Rocklegendák Mezőkövesden: Uriah Heep, Bikini – Kavicsos-tó és Szabadidőpark, Mezőkövesd, 2019. 07. 20-21.

írta Hard Rock Magazin | 2019.08.12.

A XXI. század nagy vívmánya, hogy pillanatok alatt értesülünk minden fontos dologról, így a Uriah Heep mezőkövesdi fellépésének hírére az asszonykámmal szállást foglaltunk és szervezhettük a kiegészítő programokat hétvégére. A mi korunkban már az ember fitnesz-wellness pihenésre vágyik, de a magunkfajta rockernek a zene is kell a kikapcsolódáshoz.

Szombat délután egy laza kocsikázás után, a szállást elfoglalva elindultunk a „szombat esti láz” helyszínére. Az esti fellépő a Bikini zenekar volt, amelynek rock státusza talán megkérdőjelezhető, de a magyar zenei élet megkerülhetetlen alakjai, az bizonyos. A városi szabadidőpark tökéletes választás, kellemes környék és – hogy az esti fellépőket idézzem – „széles, tágas a tér”. Az ingyenes bulik hangulatát némiképp meghatározza a vegyes közönség, de erről majd később.

Az eső lába lógott legott, de az egyre szaporodó tömeg nem tágított és egy helyi DJ rövid felvezetője után színpadra szökkent a két kvázi alapító (a jelenlegi felállás gyakorlatilag a harmadik lemeztől datálja a létezését, az ős-Bikini dalai csak Nagy Feró koncertjein tűnnek fel időnként, illetve akkor, ha húszévente egyszer összeáll az ős-Bikini, mint majd szeptemberben a Várkert Bazárban), kiegészülve fiatalabb zenészkollégákkal. Az első szembeötlő dolog a billentyű hiánya volt, de a modernkori technikának köszönhetően ezt könnyen áthidalták. D.Nagy Lajos és Németh Lojzi – miután elfoglalták helyüket – némi kilengéstől eltekintve keményen őrizték pozíciójukat, igaz, pályafutásuk során sohasem a zúzásról voltak híresek.

A kezdő nóta a 2002-es ’Őrzöm a lángot’ című albumról szólt, amit a közönség kissé közömbösen fogadott és ez később is jellemző volt a '97 utáni újjáalakulás dalaira. Na de sebaj, mivel ez egy nagy társasági eseménynek számított! Az űrt kitöltendő az unatkozó „MILF-csoportok” bősz szelfizésbe kezdtek hangos vihogás közepette, hogy az otthon maradt ismerősök irigykedve nézzék őket. Eközben azért a zenekar elővette a klasszikus dalokat is, és ennek hatására a nagyérdemű is egyre jobban belemelegedett.

Az első vonalban az alulöltözött hajléktalan jól megfért a rejtett erőtartalékokkal, miközben a tömött sorokban kisdedjüket és egymást szorongató párok mellett a középkorú és az öregek otthonából kimenőt kapott lakók is jól megfértek, valamennyien közösen énekelték a 30 éves slágereket.

A színpad Lukács Petának köszönhetően elevenedett meg, hiszen mozgásával és ízes gitárszólóival felkavarta az állóvizet. A régi harcostárs, Makovics Dénes szerényen meghúzódva, de mindig a kellő pillanatban előlépve mesterien prezentálta a fúvós szólókat. Mindennek kellő alapot szolgáltatott a fiatalabb generációt képviselő Mihalik Viktor dobos, aki hihetetlen energiával hozta a nem túl bonyolult témákat. A fokozódó hangulatot az egyre intenzívebb eső sem tudta megtörni, igaz, a rutintalanabb nézők mások testi épségét sem kímélve nyitogatták esernyőiket. A sátor tetejéről lezúduló víz már a technikát nyaldosta, a zenekar azonban tisztességesen helytállt. A túlnyomórészt régi slágerek közé az újabb kori dalaikat is becsempészték.

A publikum jelentős része viszont kezdett leamortizálódni, volt itt önjelölt „bréktáncos”, síkmerev részeg, akit ketten támogattak, miközben felcsendült a Ki visz majd haza örökzöldje. Szép lassan „falunappá” silányult a buli, amiről a legkevésbé a színpadon lévők tehettek. Tisztességesen lenyomták a programot, szinte az összes ismert daluk felcsendült. Csak halkan jegyzem meg, hogy az énektémák túl sterilen szóltak, miközben az átkötő szöveg alatt Lajos igencsak rekedtnek tűnt. A végére az eső is csendesült, és a kitartó rajongók még ráadásban is részesültek. Aztán kialudtak a fények, „Végét vetik a zenének, S hazamennek a legények.” Összességében egy hangulatos koncertélménnyel lettünk gazdagabbak.

