A Neurosis pusztító ereje mázsás teherként nehezedett ránk: Neurosis, Yob, Negative Approach, KWC – Budapest, Akvárium Klub, 2019. 07. 24.

írta pokkornel | 2019.08.28.

Majdnem 20 évet kellett várni, hogy a Neurosis ismét fellépjen Magyarországon. Az old school rajongók az 1999-es Almássy téri koncertet visszasírják, s mintegy kultikus jelzővel ruházták fel. Én sajnos nem voltam ott, viszont sikerült őket pár éve Bécsben elcsípni. Én is visszasírtam az első koncertélményemet velük kapcsolatosan, de szerencsére nem kellett 20 évet várnom az újabb élményre. Ami igazán patinássá tette ezt a rendezvényt, az a fellépők névsora. Négy nagy múltú bandát is meg lehetett nézni egy időben.

Az este első fellépője a San Franciscó-i Kowloon Walled City volt. Nem vártam felhőtlen vidámkodást egy olyan csapattól, mely nevét Hong-Kong fallal körülvett nyomornegyedéről kapta. Scott Evans vezető/gitáros, aki kiváló producer is egyben, mindig adott a csapat minőségi megszólalására, amit ezen az estén is bizonyítottak. Pazar, tökéletes hangzás jellemezte az egész bulit. A Container Ships lassú, nehéz, torzított gitárriffjei indították a bulit, mintegy előrevetítve, hogy mire is számíthatunk az elkövetkező majd egy órában. Evans agresszív kiabálása jól érzékeltette a társadalmi nyomort, a kilátástalanságot, s ezt az érzetet Jeff Fagundes vad, dühös dobolása még jobban mélyítette.

A zenekar „négy darabból álló progresszív sludge, noise hangörvénynek” aposztrofálja magát, amit ezen az estén bizonyítottak is. Súlyos, depresszív muzsikájuk után jól esett felmenni az Akvárium halljából friss levegőt szívni.

Másodiknak következett az amerikai hardcore-punk szcéna egyik legkultikusabb bandája, az 1981-ben alakult Negative Approach, mely óriási hatással volt a punk színtérre, s nem mellékesen a Neurosisra is inspiráló erőként hatottak. Scott Kellyék olyannyira tisztelegnek John Brannonék előtt, hogy amikor a Neurosis 30. születésnapi koncertek mentek, bereptették őket előzenekarnak a harmadik estére.

Nos, a detroiti zenekar ezúttal is rászolgált a legenda jelzőre. Szélvészgyors tempó, súlyos hangzás, s John Brannon szuggesztív előadásmódja jellemezte a koncertet. Brannon őrült, lázadó, már-már félelmet kifejező előadásmódja Lugosi Bélát (aki a ’Dracula’ című filmben nyújtott alakításával tette magát halhatatlanná) idézte fel bennem.

A dalok nagy része az 1983-as ’Tied Down’ albumról hangzott el, köztük olyan klasszikusokkal, mint a Hipocrite, Dead Stop, vagy akár a Said And Done. Hogy mekkora bulit csaptak, arról mindent elmond, hogy a vegyes zónában a Neurosisból Noah Landis, Scott Kelly és Dave Edwardson együtt tombolták végig az előadást, akikhez még jó páran csatlakoztak a másik két zenekarból. Jó ötlet volt a beugrasztásuk, frenetikus bulit csaptak a hálás közönségnek. Jóval a koncert után Brannon visszaváltozott egy kedves úriemberré, mosolyogva írta alá az elé tett relikviát, s boldogan állt oda egy közös kép erejéig.

A féktelen grindcore-punk pusztítás után lépett színpadra az underground szintér talán legegyedibb hangzású csapata, a Yob. A Mike Scheidt által vezetett trió tavaly kiadta az év egyik legizgalmasabb lemezét. Az ’Our Raw Heart’ a csapat leggrandiózusabb műve, melyben igencsak benne vannak Mike Scheidt halálközeli élményei, a remény, s az életért való küzdelem. A majdnem halálos kimenetelű vastagbélgyulladásból felépülő zenekarvezető csúcsformában van, s ezt a koncerten is bizonyította.

