Fesztiválnap a zenei eklektika jegyében: FEZEN – Székesfehérvár, 2019. 07. 25.

Sok év után ismét felkeltette az érdeklődésemet a fehérvári fesztivál, hiszen két olyan csapatot sikerült egy napra szervezniük, akiket külön-külön sem hagytam volna ki, de így együtt! Színes napnak ígérkezett ez a csütörtök, hiszen sok neves hazai és külföldi előadót volt lehetőség egy helyen látni. Engem azonban a progresszív metal műfajban dolgozók vonzottak, így nem volt kétséges, hogy melyik bandákat választom főfogásnak.

A Harman színpad programja 17 órakor vette kezdetét, ahol a The Offering nevű amerikai csapat lépett fel. Mivel én más kötelezettséget vállaltam ezzel egyidőben, így egy rövid időre átadom a szót Mike kollégának, aki ott volt a nagyszínpadnál ebben az időben. (karpatisz)

Naná, hogy ott akartam lenni egy csillag születésénél (haha!), a bostoni alakulat ugyanis még szinte szűznek számít a színtéren egyetlen ötszámos, 25 perces EP-vel a tarsolyukban, amely még bő két évvel ezelőtt jelent meg saját gondozásban. Az egyik vezető lemezkiadó azonban látott bennük fantáziát, hiszen nemrégiben a Century Media szárnyai alá kerültek, az ő logójuk díszeleg majd a napokban megjelenő debütáló stúdióalbumon (’Home’) is. 

Hogy milyen talpalávalót húznak az amerikaiak? Alapvetően US power metal a játék neve, ám nem eszik oly’ forrón a kását, tudniillik zenéjükbe igyekeztek minél több műfajelemet beépíteni, betuszkolni, sokszor akár a befogadhatóság rovására; heavy, progresszív, thrash, death, black, groove, modern metal adja át egymásnak a stafétát egy számon belül is, és csak a dalszerzői tehetségnek köszönhető, hogy az egész nem megy át túlgondolt komikusságba vagy irritálóan csicsásba, miután a különböző stílusjegyek szépen idomulnak egymáshoz.

És hogy még nehezebb legyen a dolga a befogadónak, a kaotikussága mellett kellőképpen zaklatott hangulatú, rétegzett muzsika ez, engem valamelyest a Biomechanical és a One Machine hasonlóan tébolyult kifejezésmódjára emlékeztet.

Az ötórai kezdéskor még csak pár kíváncsi arc lézengett a színpad előtt, ám sokat elmond a banda produkciójáról, hogy a bulijuk végére már szépen megduzzadt a létszám, még ha nyilván többszáz fős seregről nem is beszélhetünk. A srácokon aztán tényleg semmi nem múlt, aprítottak rendesen a deszkákon, noha a zene intenzitása talán több mozgást, nagyobb lendületet kívánt volna meg.

A felbőszült vadkanra hajazó frontember, a vicces nevű Alex Richichi volt a legvehemensebb, igyekezett bejárni a teljes színpadot, sokszor még a jobb szélső korlátokon is megpihent, és lábat lógatva acsarkodott. Olyannyira meggyőzött, hogy számomra ő lopta el aznap a show-t, simán hozta azt, amit mondjuk Alissa az Arch Enemyből, James LaBrie (Dream Theater) sápatag teljesítményét pedig lazán kenterbe verte, hogy csak a két legnagyobbat említsem, akik utánuk jöttek. Kifogástalanul hörgött, ordított, károgott, amit akarsz, ám a dallamos énekrészek is ugyanolyan könnyedén mentek neki, s ez nem kis dolog, az esetek többségében két frontember osztozik meg a durva és a tiszta éneken; amikor meg egyedül kell megbirkózni mindennel, a legtöbbjüknél beletörik a bicsak. Érdekes, hogy Alex hangjáról sokszor annak a Mike Howe-nak a neve ugrott be, akit pár hete a Rockmaratonon láthattunk a Metal Church élén.

