#45: The Dead Daisies, Skillet, Robert Randolph, Crobot, The Doors

írta Hard Rock Magazin | 2019.08.31.

Csak az Isten tudja, mi igaz abból, ami az utóbbi napokban a The Dead Daisies háza táján történik. Tényleg az örökmozgó Glenn Hughes-zal akarnak hosszú távra berendezkedni vagy csak marketingfogás volt a napokban megjelent feldolgozásalbum eladási adatainak feltornászására? A keresztény rockot játszó Skillet marketing helyett Istenhez fohászkodik, hogy a Billboard listán magasabb pozícióba kerüljenek és Robert Randolph, a pedálos steel gitár mestere is több helyen énekel hitről, Istenről. A Crobot zenészei Isten helyett inkább a Mascotban bíznak, hogy istentelenül jó zenéjük – melyet dirty groove rockként határoztak meg – elterjed Európában is. A The Doors pedig – akárcsak a The Dead Daisies – isteni feldolgozásokat játszik az ismert koncertszalagok közül a legkorábbi felvételén. Hát, ezek vannak az utolsó nyári Egypercesekben, és most már Isten bizony iszom egy sört ebben a melegben.

Pár napja robbant a bomba – persze a megjelenés napját azért megvárták vele –, hogy John Corabi és Marco Mendoza távozott a zenekarból. A helyüket elegáns 2 in 1 megoldással Glenn Hughes veszi át a csapatban. Így most már elmondhatjuk, hogy az augusztus 23-án megjelent 'Locked And Loaded - The Covers Album' válogatáslemez Corabi és Mendoza hattyúdala volt, és az sem volt véletlen, hogy egyetlen új dalt sem tartalmazott, csupán az eddigi lemezeken megjelent, illetve korábbi koncerteken rögzített felvételeket találhattunk rajta.

És valóban, bár a csapatban valóban nagy a fluktuáció, az alapító pénzember David Lowy az egyetlen állandó tag, az egyszerre válogatás- és feldolgozáslemezen minden dalban szerepel Mendoza, és csupán a 2014-es 'Face I Love' EP-ről kimásolt Beatles-feldolgozásban, a Helter Skelterben énekel az eredeti énekes, Jon Stevens, a többi Corabié.

Nem volt nehéz összeválogatni a dalokat, összesen ez a 8 feldolgozás szerepel a The Dead Daisies lemezein, ezek közül is az egyik a 'Live & Louder' koncertalbumról lett bemásolva – Corabi teli tüdőből üvölti a tömeggel együtt az ausztrál üzletember zenekarában, hogy „We're an American Band” –, a többi az eredeti stúdiófelvétel. Akinek megvan a teljes Daisies-sor, annak csupán az utolsó két dal lehet érdekes, melyeket a legutóbbi turnékon rögzítettek: a Highway Starhoz nekünk is volt szerencsénk, Budapesten mindhárom itt jártukkor az volt a ráadás, a Neil Young klasszikust csupán néhányszor játszották, ezt a 2017-es lengyelországi Woodstock fesztiválon rögzítették, szimfonikus zenekarral a hátuk mögött.

A két legrégebbi tag búcsúzott ezzel a válogatással. Marco Mendoza 2014, John Corabi 2015 óta volt tagja a The Dead Daisiesnek. E különleges összeállítás – az elmúlt napok eseményeinek tükrében – számomra már róluk szól. Mindegy, hogy Richard Fortus vagy Doug Aldrich gitározik, Brian Tichy vagy Deen Castronovo dobol, a lényeg, hogy e két meghatározó tag utoljára szerepel együtt lemezen David Lowy csapatával. Vagy ki tudja? Lehet, hogy egy év pihenő után visszatérnek?


Amikor sikeres amerikai bandákról beszélünk, akkor a Skillet nevét nem szabad kifelejteni. Már közel két évtizede, hogy a keresztény rock/metal kategória vezetői, de emellett más listákon is kimagasló helyeket gyűjtöttek be. Legutóbbi lemezük, az ’Unleashed’ szép eredményt ért el a Billboard listán, így kijelenthető, hogy a hónap elején megjelent tizedik albumuk, a ’Victorious’ felé hasonló elvárások vannak.

