Fél évszázados jubileum: ZZ Top – Klam kastély, 2019. 06. 29.

A ZZ Top 2017-es csehországi fellépéséről szóló írásomat az alábbi mondattal fejeztem be: „Csalódást negyedszerre sem okoztak, és azt megint megerősítették bennem – ami amúgy eddig is nyilvánvaló volt –, hogy ha legközelebb megint erre járnak, ötödik alkalommal sem hagyom ki a koncertjüket.” Ez végül így is történt, és habár épp 10 éve jártak hazánkban utoljára, bíztam benne, hogy megint elhozzák őket Budapestre, ha már az ötvenedik jubileumukkal turnéznak. Persze túl szép lett volna, hogy ez igaz legyen, így megint utazni kellett, ha látni szerettem volna őket.

Szerencsére ezúttal elég volt csak a szomszédos Ausztriába kiruccanni, méghozzá a Klam kastélyhoz. Az ország belsejében húzódó palotához festői tájon keresztül vezetett az út. Megcsodálhattuk a hegyekkel és völgyekkel tarkított vidéket, illetve a Dunán épült óriási gátakat is. Volt egyfajta hangulata az egésznek, nem beszélve magáról a kastélyról, aminek várkertje egészen nagy területet ölel fel. A színpad előtti  placc széle egy domboldalba torkollik, aminek tetején áll maga a kúria. Mivel onnan is jó rálátás nyílott a pódiumra, a nézők közül többen is onnan figyelték az eseményeket.

Nem sokkal 17 óra után érkeztünk meg, és egy gyors biztonsági ellenőrzést követően épp elcsíptük, ahogy Richie Kotzen és bandája a húrok közé csap. Egy-két dalt leszámítva nem sok mindent ismertem tőle, de a srác nagyon tud gitározni és énekelni is. A rendelkezésre álló egy órában igencsak felpörgették a publikumot, pedig akkor még csak nagyjából a tér fele telt meg.

Mivel július 9-én a Barba Negra Trackben is fellép, kizártnak tartom, hogy bárki csalódottan fog távozni koncertjéről. Először láttam élőben, de engem teljesen meggyőzött.

Rövid átszerelés után 18:30-kor lépett színpadra a Mother's Finest. Őket névről ismertem, viszont munkásságukat még csak hírből sem. Az atlantai csapat 1970-ben alakult, és kissé funk rockos zenéjük igazi bulihangulatot varázsolt a nézőtérre az erre fogékonyak körében. Vagyis a jelenlévők egy része tombolt a műsoruk alatt, a másik fele pedig kissé értetlenül állt a történések előtt a röpke egy órában. Jobban belegondolva ezen nincs is mit csodálkozni, mivel stílusukkal kissé kilógtak a főcsapás irányából. Engem mondjuk jól elszórakoztattak, de mivel a zenéjük nekem sem különösebben a világom, így lezárnám azzal, hogy elég jól odatették magukat a nekik jutott hatvan percben.

Pontban 20 órakor kezdte műsorát a Foreigner. Hozzájuk már volt szerencsém két éve az Aerosmith előtt. Mivel akkor csak egy órát játszottak, ott egy elég pörgős bulit hallhattunk tőlük. Ezúttal viszont kilencven percet kaptak a főzenekar előtt, így jobban elmerültünk az életművükben.

A nagy slágereken kívül elhangzott pár lírai ballada, de volt dob- és zongoraszóló is. Ekkorra már szinte csordultig megtelt a nézőtér, és 21:30-kor becslésem szerint körülbelül 7000-en vártuk Billy Gibbonsékat.

Mivel az előző négy koncerten csak ők voltak a fellépők egy-egy előzenekarral, most először nézhettem végig közelről, hogy milyen is az, ahogy felépítik nekik a színpadot. Már annak volt egy külön fílingje, ahogy a ZZ Top feliratú ládákból kipakolják a technikusok a hangládákat vagy feltolják a dobfelszerelést a hangszórók közé. Erre még rátett egy lapáttal, hogy a hangfalakból Mississippi delta környéki blues-zenéket hallgathattuk, ami csak még inkább segítette a rákészülést a koncertre.

Rövid hangolás, majd pontban 22:00 órakor beült a bőrök mögé Frank, míg Billy és Dusty a szokásos laza stílusukban besétáltak, és egyből belekezdtek szokásosan a kiváló Got Me Under Pressure-be. Ez a gyöngyszem továbbra is igazi nyitónóta – nem csodálom, hogy nem cserélik le –, volt is rá tombolás rendesen. Kifogástalanul és erőteljesen szólaltak meg már elsőre. Rögtön utána érkezett egy meglepetés, mégpedig a ’Degüello’ albumról az I Thank You. Nagyon örültem neki, mivel még sosem volt szerencsém ehhez a dalhoz élőben. Tökéletesen átadták a lassan hömpölygő bluesos ritmusát a dalnak. Utána a Waitin' For The Bus / Jesus Just Left Chicago páros következett, ami – mint mindig – most is briliánsra sikeredett.

