The Cult: Fekete-fehér!

Csak pár napja ért véget a The Cult európai turnéja, melynek egyik állomása Budapest, a PeCsa szabadtéri szí­npada volt. Így - hála az égnek! - nem maradtunk le erről a kezdeteket tekintve kissé "borongós", ám azt követően nagyszerűre sikeredett produkcióról... Nagy rohanás volt részemről ezen a napon. Teendőim úgy alakultak, hogy nem tudtam "rákészülni" a bulira, a fél 8-ra meghirdetett "kezdésre" épp, csak beestem. Egy gyors köszönés Szakáts Tibi-nek (aki a fotózási lehetőség végett a bejárat előtt várakozott), majd rohanás a szí­ntérre, hogy felvehessem a megfelelő pozí­ciót. Barátom, még indulás előtt felhí­vott, hogy készüljek valami esőkabát félével, mert ki tudja...?! Nem vagyok egy "pánikolós" alkat, de nagyon nem kí­vántam az esőt, hiszen abban volt részem bőven a hollandiai Fields Of Rock fesztivál mindkét napján. Valamiért (leginkább, mert beérkezésemkor épp, hogy csak lézengett a közönség) úgy alakult, hogy a szí­npadhoz közel, majdnem középtájon találtam helyet magamnak. Eltérve régi, jól bevált szokásomtól, miszerint elkerülve a "dühöngő"-t, tisztes, de nem túl messzi távolból élvezem az előadást, most úgy döntöttem, ott maradok. A szí­npadon viszonylag nagy nyüzsgés, jöttek-mentek a "road"-ok, tettek-vettek, hangoltak, állí­tottak itt-ott valamit, de némi tétlenséget éreztem. A - számomra mindig fontos - dobszerkó már a helyén, meg is jegyeztem Tibi-nek, hogy: "Milyen divat lett (lásd: Mike Portnoy cucca) az áttetsző, műanyag test az utóbbi időben"! A közönség ugyan szállí­ngózott, de a "tömeg" szó még csak a közelébe sem férkőzött gondolataimhoz. Egy régi (vagy talán nem is oly régi) buli jutott eszembe, a 2004-es Summer Rocks fesztivál Twisted Sister koncertje, ahol alig negyedház volt, bár a hangulaton ez semmit sem változtatott. Aztán jött a "hidegzuhany"! Nem zivatar formájában, hanem az idő kezdett viharfelhőket kavarni bennem. Általában nem vagyok türelmetlen, sőt, barátaim sokszor túlságosan is "jámbor"-nak tartanak, de kb. 20 perc után már a reklámból mindenki számára jól ismert szlogen dübörgött koponyámban: Kezdődik!, és a nyitány sehol! Sőt..., élő zene helyett újabb mozgolódás, ismételt (inkább szí­nlelt) beállí­tások a cuccokon, de a zenekarnak se hí­re...! Csak nincs valami gáz, villant át agyamban! Jól néznénk ki, ha netán elmaradna a koncert. Meg aztán, ha lesz is (ez úgy nagyjából negyed 9 környékén "mardosott"), ha 10-kor vége - tudjuk, a csendrendelet! -, akkor bizony rövid program lesz. Száz szónak is egy a vége! Több, mint egy órás várakozás után, "nagy nehezen" kivánszorgott a deszkákra a The Cult. Elsőként Ian Astbury "mackófelsője" villant meg (az UTE szurkolók nagy örömére), aztán Billy Duffy elképesztően gyönyörű, hófehér Gretsch gitárjával (melyet többször is megcsodáltunk előzőleg a köpcös "road" kezében), majd szép sorjában a "kiszolgáló személyzet"! Bocsánat, az élcelődésért, de tudjuk jól, a The Cult már igen régóta két emberből áll, a zenésztársak "csak" hangszeres tudásuk javát, esetleges szerzői, egyéb ambí­cióikat viszont sosem tudták (és ez már í­gy lesz az "idők végezetéig") érvényre juttatni. A