A kvázi tök ismeretlen előzenekari státuszukhoz képest egész hosszú műsoridőt kaptak (tőlem pedig egy szintén bő lére eresztett beszámolót), és noha nem volt ismerős mindegyik dal, egyik-másikhoz korábban már volt szerencsém. Ilyen például a pattogósan ugribugri Ultraviolence a slayeres riffeléseivel, System Of A Down-t idéző, hisztérikus énekmegoldásaival és ünnepélyes, prog metalos refrénjével. Igazi színes-szagos kavalkád, na. A The Wellben ökörhere-méretű riffek szaggattak, a közel 7 perces névadó eposzuk pedig egy igazi monumentális kőszikla, nem meglepő, hogy itt is sokféle stíluselem keveredett, a Nevermore-ízű gitártémáktól kezdve a death metalos zúzdákon át az ultradallamos, elszállt és teátrális refrénig bezárólag. Terítékre került még a Painkiller is a Judas Priesttől, amely egy olyan alapvetés, amit egész egyszerűen nem lehet elmismásolni, s ők sem tették: Alex simán hozta Halford témáit, ahogyan az a Sikolykirályok Nagykönyvében írva vagyon, és még az iszapszemű öregek is előbújtak a kocsmasátrak árnyékából…

Ám a fesztivált mintha átok sújtotta volna (nem sorolom a példákat, úgyis mindenki tisztában van velük), s bizony a The Offering is kapott szart a nyakába rendesen: két-három alkalommal is elszállt Nishad George gitárkábele, az egyik ilyennél Richichi rögtönzött egy röpke énekbemutatót a padlón kinyúlva. Aztán a zenekari logó esett áldozatul a hátsó ledfal meghibásodásának, épp amikor Alex felkonferálta a Failure (S.O.S.) című szerzeményüket – nomen est omen. Profizmusukról árulkodott az is, hogy inkább elviccelték a dolgokat, mintsem hisztizzenek miatta. (Sokkal később a kocsisként káromkodó LaBrie már nem volt ilyen elnéző, állítólag azon akadt ki, hogy a Dream Theaterrel azonos idősávban fellépő Majka koncertje igencsak áthallatszott, ami engem is rohadtul idegesített, valljuk be, ezt a helyzetet másképp kellett volna megoldania a szervezőségnek.)

Ahogy a nem éppen bokabarát murva témája is mindig napirenden van évek óta… Ezeket a gyermekbetegségeket illene már orvosolnia egy amúgy profi és szerethető fesztiválnak. Az pedig az én személyes véleményem, hogy ami jól áll a The Offeringnek (jelesül a műfajkavalkád), az nem biztos, hogy a FEZEN-nek is az előnyére válik, főleg amikor teljességgel stílusidegen zajok férkőznek be orvul a kedvenceink territóriumába. Persze nyilván ez oda-vissza is értendő, szóval ez egy nehéz kérdés. Az viszont nem kérdés, hogy a The Offering „kiscsikóként” jött, látott és (meg)győzött, én meg nem tehetek egyebet, minthogy a kalapemelést követően sok sikert kívánjak nekik a jövőben! (Mike)

Waste Away / Lovesick / Ultraviolence / The Well / Painkiller (Judas Priest-feldolgozás) / Witch Pit / (Vintage Interlude) / Rat King / The Offering / Failure (S.O.S.)

Az idei székesfehérvári fesztiválkalandot a legelső klubépületben kezdtem meg, ahol a színpadra egy hazai ikon, az Age Of Nemesis pakolt fel. A FEZEN Klub színpadán nem mondhatnám, hogy elég helyet biztosítottak az ötösfogatnak, akik igyekeztek minden egyes négyzetcentimétert kihasználni.

A pakolás után egy rövid hangbeállás következett, amelyet bárki megnézhetett. A tényleges előadást csak este fél hét körül kezdték, ekkor startolt a nyolcdalos műsoruk. A színpadi kép is érdekesen alakult, hiszen Nagy György és billentyűs hangszerei a színpad jobb szélén éppen elfértek.

A klub hangosítása nem sikerült túl jól, nagyon fel volt tolva a hangerő ahhoz képest, hogy mennyien voltunk. A ’Terra Incognita’ album domináns szerepe jót tett a műsornak; olyan erőtől duzzadó tételek jöttek egymás után, mint Az élet fája, vagy épp Vérző hold. A közönség száma egyre nőtt, ahogy haladtak előre a műsorban, a hangzásuk is egyre tisztult.

