fbpx

„Megfuckoltatták” a közönséget: Steel Panther, Atomic Playboyz – Barba Negra Track, 2019. 07. 17.

írta CsiGabiGa | 2019.07.19.

Ha eltekintünk a retardált szexmániás pózerkedéstől, hogy csak pinával képesek értelmes mondatot alkotni, a Steel Panther egy fantasztikus csapat, akik játszi könnyedséggel tudják a '80-as évek hangulatába visszarepíteni közönségüket, és ezt most a magyar rajongók is első kézből megtapasztalhatták. Egyesek talán nemcsak kézből...

Szerencsénkre (a miénkre, nem a szervezőkére) nem volt akkora az érdeklődés, mint a Whitesnake iránt – holott százszor jobb koncertet nyomtak le –, így hétkor kényelmesen parkoltam le megszokott helyemen és még az Atomic Playboyz első számára be is értem. A magyar fiúk a glam metal zászlaját kapták fel az idővel folytatott vesztes csata mezejéről, és azt kell mondjam, a fazon nagyon rendben volt, a művésznevek is találóak, profi volt a muzsika is, épp csak az énekelhető refrének hiányoztak a dalokból, holott az a műfajnak alapvető sajátossága.

Mindenesetre az este hangulatához igazodva a „Mi vagyunk az Atomic Kibaszott Playboyz” bemutatkozással indítottak (Twisted Fucking Sister után szabadon), és tényleg nagyon pengék voltak. Különösen a (ciklámen színű tüskéi ellenére) Kottakra hajazó dobos, Titusz Glamchild és a női napszemüvegét csak a műsor vége felé ledobó basszer, Dan Dalton játéka tetszett.

A zenekaralapító gitáros, Yeah Tee kicsit visszafogottabb volt, mint ahogy ezt a stílus megkívánja, talán a nagyszámú közönség (pedig hol voltunk ekkor még az igazitól!) miatt volt megilletődöttebb. De az ő játékával se volt problémám, csak a színpadi show-t valahogy szerényebben tolta, mint a többiek.

Bezzeg az énekes, Norbi Ramone nyomta ezerrel a süketelést két nóta között, akkor is, ha nem volt ötlete, látszott, nincsenek még kigyakorolva az átkötő szövegek. Elmesélte, hogy úgy indult az egész, hogy Yeah Tee-vel egy szobában próbálgatták kedvenceik, többek között a Steel Panther dalait. Nos, nem vitatom, hogy remek tribute zenekarként kezdték, talán ha felvillantottak volna valamit ebből is, hangulatosabb bulit csaphattak volna, A saját számaik nem voltak meggyőzőek számomra.

Az mindenesetre szimpatikus volt, hogy az első sor lelkesedését a 35 perces műsor végén CD lemezekkel honorálta a frontember.

A Steel Panther törzsrajongóit messziről fel lehetett ismerni: hosszú hajú paróka, fejpánt és párducmintás leggings. És ezek még csak a fiúk! De volt ott felfújható gitár, behajtott gyűrűsujjú óriás papírkéz is a tömegben, és volt, aki a meztelen seggét fotóztatta oldalt a fűben. Szóval amilyen a zenekar, olyan a közönsége. Délután festés közben majdnem a fejemre borítottam a festékes vödröt, de ha hófehér hajjal, a legbuzisabb rózsaszín pólómban jöttem volna a koncertre, akkor se lógtam volna ki a sorból.

A Van Halen-klasszikus Everybody Wants Some dzsungel-dobjaival indult a koncert pontban a meghirdetett 20:15-kor. Német pontosság, pedig ez nem is a John Diva & The Rockets Of Love (a trónkövetelő) volt. Az Eyes Of A Pantherrel berobbantak a színpadra, és az első másodpercektől megőrjítették a közönséget. Ez tényleg profi előadás volt, az utolsó mozdulatokig begyakorolt színpadi mozgással, a három zenész szó szerint felszántotta a színpadot, bár alapvetően bal oldalon Lexxi Foxx basszusgitáros állt az ő kis pipereasztalkája mellett (melyről két-három nótánként felvette a tükröt, hogy szájfényt tegyen ajkaira és gyönyörködjön a végeredményben), jobb szélen meg Satchel, de gyakorlatilag mindketten sűrűn megfordultak az ellentételes oldalak legszélén is, ha nem éppen középen adták elő a begyakorolt koreográfiát.