gyönyörű dob mögött John Tempesta foglalt helyet, aki már bizonyí­totta a kemény műfajban való tudását (Exodus, Testament, White Zombie, stb.), basszusgitárral a kézben Chris Wyse "fáradt" a szí­npadra (az ő neve Ozzy Osbourne - Under Cover c. albuma kapcsán lehet ismerős), üde szí­nfoltként pedig a kí­sérő gitáros Mike Dimkich állt meg mellette. Elsőre azt hittem, hogy Mike-on egy "klasszikus fecske" fürdősapka van, ám hamar kiderült, hogy csak az "ellenkező irányba indult", azaz fordí­tva vette fel baseball sapkáját. Az első ritmusok - annak ellenére, hogy nem szóltak túl jól - megnyugtattak affelől, hogy nem fogunk unatkozni. A csapat teljes vehemenciával vágott az estének, talán csak Billy-n látszott némi fáradtság (vagy valami egészen más)! A gitáros egyébként több alkalommal is ingerülten, idegesen viselkedett a koncert folyamán (eszembe is jutott, hogy talán őmiatta nem indult el időben a "kaland"), rosszallóan tekintgetett a technikusok felé, nyilván nem stimmelt valami, bár játékát nem érheti rossz szó, a teljes programban jól teljesí­tett. Visszatérve a kezdés előtti időszakra - emlékeztetőül, elöl voltam -, különleges élményben volt részem. Különböző korú, nemű, öltözködésű és bizony józansági szinten "álló" emberekkel találkoztam. Kitűnt a "sor"-ból egy korombéli pár, akik higgadtan várakoztak, nem törődve az előre nyomulókkal, ám a kezdő taktusokra komoly fejrázással tisztelték meg a zenekart. Aztán ott volt négy fiatalember, akik majdnem teljesen elázva, a körülöttük állókat szinte semmibe véve, üvöltözve, hogy: mi a f*sz lesz már, én menjek fel játszani?! (Ha-ha, hiszem, ha látom! - a szerk. megjegyzése) kiáltásokkal illették a az előttük és a deszkákon állókat. No és a fiatal párocska. Talán ketten voltak annyi idősek, mint jómagam egyedül, egymáshoz bújva, a lökdösődőkre csak visszamosolyogva, majd ismét egymást ölelve várták a "csodát". Ahogy azt már emlí­tettem volt, jó sokáig...! Kis élménybeszámolómat a környezetemről csak azért ejtettem meg, mert nagyobb számban voltak olyan emberek, akik miatt nem hagytam volna ott a szí­npad előterét, a kezdés után nem sokkal mégis ezt cselekedtem..., nem vagyok gyáva vagy ilyesmi, de a komplex élvezetet fontosabbnak í­téltem, mint, hogy a testi épségemmel foglalkozzam. Még egy utolsó "memento" engedtessék meg. A nyitány alatt egy rajongó felmászott barátja nyakába, mire az egyik "kirendelt biztonsági szakember" azonnal elkezdett hadonászni, hogy szálljon le! Ian azonnal odaugrott hozzá és jelezte, hogy hagyja békén! Ez nagyon szimpatikus volt, annak ellenére, hogy nyilván az ifjú mögötti közönség kevésbé örült neki. No, de a lényeg! A The Cult hangzása a már megszokott módon, nagyjából a harmadik nóta után "állt be", aztán már nem volt mese! Egymást követték az ismert dallamok, mindegyik nagyon "ütött"! Astbury hangja remek volt, jól mozgott, kommunikált, egy szerencsés a közönségből az eldobott csörgődobot is megkaparintotta (ilyenkor esz meg a sárga irí­gység!), igazán élvezetes volt a műsor. Sokban jöttek a nagy slágerek Horse Nation, Nirvana, Spiritwalker, az Electric Ocean, aztán a "csoda" Fire Woman, majd