Kiss Zoltán frontember érthetően és jól énekelt, bár nem volt könnyű dolga, hiszen a feltolt hangosítással meg kellett küzdenie. A csapat egyébként már előre beharangozta, hogy új dalok is terítékre kerülnek: elsőnek egy hosszabb lélegzetűt hallhattunk, amiben nemcsak a hangszeresek brillíroztak, de a frontembernek is jutott feladat bőven. A két mű egyébiránt a Játék másokért és a Kell, hogy légy címet kapta.

Ha az egész produkciót nézem, akkor nekem Fabián Zoltán gitármunkája tetszett a legjobban; az ő játékán éreztem, hogy sokat tett azért, hogy egyedi legyen a produkció. Új hangszereit jól kezelte, sok szép hangot csalogatott elő a Musicman gitárokból. A műsor végén már megtelt a helyiség, és természetesen a közönséget is bevonták a játékba, a bő egyórás koncert tehát kellően megágyazott az azután következő instrumentális progresszív metalnak.

Az élet fája / Bocsásd meg a bűnömet / Vérző Hold / Arc nélküli ellenség / Játék másokért / Kell, hogy légy / Predesztináció / Négy tükör

Az egyik olyan esemény volt a Special Providence fellépése, amit kíváncsian vártam. Már több embertől hallottam, hogy az új gitárossal felálló négyes most hihetetlen produkciót nyújt a színpadon.

Az ’EU Live Cut 2018’ című album egy alapos felvezető volt, de nem volt mindegy, hogy színpadképpel együtt milyen lesz. Alek Darsonról – az új gitárosról – eddig nem sok információm volt, ám a koncertfelvételen hallható teljesítménye meggyőzött, és nem mellesleg Jordan Rudess új albumán is közreműködött.

De visszakanyarodva a fehérvári eseményekhez: Markó Ádáméknak körülbelül félóra jutott, hogy teljes egészében felpakoljanak a színpadra. Ők is tartották a menetrendet, így este nyolckor elindult az instrumentális őrület. Az első pillanattól fogva egy szemernyi pihenőt sem hagytak a közönségnek, hiszen a Babellel kezdődött a buli – rögtön le is tette a névjegyét a társulat. Iszonyat erő áramlott a produkcióból, a virtuóz hangszerkezelés minden oldalról lehengerlő volt.

Természetesen Aleket vizslattam leginkább, hiszen ő volt az új fiú, akit még nem láttam zenélni. Akár a metalos, szaggatós, akár a finom jazzes irányba mozdult a zene, akkor sem okozott neki semmiféle gondot. Ez a társaság megütötte a főnyereményt vele. Nagyon örültem, hogy a személyes kedvenceim is újfent terítékre kerültek, az egyik ezek közül a K2, vagy épp a műsor vége felé elhangzó Awaiting The Semicentennial Tidal Wave. Ez utóbbiban minden olyan elem benne van, ami miatt ez a csapat szerethető: az ötletesség, a virtuózitás, a stílusok keveredése.

A fellépésük tehát minden várakozásomat felülmúlta! A Special Providence esetében egy dolgot sajnálok csak: ezeknek a fiúknak egy másik színpadon kellett volna szerepelniük ezen a napon, egy bizonyos zenekar előtt.

Babel Confusion / K2 / Irrelevant Connotions / Surprise Me / Neptuneian Pyramid Chill / Awaiting The Semicentennial Tidal Wave / Northern Lights / Lazy Boy

Bevallom férfiasan, hogy egyetlenegy dolog miatt már jó előre fájt a fejem: mit is fogok csinálni, ugyanis a FEZEN Klubban szereplő Special Providence és a Harman színpadra érkező Arch Enemy programja ütközött egymással. Most akkor melyik kezembe harapjak? Melyikről maradjak le? Nyilván egyikről sem szerettem volna, de végül a nagyszínpadhoz érkeztem meg késéssel. Ekkor már Michael Amott és társai megkezdték műsorukat, utólag látva a szetlistájukat, a negyedik-ötödik dalba kezdtek bele, mire átértem.