Másnap a szombat esti láz kipihenése, egy egri kiruccanás és egy bogácsi séta után kezdtünk ráhangolódni az esti fő programra. A készülődés közben 6 óra magasságában özönvízszerű eső zúdult a városra, és mi összeszorult gyomorral imádkoztunk a vihar mihamarabbi elvonulásáért. Miután újra kitisztult az ég, elindultunk a koncert most már ismert helyszínére. Az utcán már látni lehetett, hogy teljesen más jellegű hangversenyre leszünk hivatalosak, az előző esti színes forgataggal ellentétben itt egyértelműen látszott a céltudatos közönség arculata. Zenekaros pólókban büszkén feszítő férfiak deresedő hajjal és sörpocakkal, dekoratív középkorú hölgyek apró szarkalábakkal a szemük alatt, de örömteli, hogy a fiatalok is képviseltették magukat. Közben nosztalgiázva gondoltam vissza első Uriah Heep koncertemre, amit szintén elmaradhatatlan párommal együtt néztünk végig 2004 szeptemberében Debrecenben. Akkortájt kezdték újraépíteni karrierjüket, és csekély 500 néző előtt adtak felejthetetlen műsort. A megboldogult Trevor Bolder basszista és Lee Kerslake dobos mellett már tagja volt a csapatnak Bernie Shaw énekes, Phil Lanzon orgonista és természetesen a zseniális Mick Box gitáros. Hálát adtam az égnek, hogy azt a zenekart láthattam élőben, akik meghatározták zenei ízlésemet.

A sors úgy hozta, hogy 15 év után ismét átélhetem a csodát, de a türelmünket még próbára tette az időjárás miatt megcsúszott kezdés. Az eredetileg kiírt időpontban a '80-as évekből teleportált helyi DJ próbálta az űrt kitölteni több-kevesebb sikerrel, nem kis derültséget, időnként bosszúságot okozva az idő múlásával egyre türelmetlenebb közönség soraiban. A hangszerek nagy része használhatatlanná vált (konkrétan az orgonából kiborították a vizet), ezért S.O.S. Pestre kellett menni pótlásért. Közben a mélyvízbe dobott diszkós nyugtatta a publikumot. Lassan peregtek a percek, minden tíz percben újabb 10 perc türelmi időt kértek, a végén még Trunkos Andrást is bevetették, míg a szórványos füttykoncert és hangos bekiabálások közepette a technikusok serényen dolgoztak a körülményekhez képest legjobb hangzás létrehozásáért. Enyhe 1 óra csúszás után az Intro és a közönség ovációja közepette színpadra lépett az öt zenész, hogy közel 90 percre kitárják a csodák kapuját.

Nemes egyszerűséggel a 2018-as zseniális lemez első három nótájával kezdtek, a Grazed By Heaven, Living The Dream, Take Away My Soul mesterhármas közé csak a Too Scared To Run fért be az 'Abominog'-ról, melyet a '80-as évek után csak ebben az évtizedben vettek elő újra, így igazi élmény volt számomra élőben hallani. A sok bíbelődés a cájggal megérte, mert az első pillanattól kezdve minden a helyén volt, tisztán és kellő hangerővel csendültek fel a ismerős dallamok.

Az első sorokban a kezdő hangoktól egy hullámhosszra hangolódtak a zenekarral a rajongók. A távolabbi helyeken (ahonnan eleinte szemléltem az eseményeket) már árnyaltabb volt a kép. Az újkori nótákat rajtam kívül csak egy fiatal hölgy énekelte teljes átéléssel. Az már az elején látszott, hogy nem haknizni jött a zenekar, hiszen nagy elánnal vetették bele magukat a show-ba. A főnök, Mick Box szokásos pozícióját felvéve jellegzetes kézmozdulataival áldást szórt a hívekre, miközben a rá oly jellemző gitárhangzást és szólóit csodálhattuk. Phil Lanzon némiképp kényszerpályára került, de mint zenésztársa, ő is kézjeleivel folyamatosan kommunikált a nagyérdeművel. Számomra Bernie Show egy roppant szimpatikus frontember, elejétől a végéig mozgásban volt, spanolta a publikumot és nem utolsósorban az új és a régi énekdallamokat remek formában hozta le. A két fiatal zenészre majd visszatérek, hiszen a későbbiekben fontos szerepük lesz.

Mint később kiderült, az újkori művekből már több nem került terítékre, ami nekem némileg csalódást okozott, de a jelenlévők nagy részét ez nem zavarta. Hisz azért látni és hallani lehetett, hogy amikor elkezdték az időutazást, lényegesen többen mozdultak meg és énekelték a jól ismert dallamokat. Futószalagon jöttek a nagy slágerek a '70-es évek első feléből, kicsit sajnáltam, hogy kizárólag az 1970-1973 közötti időszakra korlátozódott a repertoár. Pedig beférne ide egy Free me, Come Back To Me vagy Lonely Nights is (kedvenc lemezeim dalai), de sorolhatnám napestig a hiányzókat. A Rainbow Demonnal tehát a hangulatot magasabb fokozatba kapcsolták és a banda védjegyévé vált többszólamú vokál olyan tisztán szólt, hogy tátva maradt a szám. Ez a kristálytiszta kórus egyébként az egész koncerten tetten érhető volt.

