacsák ellenére, a Gallagher-tesók egója együtt egyszerűen nem fér el ugyanabban a légtérben, a folyamatos balhézásaik szépen lassan lenullázták az együttműködés lehetőségét, a végén egyik jobbra, másik balra el. Kár, mert jók voltak együtt, de amúgy meg őszintén: a franc se bánja, mert Liam a Beady Eye-ba átmenekítve a saját zenei örökségét, két egészen jó lemezt tett le az asztalra, majd kijelentette, hogy szólóban folytatja és ebből is lett két jó kis (nagy)lemez, most éppen a másodikról van szó, ami pár napja jelent meg.

A felvételek 2018 áprilisában kezdődtek Los Angelesben, és nagyjából egy évig tartott a történet művészi része, a produceri munkát ugyanaz a Greg Kurstin és Andrew Wyatt páros végezte, akik az előző (’As You Were’) szólóanyagon is közreműködtek, mindegyik dalnak társszerzője Liam, a legtöbbnek a producerekkel együtt. Inkább érdekes, mint fontos, hogy a One Of Us dalban bongón közreműködik Gene nevű 18 éves fia is.

A megjelenésre azért elég rendesen ráerősítettek, mert gyakorlatilag a lemez standard verziójának a felét beadagolták apránként profi videókon úgy, hogy a hivatalos megjelenésre ezek már tízmilliós nézettséget produkáltak. Arról nem beszélve, hogy mind fizikai (!), mind digitális maxik előzték meg a „nagy napot”, ezek a streaming szolgáltatókon keresztül újabb milliókhoz jutottak el, a kiadó tehát biztosra ment. Az nagyon komoly eredmény, hogy a Shockwave 2019 legnagyobb példányszámban eladott bakelit maxija lett Nagy-Britanniában.

Liam Gallagher köztudottan – és hallhatóan – óriási John Lennon-rajongó, az album gyakorlatilag a Beatles pályafutásának második részét idézi meg úgy, hogy egyetlen hangjegyet se lehet lopottnak minősíteni. (Na jó, nyomokban egy kis Jealous Guyt azért tartalmaz.) A hangzás és a hangulat hátborzongatóan ismerős, ezt csak a legjobbak tudják így csinálni. Maga az albumcím is John Lennon két olyan rajzának a címe, amelyeket Gallagher birtokol: ’Why Me?’ és ’Why Not.’, szóval nem a véletlen hozta így.

Nem lépett ki Gallagher az egykori Oasisben megalkotott keretekből, de nyilvánvalóan nem is akart. Maradt a pszichedelia, a természetességre törekvő, kicsit koszos hangzás, és a nagy hatások újragondolása. Nagyon kreatív időszakát éli meg a fickó, részemről eddig ez az év legfrissebben szóló old school muzsikája.


A CoreLeoni ott hagyta abba, ahol most folytatják. Vagy fordítva. A „ma már ritkán játszott”, korai Gotthard-slágerek felelevenítése jó ötlet, főleg, ha azt vesszük, milyen gyengén teljesít a banda Steve Lee halála óta. Azért egy kis svindli most is van benne, mint az első lemezben. Ott az Anytime Anywhere-t sütötték el, ami se nem korai, se nem ritkán játszott sláger, a mai napig ráadásnóta. Az új lemezen ilyen a Mountain Mama, amire legalább az igaz, hogy korai – az 1994-es második lemezen, a 'Dial Hard'-on volt rajta eredetileg –, de talk-boxos intrójával együtt szintén elmaradhatatlan része a Gotthard-koncerteknek. Na de ez legyen a legnagyobb bajunk!

A CoreLeoni és a Corleone név hasonlósága okán már az előző lemezen is elsütötték a Keresztapa-poént, ott egy karcos bakelitről szólt sercegve Nino Rota filmzene-örökzöldje a lemez elején, most hegedűn játsszák a témát a lemez végén, keretet adva a két albumnak, ugyanakkor a hegedűjáték magának a második lemeznek is keretet ad, mert Dmitrij Sosztakovics Valcere is ugyanezen a hangszeren szól nyitótétel gyanánt.