A Ball of Molten Lead dallal kezdődött az intenzív spirituális utazás. Igen erőteljes kezdés, Travis Foster hihetetlen erőteljes dobolása dominált a dalban, élmény volt testközelből nézni a játékát. A három átszellemült művész egy teljesen más tudatállapotba repítette a hallgatóságot, s ez a pszichedelikus utazás a Marrow-ban csúcsosodott ki. Ebben a majd 20 perces opuszban minden benne van, ami a Yob zenéjére jellemző. Ezt az érzelmekkel teli dalt a lágy harmóniák, s a finoman ívelt dallamok teszi varázslatossá. Meg kell említenem egy negatívumot a hangosítással kapcsolatosan, Scheidt énekhangja középtartományban eléggé kásásan hangzott, nem volt kellőképpen tiszta.

A végére maradt a Burning the Altar, egy igazi doom csemege. Scheidt bizonyosságot adott arról, hogy az extrém vokalizálás sem áll távol tőle, s Aaron Rieseberg is megmutatta, hogy művésze hangszerének. Súlyos basszusfutamai megrengették az Akvárium falait. Ebben a lassú, borongós dalban Foster elementáris erővel püfölte a bőröket, ezzel is súlyosbítva a hangzást. Mélyütés volt a végére. Impulzív, energiával teli előadáson voltam túl, nem maradt bennem hiányérzet annak ellenére sem, hogy az új albumról nem játszottak egyetlen egy dalt sem. Négy szám erejéig részese lehettem a Yob csodálatos utazásának, s ezt szeretném még megismételni.

Ball Of Molten Lead / The Lie That Is Sin / Marrow / Burning The Altar

A transzcendentális élményekből lassan felébredve megtelt az Akvárium Klub. 1300 ember várta a világvégét, melyet a Neurosis lecsupaszított, súlyos zenéjével elénk is tud tárni. Nincs még egy zenekar, aki ennyire hitelesen tudja megjeleníteni a gyászos és kétségbeesett magányt, a kínzó gyötrelmet, s az apokaliptikus világképet.

Amióta meghallottam az ’A Sun That Never Sets’ című albumukat, nem tudok szabadulni a muzsikájuktól, de majd minden lemezükkel így vagyok, annak ellenére, hogy időről időre változott a stílusuk. A klasszikusnak számító A Sun That Never Sets számmal kezdtek. Későbbiekben igen vegyesen válogattak a lemezeikből. Szívfájdalmamra a korai albumokról nem hangzott el dal, a 2000-es évek „neurózisából” viszont bőven kaptunk ízelítőt.

Az elszállósabb nyitódal után pedig ránk szakadt a Neurosis pusztító ereje, mázsás teherként nehezedtek ránk a súlyos riffek, s a monumentális hanghatás. Scott Kelly mély orgánuma pusztító viharként söpört végig a termen. A „hatalmas mackó” gyakorlatilag egy helyben állva, rezignált arccal tolta végig a bulit. A Scott Kelly és Steve Von Till közötti interakció kiválóan működött egész koncert alatt.

Noah Landis egy dühöngő örült képét testesítette meg, aki épp egy szellemi vihar kellős közepén van. Hangszerét, ha nem éppen könyékkel, akkor teljesen magára borítva csépelte. Látványos játékáról nehéz levenni az embernek a szemét, olyan visszafojtott energiával játszik, mintha egy szunnyadó vulkán épp kitörni készülne.

De ha már látványos előadásmódról beszélünk, akkor meg kell említeni a hórihorgas, színes hajú Dave Edwardsont is. Karakteres basszusjátéka, látványos előadásmódja szerves része a zenekar arculatának.

Nehéz ehhez a produkcióhoz bármit is hozzátenni, minden szegmensében tökéletes volt. Brutális hangzás, alázat a zenéhez, profi előadásmód, minden, ami kellhet egy jó koncertélményhez. Arról már lehetne vitatkozni, hogy mennyire hiányzik Josh Graham a zenekarból, aki a képi világért volt felelős hajdanán.

A Sun That Never Sets / My Heart For Deliverance / A Shadow Memory / At The Well / Bending Light / Given To The Rising / Reach / To The Wind / End Of The Harvest / Stones From The Sky.

szerző: pokkornel
képek: Frank Olivér (infinitebeat.hu)
Külön köszönet Pándi Balázsnak!