Elődleges célpontom a keverőpult magassága volt, szemben a színpaddal, hogy a hangzásból a jobbféle jusson el hozzám. Mindez jó ötletnek tűnt, ám aztán a valóság fejbekólintott: a hangerő, a torz hangzás, a dübörgő basszus sokáig élvezhetetlenné tette számomra a koncertet. Pedig a színpad elején éneklő és hörgő hölgyemény mindent megtett azért, hogy ő is hallatszódjon, de az ő hangjából alig sikerült valamit is megértenem.

Ennek ellenére a színpadi produkció igencsak rendben volt. Minden egyes dalnak megvolt a koreográfiája: Jeff Loomis és Michael Amott egymást támogatva szólóztak, Sharlee D'Angelo basszeros is sokszor jött a deszkák elejére, hogy a közönséget hergelje kicsit. A színpad rendesen be volt pakolva díszlettel, de én erősítőket nem láttam ezúttal. A látvány nagyon jó volt és a messzebb állókra is gondoltak, a kivetítőknek hála nem maradtak le semmiről.

Sokat járt a fejemben – még a műsor közben is –, hogy őket egy dallamos death metal bandaként definiálják, ennek a produkciónak a zenei oldala azonban számomra inkább power metalos volt. Alissa White-Gluz rengeteget mozgott a színpadon és a rajongókat is sokszor megszólította. Például, hogy ki volt már Arch Enemy-bulin? Vagy ki ismeri a ’Will To Power’ albumot? Az Arch Enemy gépezete jól összehangolt képet mutatott, minden egyes műsorszám a helyén volt.

Nem voltak benne direkt meglepetések. Számomra azonban egyértelmű volt, hogy gitáros fronton Jeff Loomis egyre nagyobb és több szerepet kap, mindez a szólók terén is egyértelműen látszódott/hallatszódott, de az önálló percei is megerősítették a megérzésem. Külön tetszett, hogy ezúttal nem egy tipikus szólóhangszínen virgázott Jeff, hanem egy kicsit crunch-os sounddal. Összességében nézve örültem, hogy láthattam őket, mert az Arch Enemy még mai is egy fogalom, de bánt, hogy ilyen hangosítási körülmények között sikerült őket is elkapnom.

The World Is Yours / Ravenous / War Eternal / The Race / My Apocalypse / You Will Know My Name / Under Black Flags We March / Dead Eyes See No Future / The Eagle Flies Alone / First Day in Hell / Saturnine / As the Pages Burn / No Gods, No Masters / We Will Rise /// Guitar Solo (Jeff Loomis) / Snow Bound / Nemesis / Fields of Desolation

A ’Distance Over Time’ megjelenése óta nem telt úgy el egy nap se, hogy egy-két dalt ne hallgattam volna meg a korongról. Végre jó érzés volt az új módszerrel készült DT-dalokba elmerülni. Nagy örömmel töltött el, amikor megláttam, hogy már a nyáron el lehet csípni őket, annak meg pláne örültem, hogy egy magyarországi fellépés is odakerült a turnélistára. Már az első pillanattól nekem gyanús volt, hogy az amerikai plakátot átvették több helyen is, amelyre az volt ráírva, hogy az idén 20 éves ’Metropolis Pt.2: Scenes From a Memory’ is a része lett a programnak. Megérzésem bejött, valaki egy hatalmas hibát vétett még a koncertdátumok publikálásakor, hisz ebben a körben erről szó sem volt, miután a fesztiválszezon az aktuális. Én már azért is boldog voltam, hogy élőben láthatom a Dream Theatert, és valahol sejtettem, hogy a rövidebb műsorukkal inkább a februárban megjelent új anyagukra fókuszálnak majd. Ez a karcosabb, metalos vonal nem idegen terep ezeknek a fiúknak, de a kíváncsiság ott motoszkált bennem, hogy élőben hogy fognak a lemez finom dolgai kijönni.

