„Még nagyon sokáig szeretnék zenélni, és sokat szeretnék a családommal lenni”: Interjú Gidófalvy Attilával

írta pokkornel | 2019.08.15.

A magyar rockzene emblematikus alakjával, Gidófalvy Attilával sikerült beszélgetnem az ajkai koncert után. Nem mondhatnám, hogy sztoikus nyugalommal felvértezve készültem életem első interjújára, túlzott izgalmam kicsit alábbhagyott, miután Gidó egy vállveregetés után azt mondta: „Rögtön jövök.” Az ’incidenst’ követően 4 óra múlva, este 11 környékén megkezdtük felhőtlen beszélgetésünk első felvonását, amelyet pár hét múlva követett egy újabb eszmecsere, immáron telefonon. Előzékeny, udvarias, őszinte ember jelleme bontakozott ki előttem. Emberi nagyságáról mindent elmond, hogy egy majd’ háromórás koncert után is készséggel válaszolt kérdéseimre, miközben a zenekar többi tagja a buszban várta ki az interjú végét késő éjjel. Óriási élmény volt a vele való beszélgetés.

Hard Rock Magazin: Egy nagy sikerű jubileumi koncerten vagytok túl. Milyen érzéseid vannak az Aréna koncerttel kapcsolatosan?

Gidófalvy Attila: Az Aréna bulira nagyon készültünk, ez a mi életünkben egy óriási mérföldkő volt. Nagy dolognak tartom, hogy 40 év után még mindig meg tudunk tölteni egy sportcsarnokot, s hogy tudunk még újat nyújtani. Sokat dolgoztunk az elmúlt évben, 10 év után elérkezettnek láttuk az időt, hogy egy új nagylemezzel rukkoljunk ki, ami szerintem igen jól sikerült, jók a nóták, jók a szövegek. A szövegeket főként Feri írja, neki van egy olyan szövegvilága, amely egyedi, soha nem a mai trendeknek megfelelő dolgokról ír. A koncerttel be tudtuk bizonyítani, hogy a Karthagónak létjogosultsága van a mai napig is.

HRM: Mi a véleményed a ’80-as évek közepén létrejött rockzenei hanyatlásról, hiszen akkor több nagy zenekar szűnt meg Magyarországon.

G. A.: 1985-ben jött egy zenei dekonjunktúra, bejöttek a csillagfény diszkók, a diszkós hájpa-hájpa, s a playback-huszárok. Gondolj bele! A menőbb diszkók meghívták a populárisabb rockzenekarok szólistáját, miközben a zenekar ült otthon, s egy este lement így két-három buli. Ezzel tönkretették az élő rockzene varázsát. De ezzel nekem nincs semmi gondom. Ez olyan, mint a TV meg a rádió, ha nem tetszik, arrébb kapcsolom. Egyre kevesebb buli volt, megszűntek a művházas bulik, az élőzene teljesen alábbhagyott. 1985-ben, mikor a harmadik lemezünk megjelent, volt egy bemutatkozó bulink a Petőfi Csarnokban, s megalázóan kevesen voltak, talán 400-an, ha lehettek, s Szigeti Ferivel úgy döntöttünk, hogy szüneteltetjük a zenekart. Nem felbomlottunk, nagyon nagy tévedés, hogy a Karthago megszűnt, eldöntöttük, hogy most abbahagyjuk egy időre, jöjjenek a fiatalok, majd úgyis el fog jönni a mi időnk, s újra lesz igény az élő rockzenét játszó csapatokra. Ezt nem lehet playbackről játszani. Az élőzene varázsa mindent felülír. A rockzenét lehet jól játszani, s lehet még jobban játszani. Nincs rossz zene. Mert aki azt mondja, hogy rossz zenét játszik, az ledegradálja magát.  Nincs rossz közönség, csak fáradt zenekar. Egy zenekarnak addig kell koncertet vállalni, ameddig hiteles tud maradni. Vannak olyan zenekarok, amelyek egy nap két bulit is lenyomnak, de az már nem az igazi. Én azt mondom, csináljunk csak egyet, de abba pakoljunk bele mindent, s mozgassuk meg a közönséget.

HRM: Kik a zenei példaképeid? Milyen zenészek hatottak rád?

G. A.: Jon Lord! Nekem ő az Isten! Tudni kell, hogy ez a műfaj gitárcentrikus. Jon Lord volt az a zenész, aki egy második gitárt tudott helyettesíteni hangszerével. Sokszor megkapom azt a kritikát: „Persze! Gidó csak kvinteket fog!” Jon Lord is nagyon sok kvintet fogott. Aki ismeri a Deep  Purple-t, s ezt a műfajt, az tudja, hogy jött a refrén, borulás, befogta a teli harmóniát, de a számok közben ment a kvintparádé.