az In The Clouds, a Wonderland és a The Witch. Nagyjából a program közepén egy "unplugged" blokk következett, melynek előzményeként Billy, a részére kihelyezett bárszéket szí­npadiasan a szélre repí­tette, majd helyet foglalt az egyik kontrolládán. Itt néha hamisnak éreztem a gitárt, de még ez a "csendes" produkció is elnyerte tetszésemet. Felcsendült a Star, majd a Revolution. Nem füllentek, ezt a két dalt azonnal felismertem "magamtól", a többi lejegyzéséhez már nálam szakavatottabb személyek segí­tségét kellett, hogy kérjem (a magyarázat később, a főcí­mben emlí­tett "fekete-fehér" taglalásakor). Jött a Rain és az "ikon" She Sells Sanctuary (ez is "beugrott"), azt követően pedig meghallhattuk a szeptemberben esedékes új album egyik dalát, az I Assassin-t, mely igazán dögösre, "monumentális"-ra, de dallamosra sikeredett. Ha ilyen lesz a többi szerzemény is, bizonyosan vevő leszek egy korongra! A műsor végére továbbra is erős, magával ragadó energia érkezett a "hangszórókból", Phoenix, Wild Flower, a végkifejletben ismét egy nagy slágert, a Rise-t élvezhette a nagyérdemű, majd a Love Removal Machine következett, aztán egyszer csak a Thank You "kommentár", aminek már nem örültem annyira! A visszatérés (előre beharangozva, hogy ez lesz a "vég") az Edie-t "hozta", aztán ismét csend...! Igen, ahogy arra számí­tani lehetett az előzmények ismeretében, nem volt egy grandiózus előadás, már ami az időt illeti, de összességében egy rendkí­vül erős "best of" programot, egy nagyon hangulatos, élvezetes produkciót, egytől-egyik rettentően képzett, magas szinten, nagy átéléssel "teljesí­tő" zenészeket láthatott és hallhatott a magyar közönség. Részemről csak egy kis megjegyzés született a végére (amit fel is í­rtam magamnak): "Z., hol vagy?" Zoli (Brinyó) barátom nem tudott jelen lenni, és sajnáltam, hogy kimaradt...! "Magyarázat": Ígéretemhez hí­ven kitérnék a "fekete-fehér" hivatkozásra. Több aspektusból is ez a két szí­n jutott eszembe a The Cult kapcsán. Bocsánat a képzavarért, de a banda számomra mindig is a "fekete ló" / "fehér ló" kategóriába tartozott. Fekete azért, mert valahogy-valamiért sosem foglalt el az életemben központi helyet a csapat, az ég tudja csak, de kimaradtak a lemezek (két albumuk van meg összesen + egy DVD), ám - s ő lenne a "fehér ló" - bármikor felcsendült valamely szerzeményük az éterben, azonnal borzongás futott át rajtam, mert (a többek által a The Doors, a Led Zeppelin és az AC/DC mentén "evickélő"-nek emlí­tett) stí­lusuk igen csak közel áll a szí­vemhez. Hiányosságom pótolható, í­gy is lesz, a jövőben már "előkelőbb" helyet foglalnak majd el korongjaik lejátszómban, a buli erről tökéletesen meggyőzött. És még egy "fekete-fehér"! Munkatársnőm szokta emlegetni ezt a "jelző"-t, ha valamit egyértelműnek, megkérdőjelezhetetlennek í­tél, valahogy ezt éreztem ezen a hétfő estén...!!! A koncert szetlistája: Horse Nation Nirvana Spiritwalker Electric Ocean Fire Woman In the Clouds Wonderland The Witch Star (Acoustic) Revolution (Acoustic) Rain She Sells Sanctuary I Assassin Phoenix Wild Flower Rise Love Removal Machine Edie Pearl69 Fotók: Szakáts Tibor