Michael Starr pedig nagyon tudta, mikor kell énekelni, mikor hagyni a közönséget énekelni, profi frontember. A Goin' In The Backdoor alatt már én is kezdtem belelendülni, ám ekkor jött az első hosszabb dumaszünet. Láttam már több koncertvideót a zenekarról és mindig idegesített a sok pofázás, ez a csajmágnes duma. Most élőben valahogy más volt. Jobban átjött, hogy mennyire poénra veszik az egészet, szanaszét röhögtük az agyunkat, amikor például Satchel a szokásos „Show your tits!” buzdítását lefordíttatta és a tenyeréből olvasta fel, hogy „Mú-tasd-a-cicid!” Amit a közönség reakcióit látva elismételt még vagy ötször, kezdett kicsit „add-ide-a-didit” hangulatom lenni.

De Michael Starr bemutatásánál nemcsak azt emelte ki, hogy (szintén tenyérből) „kicsi-a-fasza”, de azt is, hogy mennyire remek énekes, és hogy mennyire imádják a Van Halent (ha az intróból nem derült volna ki). Ennek bizonyítására rögtön bele is vágtak a You Really Got Me-ba, ami ugyan nem Van Halen szám, de az ő feldolgozásukban, Eddie virgáival és DLR sikolyaival színesítve adták elő a dal egy részét. Satchel egyébként közlékenyebb volt, mint a frontember, mintha ő vitte volna a hátán a show-t, elmondta, hogy bár először járnak Magyarországon, ő részben magyar a nagymamája révén (azt se hiszem el, amit kérdez), de a dobos, Stix Zadinia sok fotót csinált a városról. Ennek illusztrálására pár másodpercnyi riffet becsempésztek a Def Leppardtól is (Photograph).

Ja, és melegen üdvözölte a hídról potyázókat is („Suck my dick!”). Satchel zsenialitása abban áll, hogy kialakított egy olyan gitárstílust, mely Eddie Van Halen és Yngwie Malmsteen ötvözete, és ezt megspékelte némi Vito Brattával, hogy a riffek még „nyolcvanasabbul” szóljanak. És mellette lehengerlő a humora. Az előzenekart is dicsérte, szerinte nagyon jók voltak és nemcsak azért, mert a műsoruk alatt a barátnőik vendégei voltak egy „blowjob”-ra (mert az imidzset azért fenn kell tartani). Hááát... úgy talán az én véleményem is jobb lett volna róluk!

A hosszú szövegelés után folytatódott a világvége-parti, szó szerint (Party Like Tomorrow Is The End Of The World), sőt, amikor meghallottam egy hete az új dalukat, már biztos voltam benne, hogy azt is elsütik a koncerten. Ilyen ziccert nem lehet kihagyni (All I Wanna Do Is Fuck), hogy a refrénben „megfuckoltassák” a tömeget. A tömeget, amelyet egyébként az előzenekar alatt ezernél többre nem saccoltam volna, de valahogy megvastagodott közben. Tudod, mint a hímvessző, amiről Pantherék állandóan énekelnek. Úgy bő félház körül megvoltunk szerintem, ami kellemes és elfogadható tömeg a Trackben, látványra sem kicsi, de ugyanakkor szellős, mint egy jó alsónadrág.

Az utolsó lemezük kicsit gyengébben sikerült (nem is erőltették, a Goin' In The Backdooron kívül csak a Poontang Boomerangot nyomták el róla), az új dalt megismerve viszont ébredő reményekkel várom a szeptemberi albumot. A vezérfonalat egyértelműen az első lemezükre fűzték föl, melyről 5 dal hangzott el, és a máshol játszott Party All Day (Fuck All Night) még ki is maradt! Tényleg, az első mondatomban kicsit túloztam az értelmi képességeiket illetően, a pussyn kívül ismerik és használják a dick, cock, balls, suck, fuck szavakat is, de olyan soruk tényleg nincs, amiben e hatos egyike ne szerepelne.

A koncert legnagyobb poénja mégsem a szex körül forgott, hanem amikor az Asian Hooker után „kirúgták” az énekest (mondom, hogy ne hidd el a fél szavukat se!), mert képtelen volt bekapcsolni a mikrofonját, majd Satchel egy másik bálványa, Randy Rhoads tiszteletére belekezdtek a Crazy Trainbe, Starr becsoszogott Ozzynak maszkírozva és elénekelte a dalt a Sabbath-legenda modorában és gesztusaival. A végén a road bejött, törölközőt borított a vállára és lekísérte a „megfáradt öregurat”. Amíg Starr visszavedlett Starr-rá, Satchel egy hosszú gitárszólóval szórakoztatta a közönséget.