HRM: Keith Emerson?

G. A.: Fantasztikus billentyűs volt. Emersonnal vége lett a zenének. Ő maximálisan visszanyúlt a klasszikus zenéhez, s ezzel bebizonyította, hogy a zene már véges. Emerson a ’Tarkus’-ban megmutatta, hogy mitől megy a villamos. Ebben a műfajban a világ legjobb orgonistája volt, mindent tudott a hangszeréről. Minden műfajban otthon volt, legyen az avantgard, popzene, klasszikus, vagy akár a rockzene. Nagyon tudta a titulusokat használni, s Bartók formulákat alkalmazni. Öngyilkossága nagyon nagy veszteség a zenei társadalomnak.

HRM: 1971-ben felvételt nyertél a Liszt Ferenc Zeneakadémiára. Mesélnél arról, hogyan kerültél éppen pozan szakra?

G. A.: Gimnáziumi éveimet a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában múlattam harmonika és zongora szakon. Többek között ide járt Kocsis Zoltán is, akivel elég sok négykezest játszottunk, a Hey Joe, s a Lady Madonna rendszeresen terítékre került magánszámaink alkalmával.  Nagybátyám révén felvételi nélkül mehettem volna a Zeneakadémiára orgona-harmonika szakra, de nem éltem a kiváltsággal. Mindenképpen jazz-zongora szakra szerettem volna bekerülni, sajnos nem sikerült a felvételi, az egyetlen helyre egy nagyon tehetséges fiú nyert felvételt. Szerencsére egy nagyon kedves osztálytársam, Simonffy Gyuri barátom szólt, hogy van hely a pozan szakon, az egyetlen probléma az volt, hogy azt se tudtam, hogy fújják-e vagy szívják. Három napom volt felkészülni a felvételire, ez idő alatt megtanultam két skálát, meg egy Gyertyafény keringőt, s odamentem pofátlanul a felvételire. Eléggé fel volt adva a lecke, hiszen előttem fújt Gőz László, őrületes virgaparty után kellett helyt állnom. Vukán György, aki az egyik felvételiztető volt, meg is jegyezte: „Ha valaki ilyen szintre jut három nap alatt, akkor annak itt a helye.” Rá egy évre már a Deák Big Bandben fújhattam, ami nagy dolognak számított.

HRM: Az ’Együtt 40 éve!!!’ album igazán kiváló lett, a hangzás azonban korántsem tökéletes, a dobsound eléggé élettelen. Mi erről a meglátásod?

G. A.: Nagyon sok külföldi muzsikát hallgattunk a lemezfelvételek alatt, hogy olyan hangképet próbáljunk összehozni Varga Csabával, ami megtartja a zenekarra jellemző védjegyeket. Sok együttesnél az van, hogy dübörög a dob, mint az atom, viszont az alapok nem szólnak. Elsősorban arra mentünk rá, hogy meglegyen az a bizonyos alap, ami nem nagyon tolakszik, viszont a hangszerek zúzzanak. Ha nagyon erős lenne a dob, akkor a többi hangszer nagyon háttérbe kerülne. Varga Csaba kiváló munkát végzett, egy olyan lemezt produkált, amit mi is szerettünk volna.

HRM: A Fáraó zenekar újra aktív, kicsit mesélnél arról, hogy milyen most a hangulat a zenekarnál?

G. A.: 1985-ben Kiss Zoltán Zéróval alakítottuk meg a Fáraó együttest. Kiadtunk egy kislemezt (’Elég / Állj mellém’), aminek Nagy Feró írta a szövegét. Bejött a diszkós korszak, s szétment a zenekar, mindenki ment jobbra-balra. De – hála Istennek – most újra összejöttünk. 2015-ben a Hammer Records 30 év várakozás után kiadta a lemezünket, amire nagyon büszkék vagyunk. Bitang jó most a csapat. A fiam nyomja az embertelen alapot, Kelemen Tomi a szólógitáros, olyan keze van, mint a géppuska, ha kell, egy perc alatt megköt egy magas nyakú garbót. Világi Zoli pedig a mosonmagyaróvári Power együttesből került hozzánk, fantasztikus dobos és rendkívüli énekes. Koncerteken olyan zúzda van, olyan alap, mint a dörgedelem.  A fiúk nagyon bíznak benne, nagyon szeretik, mindenki várja, hogy muzsikáljunk, zenéljünk, s a közönség is nagyon szereti.  Most már Gidó és a Fáraó néven lehet minket megtalálni, nehogy véletlenül összekeverjenek minket a mulatós zenét játszó Fáraóval.