Nem volt megállás, mert érkezett a Gimme All Your Lovin', amit olyan hangosan énekeltek a nézők a zenekarral, hogy kis híján túl is kiabálták őket. Öt dal ment csak le, de a buli már szinte az őrület határát súrolta, amit még tovább fokozott a következő meglepetés, az ’El Loco’-ról a Pearl Necklace. Engem totálisan magával ragadott, mivel ezt is most hallottam először élőben. Ezzel nem csak én voltam így, mert a nóta után vad ZZ Top kántálásba kezdtünk, amin a zenészek is elmosolyodtak. Még Frank is, akiről köztudott, hogy általában csak csukott szemmel és rezzenéstelen arccal püföli a dobokat. De ezen az estén nem, mert mindhármuknak nagyon jó kedve volt. Látszott rajtuk, hogy tényleg a zene szeretete az, amiért ezt az egészet csinálják. Unottságnak nyoma sincs rajtuk, különben nem készítettek volna még ebben az évtizedben is egy új albumot, amiről következett az I Gotsta Get Paid, a tipikusan a rá jellemző vaskosra torzított gitárhangzással. Ez egy igazi súlyos, emberre nehezedő, koszos hangzású, bitang texasi blues, amire rajtuk kívül senki sem képes. Hogy a sivatagi hangulat tovább fokozódjon, arról a másik remekmű a My Head's In Mississippi gondoskodott. Szintén hasonló az előző dalhoz a nyitó gitártémája, tanítani való feelingje van. A végét szokás szerint megint felgyorsították, így igazi tombolásba torkollottak záróhangjai.

Újabb ajándékkal rukkoltak elő a srácok, mert jött a Beer Drinkers & Hell Raisers című nóta. Korábban ezt is csak 2003 nyarán hallottam élőben az egykori Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán. A közönség természetesen nagyon hálás is volt minden egyes akkordért, és csak még tovább nőtt a lelkesedés, amikor belecsaptak az ’Eliminator’ album egyik nagy slágerébe, a Sharp Dressed Manbe. A gitárszóló utáni résznél, mikor Dusty és Billy egyszerre adták elő táncmozdulataikat, nemcsak ők, de Frank is széles mosollyal nyugtázta a nézők reakcióját. Hatalmas tapsot is kaptak érte. Nem hinném, hogy ez a klasszikus további magyarázatra szorulna, ahogyan az utána elhangzott Legs sem.

Dióhéjban legyen elég annyi, hogy előkerültek a fehér bolyhos gitárok, megszólaltak a szintetizátoros samplerek, és ekkor aztán teljesen megőrült a nézőtér. Talán egy kicsit jobban is, mint kellett volna. De azt sem tartom kizártnak, hogy ehhez a füves cigik elszívása is némileg hozzátett – mert tisztán lehetett érezni, hogy nem sima dohány szaga terjeng a levegőben és többeknél a bevörösödött szemek és szűk pupillák is erről árulkodtak –, mindenesetre a ráadást nyitó La Grange alatt a nézőtér elején olyan tombolás és ugrálás vette kezdetét, ami kis híján már pogóba torkollott. El is csodálkoztam rajta, mert eddig egy fellépésükön sem történt ilyen. Persze értem én, hogy nehéz ellenállni a zakatoló tempójú dalnak, de mégis kicsit furcsa volt, és láthatóan nem csak én csodálkoztam ezen. Különösen abban a középkorú úrban váltott ez ki ellenszenvet, akinek a feleségét szó szerint elkaszálta egy crowd surfingelő fiatalember. Ezt szóvá is tette neki és majdnem elcsattant egy-két pofon is a diskurálást követően. De láthatóan rajta kívül másokat is zavart már ez, mert többen is rászóltak a túlzottan szökdécselő rajongókra és páran hátrébb is mentek.

Közben persze a deszkákon sem volt lazsálás. Billy eleresztette a szokásos egyujjas gitárszólót, majd a dal végeztével – minő meglepetés – egyből átcsaptak a Tushba, ami újabb hatalmas ovációt váltott ki. A buli zárásaként eljátszották a Jailhouse Rockot a Királytól, majd egy mosolygós közös meghajlás után elköszöntek a rajongóktól.

Nagyon lendületes és jó koncert volt, ahol öregességnek vagy belassulásnak a nyomát sem lehetett felfedezni. Külön öröm, hogy variáltak a dallistán, és elővettek ritkábban játszott gyöngyszemeket is. Nem is szaporítanám a szót, hanem azzal a mondattal fejezem be, amivel a legutóbbi plzeni fellépést is: Csalódást ötödszörre sem okoztak, és megint megerősítették bennem – ami amúgy eddig is nyilvánvaló volt –, hogy ha legközelebb megint erre járnak, hatodik alkalommal sem hagyom ki a koncertjüket.

Got Me Under Pressure / I Thank You / Waitin' for the Bus / Jesus Just Left Chicago / Gimme All Your Lovin' / Pearl Necklace / I'm Bad, I'm Nationwide / I Gotsta Get Paid / My Head's in Mississippi / Sixteen Tons / Beer Drinkers & Hell Raisers / Just Got Paid / Sharp Dressed Man / Legs /// La Grange / Tush /// Jailhouse Rock

Szerző: Kidlacee
Fotók: Kidlacee & www.tips.at
Köszönet partnerünknek, Todinak az utazás megszervezéséért!