Eddie Van Halen óta igen kevés gitáros önálló szólóját tudtam maradéktalanul élvezni, de amit ez a pacák művelt a nyolcvanas évek kedvenc Charvel gitárján... olyat tényleg nem láttam Eddie óta. Többnyire megy a tremolós-effektes parasztvakítás, vagy az ész nélküli „én-vagyok-a-Jani” tekerés, de hogy úgy legyen minőségi és improvizatív(nak tűnő), hogy közben ne unjam el magam, az nagyon keveseknek sikerült. A parasztvakítás részt is olyan ötlettel oldotta meg, amit eddig még nem láttam: beállt a dobok mögé, és a lábdobbal adta az ütemet a hetvenes-nyolcvanas évek klasszikus riffjei alá. Volt ott Rock You Like A Hurricane (Scorpions), Breaking The Law (Judas Priest), The Trooper (Iron Maiden), de még Trilogy Suite (Yngwie Malmsteen) is, majd levezetésnek Master Of Puppets (Metallica), Crazy Train (Ozzy Osbourne) még egyszer, egy kis Sweet Child O' Mine (Guns N' Roses), végül egy hatalmas Iron Man őrjöngés után azzal az idétlen szolmizációs dallal zárta le az egészet 'A muzsika hangjá'-ból, melynek végén már a jobb kezében dobverő volt, és ütötte a bőröket-cineket is, a bal kézre hagyva a gitárt.

Pihenésképpen akusztikus blokk következett, az első sorokból kiválasztott lány (Luca, melyet következetesen Lunának ejtettek) tiszteletére Starr és Satchel improvizált egy Girl From Budapest című szösszenetet, aztán elnyomták a Girl From Oklahomát, melynek refrénjében átszellemült képpel, tágra nyílt szemekkel énekelte a hölgyemény a frontemberrel, hogy „come on pretty baby, suck my balls all night”. Vicces volt.

Eztán viszont jött minden koncertek csúcspontja – már akinek –, a zenészek unszolására a közönség hölgyrajongói elözönlötték a színpadot, a 17 Girls In A Row alatt csaknem 30 lányt engedtek fel a roadok, akik aztán ott bőszen riszálták magukat, szelfiztek ezerrel, látszott, hogy élesben teszik ki a Twitterre vagy Instagramra, hogy „igen, én vagyok az a Gold Digging Whore, akit megfuckolnak a koncert után!” (Merthogy ez volt a következő dal címe, ami alatt még maradhattak a lányok. Kellett az idő, mert biztos ami sicher, a road szépen csendben osztogatta a backstage karszalagokat a színpadon álló csajoknak.)

Átmenetileg azonban visszazavarták őket a nézőtérre, hogy onnan nézhessék sóvárogva, ahogy Starr eldalolja, hogy az ő szerszáma közösségi tulajdon (Community Property). Az énekes, aki hol kiccsávós siltes sapkában, hol hófehér kalapban, de legtöbbször ő is csak egy fejtpánttal a fején rohangálta végig a koncertet, remekül levette a DLR-attitűdöket, sikolyokat is, csak ott rontotta el, hogy ő tud énekelni. Ezt még utoljára a Death To All But Metalban bizonyította, mielőtt elköszöntek volna.

Persze ráadásnak lennie kell, és bár még lett volna rá idő, szomorúan tapasztaltam, hogy a korábbi helyszíneken játszott Party All Day (Fuck All Night) elmaradt, így meg kellett elégednünk egy Gloryhole-lal. Persze az önmagában is méltó – és stílusos – lezárása volt az estének, nagy tombolással a dal pörgős szakaszainál, közönségénekeltetéssel és karlengetéssel a belassulós résznél. A végén a fehér kalap körbe-körbe járt, mint egy frizbi, Satchel egyenesen a gitárnyakkal kapta el a színpad másik végéből áthajított ruhadarabot.

A koncertfelvételeken erőltetettnek tűnő profán csajozós előadás élőben jópofa volt. És a zenészek, főleg Satchel játéka pedig – ezt tudtam eddig is – magával ragadó. De a legfontosabb: nagyon tudnak dalokat írni a nyolcvanas évekbeli kedvenceik stílusában úgy, hogy – egy-két kivétellel – mégsem érzed koppintásnak. Élvezet hallgatni/énekelni a dalaikat, ezt kell még a magyar fiúknak megtanulniuk, és akkor nem kell a csajaikra támaszkodniuk egy kis elismerésért.

Nem kérdés, ha legközelebb jönnek a Párducok, újra ott leszek!

(Intro: Everybody Wants Some!!) / Eyes Of A Panther / Goin' In The Backdoor / You Really Got Me / Party Like Tomorrow Is The End Of The World / Just Like Tiger Woods / All I Wanna Do Is Fuck (Myself Tonight) / Poontang Boomerang / Asian Hooker / Crazy Train / Gitárszóló / Girl From Oklahoma (akusztikus) / 17 Girls In A Row / Gold Digging Whore / Community Property / Death To All But Metal /// Gloryhole

 

Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Savafan
Köszönet a Concerto Musicnak a lehetőségért!

Legutóbbi hozzászólások