A négytagú formációnak már régóta megvan a jellegzetes stílusa, amely lemezről lemezre mindig jól érezhető. A fogós riffek, fülbemászó dallamok és a felemelő, bulis hangulat. Ez most talán még erősebben van jelen az új lemezen. A korong tizenkét dala változatos képet mutat, hiszen a pop hatású dallamok mellett a rockos vonal is előtérbe kerül. Utóbbi elsősorban a vastag gitárhangzásnak köszönhető. Az első számú kislemezes dal, a Legendary mellett a You Ain't Ready, a Save Me, a Rise Up képviseli ezt a vonalat. Ezekben a friss művekben tetszett, hogy a férfi énekhang mellett a női hangszín is egyenlő esélyt kapott. A Cooper-házaspár vezető szerepe jól érezhető.

A frontember felvezető gondolata, hogy ezúttal egy befelé forduló, érzelmes albummal van dolgunk, szerintem jól érezhető. Ennek bizonyítéka az Anchor, ami leginkább mondanivalójában érintett meg. Ez a kis szösszenet kiemelkedő lett ebből a dalcsokorból. Személyes kedvencem mégsem ez a dal lett, hanem a címadó Victorious, amely teljes valójában bemutatja a lemez mondanivalóját. Ebben a könnyed, popos hatású könnyű rock műfajban a Skillet verhetetlen.

A Skillet rajongók örülhetnek, hiszen a csapat nem vállalt nagy rizikót, biztosra ment új dalainak elkészítésével, hogy könnyen érthető és fülbemászó legyen. Hogy ez elég lesz-e ahhoz, hogy ismét toronymagas eladási számokat hozzanak? Meglátjuk.


A muzsikus meglehetősen vallásos családi háttérrel rendelkezik, a lemez címe is egy kicsit erre utal, sőt a szövegekben is több helyen énekel hitről, Istenről. Robert Randolphot a pedálos steel gitár mestereként aposztrofálják. Ha erről a hangszerről esik szó, legtöbben a countryzene egyik alapjaként gondolunk rá, valami olyan hangzással, amit mondjuk Bródy János is kicsalt belőle a Fonográf egyes felvételein. Hát, Robert igencsak másként értelmezi a hangszer funkcióját és megszólalását. Széttorzítva, helyenként súlyos slide hangokat kiadva szólaltatja meg hangszerét a kemény blues-rock dalokban, mindehhez párosul egy kiváló énekhang is. Akadnak kifejezetten tempós, húzós rocknóták is, tényleg beindul tőle az ember.

Ugyanakkor nemcsak a kemény vonalat nyomja, mert hallunk spirituálékra, soulra hajazó szerzeményeket, határozott női vokállal megspékelve, mindez fúvós szekcióval tarkítva.  Mégis a súlyos steel gitár megszólalás miatt a blues-rock kategória felé tolnám az egészet. Ha visszagondolunk a vak gitáros Jeff Healey-re, aki egy Fender Stratót kezelt úgy, mint egy steel gitárt, felfedezhetünk némi hasonlóságot. Nem csak a külsőségekben, a zenében is, bár Healey lényegesen nyersebb megközelítést alkalmazott a műfajt illetően.

Amikor először olvastam Robert Randolphról, világlátása alapján azt gondoltam, egy visszafogott, elegánsan hangszerelt, könnyedebb rockzenét kapok, mely eljut akár a rádióbarát hallgatókig is. De nem, egy markáns, az ember elevenéig hatoló markáns blues-rockot hallunk, időnként soulos témákkal megszakítva. Őszinte, szívből jövő, kitűnő album a steel gitáros legújabb lemeze.


Úgy látszik, a klasszikusok soha nem mennek ki a divatból. Vagy legalábbis folyton visszatérnek egyfajta körforgásban. A Led Zeppelin muzsikájára épült a Black Crowes zenéje is a '90-es években, de a Black Country Communion is sokat merített belőlük, nem beszélve a tavalyi év üdvöskéjéről, a Greta Van Fleetről. Nos, a Crobot is bátran nyúlt az ősök muzsikájához, de valami elképesztően mást hoztak ki belőle. Önmagukat dirty groove rocknak aposztrofálták, amit a magam részéről el is fogadok, mert egyébként nehezen tudnám beskatulyázni a stílusukat.