A Stealin' refrénjében a közönség énekeltetése – Bernie hathatós segédletével – elengedhetetlen kelléke a Heep koncerteknek és a nép ehhez boldogan statisztált. Az első lemez legismertebb dala, a Gypsy jól ismert dallamai – és mérsékeltebb ritmusa – némi pihenőt engedtek a zenekarnak és a híveknek egyaránt, hogy aztán kezdetét vegye az est csúcspontja. A Look At Yourself kezdő taktusára mintegy varázsütésre mozdult meg a tömeg, hogy a közel 10 perces, szólókkal teletűzdelt produkciót egy emberként ugrálja, léggitározza vagy énekelje végig. Ének és gitár felelgetett egymásnak, s miután a porondmester – hangszálait nem kímélve – sikeresen vette az akadályt, átengedte a terepet az orgonának, hogy annak virtuóz futamai után a dob meg basszus zakatoljon a füleimben.

Az utóbbi évek legnagyobb dobása a ritmusszekció leigazolása volt, ami az utolsó lemezen is tetten érhető, de élőben látni és hallani maga a katarzis. Russell Gilbrook hihetetlen erőbedobással és érzéssel püfölte a bőröket, miközben úgy tűnt, mintha több keze és lába mozogna egyszerre, mint ahány valójában van.

Dave Rimmer felszántotta a színpadot, lazán hozta a jellegzetes basszusfutamokat és közben még tisztán vokálozott is. A szám nagy részét kettejük virtuóz játéka töltötte ki, hihetetlen energiákat szabadítva fel színpadon és nézők közt egyaránt. Dave a delejes kék színben villogó gitárból olyan hangokat csalt elő, hogy leesett az állam. Nem mindenki volt olyan lelkes, mint én, a szóló végén a mögöttem álló hölgy unottan megjegyezte, hogy „ez egy katyvasz volt”. Nem tudtam szó nélkül hagyni és kedvesen megjegyeztem, ha minőségi zenére vágyik, legközelebb Kis Grófo hangversenyen boldogítsa a műértő közönséget.

Drága párom – látva dühödt ábrázatom – kedvesen elterelt inkább a színpad irányába, ahol közben már felcsendültek a July Morning jól ismert dallamai. Kőkemény szívem kezdett ellágyulni, szemem könnyekkel telt, siratva elmúlt fiatalságomat. A nótát Phil Lanzon remek orgonajátéka vezette fel, Mick Box a dalt végigszólózva újra tanúbizonyságot tett kivételes és egyedülálló tehetségéről, miközben a ritmusszekció alázatosan hozta az alapokat. Itt éreztem először Bernie Show hangját kissé erőtlennek, a magasabb hangfekvésben nem volt az igazi, ellenben a vokálok most is tisztán szóltak. Hja kérem, David Byron után nem egyszerű az élet! De a nagyérdemű azért így is lelkesen és kitartóan tapsolt, ugrált, szóval a rockkoncert hangulat nem csökkent egy pillanatra sem.

Elérkeztünk az estnek arra a pontjára, amikor a felcsendülő Lady In Black örökzöld dallamait meghallva még a Retró Rádió törzsközönsége is a zenekar irányába fordult és csillogó szemekkel dudorászta a korabeli slágert. Az akusztikus gitár és ének lágy hangjai felszálltak az égbe, majd a közönség soraiban újra megmártózva tovalebbentek, hogy aztán elhalkuljanak az éjszakában. Kölcsönös udvarias búcsúzkodás / visszatapsolás után rögvest kezdődött a ráadás: Sunrise és Easy  Livin'. Mivel tudtam, hogy mondvacsinált újságíróként is helyt kell állnom, az utolsó számig visszafogtam magam, de az Easy Livin' alatt már én is előkaptam a léggitárt, légmikrofont, légdobverőket és kiengedtem a gőzt.

Az egész koncert alatt érezni lehetett, hogy ez a formáció nagyon egyben van, és nagyon rendben van, végig fülig ért a szájuk, folyamatosan kommunikáltak a közönséggel, vérprofi, de nem izzadtságszagú volt a produkció. A szerencsésebbek még hozzájutottak apró kegytárgyakhoz is, míg mások egy örök élménnyel gazdagodtak. Remélem, nem kell megint 15 évet várnom, hogy újra átélhessem ezt az élményt. Mezőkövesden valami beindult, tavaly a Nazareth lépett itt fel, idén a Uriah Heep, és az est folyamán a szervezők ígéretet tettek, hogy jövőre a Deep Purple megszerzésén fognak dolgozni. Sok kitartást és egészséget kívánok munkájukhoz! Ha kihalnak a mamutok, nehéz lesz az űrt kitölteni utánuk.

Intro / Grazed By Heaven / Too Scared To Run / Living The Dream / Take Away My Soul / Rainbow Demon / Stealin' / Gypsy / Look At Yourself / July Morning / Lady In Black /// Sunrise / Easy Livin'

 

Szerző: Angus2
Fotók: mezokovesd.hu
Videó:Urbán Attila