HRM: Új nagylemezt terveztek?

G. A.: Igen, jövő évre tervben van.

HRM: Egyetlen koncert erejéig összeáll az Ős-Bikini szeptember 12-én a Várkert Bazárban, ahol te is fellépsz, mint sztárvendég. Örömmel vetted a felkérést?

G. A.: Ha Feró hív, akkor megyek. Ferót tartom a legnagyobb mentoromnak, s neki köszönhetem, hogy megismert az ország. Feró egy olyan nehéz időszakban maradt meg ember, amikor senki sem tudott megmaradni, s senki nem tudta kimondani az igazat. Ő mindig kimondta. Hiába voltam én annak idején áruló, de eltelt egy év, s Feróval egymás nyakába borultunk, elfelejtettük a múltat, s innentől kezdve igazi baráti alapra helyeztük a kapcsolatunkat. Örömmel mondtam igent a szeptemberi Ős-Bikini koncertre is. Ha valaki meghív, akkor nyilvánvaló, hogy megpróbálok eleget tenni a felkérésnek, s ha az én imidzsemet, az én koncepciómat, az eddigi zenei munkásságomat nem ássa alá, akkor szívesen megyek. Barátok nélkül az ember nem élhet, s barátokkal zenélni a legnagyobb dolog a világon.

HRM: 1990-ben látott napvilágot a ’Tíz Parancsolat’ című szólólemezed, megtoldva a Fáraó együttes 1985-ben kiadott kislemezén található két dallal. Van-e tervben egy újabb szólólemez?

G. A.: Megmondom őszintén, van bennem sok ötlet, de a rengeteg buli miatt nem tudok vele foglalkozni, és sajnos Balogh József költő tanár uram sincsen, ő is már fent írja a szövegeket a nagy csapatnak. Úgyhogy innentől kezdve lehet, hogy instrumentális lemezt fogok csinálni meghívott vendég billentyűsökkel. Vannak itt tervek, de nem akarom elárulni, mert nagyon sok volt kollégám tervezgetett, de sajnos nem tudta véghezvinni a terveit, s nem azért, mert nem volt meg hozzá a háttér, hanem már az egészségi állapotuk nem engedte, hogy megvalósítsák az elképzeléseiket. Én még nagyon sokáig szeretnék zenélni, és sokat szeretnék a családommal lenni. Szeretnék teljes egészségben a színpadra lépni, mert csak így tudom magamat adni, így tudok hiteles maradni.  Nézd! Ha balra nézel, mosoly van, ha hátra nézel, mosoly van, ha jobbra nézel, mosoly van, elől meg ott van a közönség, s akkor hazamész, belenézel a tükörbe, s azt mondod, hogy ez bizony rendben volt.

HRM: Magyarországon eddig példa nélküli rendezvényre került sor 2008. szeptember 26-án a Budapest Arénában, amit rá két évre megismételtetek ’Billentyűsök Éjszakája 2’ néven. Várható-e ’Billentyűsök Éjszakája 3’?

G. A.: Remélem, hogy lesz még folytatása, csak meg kell keresni hozzá a megfelelő anyagi támaszt. Jankai Béla barátommal rendszeresen beszélünk róla, hiszen óriási sikere volt az előzőnek is. Tervezünk egy ’Billentyűsök Éjszakája 3’-at, valami nagyon nagy sztárvendéggel, aki valóban belefér ebbe a koncepcióba, aki nem maszatolós szintetizátormágus, hanem egy ízig-vérig billentyűs, aki akár Hammond-orgonán, akár szintetizátoron vagy zongorán is olyat tud produkálni, ami belefér ebbe a koncepcióba.

HRM: Külföldi sztárvendégben gondolkodtok?

G. A.: Csak abban. Most kit hívjunk meg Magyarországról? Itt volt Lerch Pisti, aki fantasztikus volt. Nagyon jó volt a felhozatal a magyar billentyűsökből, amit nyilván szeretnénk még bővíteni. A keménymag meg fog maradni, egy két vendégénekessel megtűzdelve, akik tényleg tudják adni azt, amit elvár tőlük a közönség. Mindenképpen egy billentyűs sztárvendéget szeretnénk, most lehetne beszélni Ken Hensley-ről, vagy akár Rick Wackemanről, most mondhatnék még nagy neveket, de erre én hadd ne mondjak semmit. Vannak a tarsolyban nevek, összedugjuk a fejünket, s olyat fogunk választani, aki a legmegfelelőbb erre az eseményre. Először is meg kell találni a legmegfelelőbb arcot, s hozzá az anyagi finanszírozást, s innentől kezdve jöhetnek a komoly próbák.

Készítette: pokkornel
koncertképek: TT