Az első dalukat meghallgatva – ami ráadásul a Mascot színeiben jött ki – szent meggyőződésem volt, hogy európaiak. Ehhez képest ez egy pennsylvaniai kvartett, melynek tagjai a következő három: Brandon Yeagley (ének, szájharmonika), Chris Bishop (gitár, ének) és Dan Ryan (dob). James Lascu és Eddie Collins osztoznak a megtiszteltetésben, hogy a turnékon basszerként kiegészíthetik a csapatot, melynek a ’Motherbrain' már a negyedik lemeze. A Mascottal tavaly szerződtek le, talán ez segít majd, hogy zenéjük jobban elterjedjen Európában is.

A Zeppelin hatású riffekre gyakran a Soundgardent idéző éneket pakolnak, ami már eleve felborítja a hagyományokat, de ha ez nem lenne elég, van a muzsikájukban egy nagy adag – Bigelfre emlékeztető – pszichedélia, egy kis clutchos modernség, de mindez sötét, súlyos Alice in Chains-zúzásba és harmóniákba ágyazva.

Kedvenceim róla a nyitó Burn, a klipes Low Life és a záró The Hive.

Érdemes mindenkinek bepróbálkozni vele, mert ahhoz képest, hogy én általában egészen más zenéket hallgatok, az energikusságával beszippantott ez a vastagon szóló, szőröstökű, nyers rockzene.


1966 májusát írtuk, Jim Morrison és bandája nem sokkal a befutás, a világhírnév előtt állt, ekkor még nem volt lemezszerződésük. Ez a felvétel a London Fog klubban készült, innen mentek át a ma is funkcionáló kultikus Whisky A Go-Góba.

Ez a felvétel az ismert koncertszalagok közül a legkorábbi. Bár a The Doorsnak már ekkor volt saját megszólalása, dalai, a felvétel tanúsága szerint ők is azt az iskolát járták, mint kortársaik pályájuk kezdetén. Sok tradicionális blues-, illetve rock and roll felvételt játszottak, ez a koncertlemez is ezt támasztja alá. Szinte az összes feldolgozást megtaláljuk más előadók repertoárjában is, így például Muddy Waters Rock Me-jét Jimi Hendrix, Willie Dixon I’m Your Hootchie Cootchie Manjét – amit szintén Muddy Waters rögzített először lemezre – például Eric Clapton is játszotta aban az időben. Ezt egyébként nem is Jim énekli, hanem Ray Manzarek. A Big Joe Williams által népszerűvé tett Baby Please Don’t Go-t pedig a Them vitte sikerre. A The Doors is fellépett közösen Van Morrison bandájával, és Jim csípte az ír rocker vezette csapatot, talán innen az ötlet, hogy beválogatták a dalt a koncertmenübe. Little Richard Lucille című rock and rollját többek közt a Deep Purple játszotta nagy sikerrel pár évvel később.

Hallunk saját nótákat is, melyek később legendává váltak, itt azonban még lecsupaszítva, alapformában. A második album címadója, a Strange Days közel sem olyan savas, a technika által megbolondított nóta, mint ahogy megismerte a nagyközönség másfél évvel később. A You Make Me Real csak évekkel később, az 1970-es ’Morrison Hotel’ albumon került rögzítésre a stúdióban. Itt még közel sem olyan sodró lendületű, a dob nem pörög oly eszeveszett módon, mint három évvel később, és Jim sem üvölt annyira veszettül.

Ez az album 2016-ban egyébként egyszer már megjelent az ötvenedik évfordulóra, ám ezúttal nagyobb publicitást kapott. Bár nyilvánvaló, hogy Jimi Hendrixhez hasonlóan a The Doors örökségét is pénzre váltották, ez az élő lemez nagyon fontos dokumentuma a kvartett történetének. Bár a felvétel minősége hagy némi kívánnivalót, de így is maradéktalanul bemutatja, hogy indult el a The Doors a zenei fejlődés útján, melyen olyan magasságokba emelkedtek, ahova csak elenyészően kevés kortársuk tudta őket követni.

 

szerkesztette: CsiGabiGa