Az első lemez, a 'The Greatest Hits Part I' az első három lemezből mazsolázott ('Gotthard', 'Dial Hard', 'G.'), csak egy Tell No Lies ('Open') lógott ki a sorból, meg az említett 'Lipservice'-es gigasláger. Most az első két lemezről való a dalok zöme, egy dal van a 'G.'-ről (Make My Day), és egy későbbi, a No Tomorrow a 'Human Zoo'-ról. Ennyit a statisztikákról. Egyebekben csak jót lehet elmondani a lemezről, a dalok alapból is nagyon jók, más hangulatuk volt ezeknek a kilencvenes évek közepén írt számoknak, a 'Lipservice' sikere után is jöttek a jobbnál-jobb dalok, de ott már lehetett érezni némi ragaszkodást a bevált recepthez. Ezek a korai dalok (vagy ahogy az angol mondja, a „Hungry years” nótái) még kötetlenül jöttek a zenészekből. Most kaptak egy XXI. századi újrafelvételt, miközben a hangszerelésen is finomítottak egy keveset. Az első lemez vadonatúj szerzeménye, a Walk On Water nem nyűgözött le különösebben, a mostaniról a Queen Of Hearts annál inkább. A Don't Get Me Wrong is hozza a korai Gotthard hangulatot. Minden tiszteletem Nick Maederé, amiért cipeli ezt a súlyt (Steve Lee utódaként) a vállán, de vajon ő miért nem tudja ilyen dalokra inspirálni Leo Leonit?

Ronnie Romero meg a legjobb választás Steve Lee pótlására. Még talán jobban passzol ide a hangja, mint a Rainbow-dalokhoz. Alig várom a decemberi koncertet! Csak azt nem tudom, mi az oka a kiadóváltásnak a két album között.


Másfél évvel az előző ’The Divine And Dirty’ album után már a második albuma is megjelent az amerikai gitárosnak és bandájának. Kris Barras igen csak elfoglalt lehet mostanában, ugyan is Lance Lopez helyére beszállt a Supersonic Blues Machine-be is gitározni, így erejét kétfelé kell osztani.

Az előző lemezzel az volt a bajom, hogy nem hallottam rajta egységes stílust, túl sok minden keveredik rajta, talán nem is mindig egymáshoz illően. Ezen az albumon belőttek egy irányt, de egy olyat, ami nem biztos, hogy a blues irányába mutat. Bár a gitárra épített alapok markáns módon szólnak, az énekdallamok esetében inkább a megjegyezhetőség, a slágerszemlélet került a középpontba. A másik baj pedig az, hogy ezek a témák igencsak egy kaptafára íródtak. Mondjuk, Kris Barras hangja sem árulkodik túl sok színről, ez azonban nem ad felmentést a jobb énekdallamok megalkotásának feladata alól.

A hangszeres produkció legtöbb esetben jó, bár itt is hallunk repetitív részeket. A Hammond-orgona nem játszik szólisztikus szerepet, de jól passzol a gitár vezető szerepéhez. Az ilyen részek tényleg jók, ám akkora súlyt nem képviselnek, hogy balanszba billentsék az egész produkciót.

Nem az első olyan album, ahol az ének húzza le a produkció értékét. Néhol southern rockos hajlításokkal operál – olyankor a női vokál is ráerősít –, mégis győz a szentimentalizmus ezen a téren.

Kris Barras egy jó gitáros, bár játékában sok eredetiséget nem hallok. Teszi a dolgát, és bár ez az album jobban átgondolt, mint az előző, engem továbbra sem tudott meggyőzni. Az nem baj, ha valaki popularitást visz zenéjébe, csak tudni kellene, mennyit. Hősünk egy kicsit elvétette ennek mértékét.

Szerkesztette: CsiGabiGa