A felvezető kisfilm után rögtön a húrok közé is csaptak John Petrucciék, az Untethered Angel elejéről ugyanis lehagyták az akusztikus témát, így rögtön a dal erős riffjével indult a második fehérvári fellépésük. Rögtön látszott, hogy új színpadképpel van dolgunk és a billentyű meg a dob sokkal közelebb került egymáshoz. A színpad elején a megszokott felállás volt látható. A lépcsős elemelvényt aktívan használták már a műsor elejétől fogva. Természetesen a hatalmas ledfal sem maradhatott el, azon is mentek a kisfilmek a koncertprogram egészén. A nyitódal alatt is próbáltam fülelni, hogy ezúttal milyen arányt sikerült a hangosítóknak találni. A Dream Theater esetében is magasan volt a hangerő, de mégis valamivel finomabb, mint az előtte lévő fellépőknél. John Petrucci gitárjai szóltak a leghangosabban, ám ez most azért nem volt zavaró, mert ugye gitárcentrikus anyaggal van dolgunk. James LaBrie énekhangja sokkal jobban átjött, mint Alissa White-Gluz esetében; a DT frontembere más problémákkal küszködött, rajta ugyanis a hangszalagok fáradtsága lett úrrá. Sajnos több esetben bizonytalanul sikerült a dallamokat megformálnia és eltalálnia. A dalok közötti konferálásban meglepően sokszor káromkodott, amit eddig nem tapasztaltam tőle.

A műsorválasztás is egyértelműen a húzós nótákat részesítette előnyben, vagy épp a régen játszott progos dolgaikat. Személy szerint nagyon örültem az A Nightmare to Remembernek, kíváncsian vártam, hogy milyen megoldásokkal szólal majd meg ez a negyedórás mű. Mike Mangini teljesítményétől nem féltem, hisz tudtam, hogy minden egyes ütés a helyén lesz. Kétségem inkább az énekes részek felé irányult, John Petrucci mennyire teszi majd oda magát egy bizonyos helyen, amit ugye egy olyan ember énekelt fel a lemezre, aki már nincs ebben a zenekarban. A koncerten hallható megoldás nem volt épp a legjobb, hiszen James hangja nem olyan vaskos, mint ahogy az ott hallható. Ők ezt választották, igyekszem majd megbékélni ezzel. Jó húzás volt viszont, hogy Jordan Rudess is kimozdult a helyéről és az új szintigitárján szólózott; ő is közelebbről volt látható, hogyan varázsol hangszerén.

A első meglepetés akkor ért, amikor a Peruvian Skies első hangjai felcsendültek. Erre a régi darabra nem igazán számítottam, azért még mindig jó érzés volt, hogy meglepetést is tudnak okozni. A műsorban egyetlen olyan dal volt, amely nem lett volna baj, ha ebből a rövidebb etapból kimarad. A The Dance Of Eternityre egyértelműen azért volt szükség, hogy James hangját tudják pihentetni. Ez sajnos ordított róla, de ebben a műsorban akkor is száraz volt. A szűkebb program végén nagyon vártam, hogy a Pale Blue Dot mikor érkezik. Annak idején nagyon sok időbe telt, mire megbarátkoztam ezzel a dallal, de élőben az egyik legjobb volt, amit láthattunk. A ráadás sem maradt el, rövid taps után John Myung máris az As I Am üveghangjait kezdte játszani és ezzel a dallal ért véget a Dream Theater második FEZEN-es fellépése (a ’második’ megtévesztő ez esetben). Természetesen nem maradhatott el az a néhány fotó sem, amit készítettek rólunk és a gitáros sem volt rest bedobálni a pengetőit a közönség közé.

Összességében nézve egy jó koncertet láthattunk a Dream Theatertől, de azért azt is el kell mondani, hogy ettől már volt jobb, például legutóbb Budapesten is, a Tüskecsarnokban. Erős műsor, jó produkció, de a fáradtság érezhető volt a zenészeken. James már beharangozta, hogy januárban és februárban érkezik majd az a bizonyos teljes ’Scenes From a Memory’-t tartalmazó ünnepi műsor. Reméljük, hozzánk is! Várjuk! (karpatisz)

Untethered Angel / A Nightmare to Remember / Fall Into the Light / Peruvian Skies / Barstool Warrior / In the Presence of Enemies, Part I / The Dance of Eternity / Lie / Pale Blue Dot /// As I Am

szerző: karpatisz, Mike
képek: Török Hajni
Special Providence képek: Hegyi Júlia Lily