fbpx

Megúsztuk szárazon: XX. Open Road Fest – Alsóörs, 2019. 06. 05-09.

írta Hard Rock Magazin | 2019.06.16.

A huszadik alkalommal megrendezett Open Road Fest (lánykori nevén Harley Davidson Fesztivál) nem lett akkora durranás, mint amekkorát a szervezők akartak, igaz, nem az ő hibájukból történt. Az egyik headliner, Glenn Hughes egészségügyi okok miatt lemondta a fellépést az utolsó pillanatban, helyére – valószínűleg az idő rövidsége miatt is – már nem tudtak egy hasonló kaliberű előadót bevonni, így maradt a Europe, mint nagy attrakció.

Be kell valljam, féltem. Még kísértett a tavalyi feszt réme, amikor a kedvezőtlen időjárás két estét is szétvert, így hamar haza kellett jönnöm a fellépésekről. Idén azonban a természeti elemek nem fenyegették a bulit, ebből a szempontjából rendben zajlottak az események, melyek közül csak néhányat emelünk ki.

Karthago

Idén negyvenéves a csapat. A kezdeti – úgynevezett Ős-Karthago – felállás után hamar kialakult az az ötösfogat, mely ma is a zenekart jelenti. Nos, Szigeti Ferenc, Gidófalvy Attila, Takáts Tamás, Kocsándi Miklós és Kiss Zoltán Zéró negyven éve tolja együtt. Igaz, akadtak évek, amikor hibernálták a zenekart, de sosem mondták ki a feloszlást.

Ennyire aktív már régen volt a Karthago, mint ebben az évben. Vagy negyven fellépést kötöttek le – még a határon túl is –, és a nyár végével sem fejeződnek be a koncertek. Mindezek mellett még egy stúdióalbumra is futotta erejükből ’Együtt 40 éve’ címmel. Nyári fesztiválokon is természetesen részt vesznek, így mindjárt Alsóörsön kezdték a szériát. Mivel egy fesztiválon szigorú a menetrend, rövidebb programmal érkeztek – másfél órát kaptak a szervezőktől.

Akadnak olyan bandák, akik az idő rövidsége miatt haknira veszik a fesztivál-fellépéseket. Nos, a Karthago nem ezek közé tartozik. Lazán, profin, könnyedén, ám maximálisan a feladatra koncentrálva játszottak, és gyakorlatilag hibátlanul tolták végig az időt. A rockkoncertek szinte kötelező kellékeiként most is adtak időt maguknak a hangszerszólók terén, valamennyien bemutatták tudásukat. Tudom, elcsépelt a duma, de azért a negyven év rutin megvan, igaz, ebből voltak évek, melyeket külön töltöttek el, ám senki nem tette le a hangszert ezekben az években sem.

Lassan én is négy évtizede ismerem a Kathago zenéjét, a nyolcvanas évek elején alkalmam volt koncerten is látni őket. Kamasz fejjel is szerettem a zenéjüket, tetszettek a hard rockba oltott dallamaik. Azóta többször is lehetőségem nyílt elcsípni őket, még az ezredforduló után is ezt megelőzően 2007-ben néztem meg őket a Rockaréna kétnapos fesztiválján, ahol sok kortársukkal együtt léptek színpadra.

Jó volt látni őket, ám katarzisba nem estem. Öreg rockerek tisztességesen végigzenélték a kilencven percet. Nem szántották fel a színpadot, de nem is vártam. Bár vannak új dalok, új lemez, az estét a nyolcvanas évek nagy slágerei vitték el, mondani sem kell, a Requiem volt az, ami a legnagyobb sikert aratta. Ezt egyébként megismételték, igaz a dal felétől.  Megkockáztatom, olyanok is figyelték a bulit, akik csak ezt az egy nótát ismerték tőlük.

Ami talán a legjobban tetszett, a tagok azt is megmutatták, hogy több hangszerhez is értenek. Tomi jó frontember, oda kell figyelni rá. Épp úgy szertelenül kóvályog a színpadon, mint évtizedekkel ezelőtt, ám ha kellett, beült a dobok mögé Miki helyére, ha az énekelt. Igaz, Miki dobolt és énekelt is egyszerre, amikor jött az, hogy „A dob mögül más a világ”. De vissza Tomihoz: kitűnően szájharmonikázott, vagy a Hammond-billentyűit is kezelte, ha Gidó éppen gitározott.

Ő egyébként a mókamester szerepét is hozta, de tőle ezt is várjuk. Emellett az is evidens, hogy kis hazánk egyik legnagyobb tehetségű billentyűs játékosa. És közben mind az öten énekeltek. Feri megjelenésben is kitett magáért. Fekete bőrjelmezéhez valami frakkszerű kabát dukált, plusz egy hasonszőrű csizma. Közben szilárdan pengette a kemény riffeket, a gitár egyébiránt metalosan, modernül szólt, ami kifejezetten jót tett az egész hangzásnak.  Tomihoz hasonlóan ő is elég közlékeny volt.

Nem tudom, mi lesz jövőre, amikor már nem beszélhetünk jubileumi évről, szívesen látnám őket valamely fesztiválon 2020-ban is.

Indulj tovább / Barátok nélkül / Keleti éj / Semmiért lázadtál / A pénz / Csak a zene szól / Senki lánya / Harminc év után / A dob mögül / Apáink útján / Az áruló / Requiem / Requiem II. /// Lépd át a múltat

(Bigfoot)

Tankcsapda

Kora délután értem le a fesztiválra, aminek okát hamarosan olvashatjátok a magazin oldalán. A ’Karthago 40’ beszámoló után a 90 évnyi jubileum záró részéhez érkeztünk, a Tankcsapda 30 éves nyári fesztiválturnéjának egyik állomására. A Lukács50 turné felturbózott színpadképe fogadott minket, amit hihetetlen sebességgel rakott össze a technikai stáb, hogy időben elkezdődhessen a buli. Az új intró után szikraeső kíséretében léptek színpadra a Tankok, hogy belekezdjenek a monstre diszkográfiát átölelő program levezénylésébe.

Míg a tavalyi programban volt egyfajta egyenes vonalvezetés  – a kezdeti időktől jutottunk el a mai nótákig –, idén teljesen vegyesen szedték össze a srácok az adott napi programot. Ezekben természetesen a kötelező slágereknek helyet kellett szorítani, és így az igazi hardcore fanoknak oly kedves csemegék kimaradtak a műsorból. Viszont a dalokat a közönség nagy része a zenekarral együtt énekelte. De bevallom, nekem még mindig furcsa látvány egy közönségben álló motoros, aki nyeregből nézi a koncertet.

A hely méretéhez igazodva kellő mennyiségű pirotechnikát vetetettek be a látvány kedvéért, az amúgy is kellemesen meleg estét még forróbbá téve. A kifutónak köszönhetően Sidi is gyakrabban jött előre a közönséghez közel, sőt volt olyan, amikor a rámpa feléig lesétált, de Lukács Laci is többet töltött a mikrofontól távol, mint általában szokott. Az új színpadképnek köszönhetően a Fejes dobcucca mellé felállított két, paravánnal megtámogatott dobogó is remek lehetőséget biztosított, hogy a hangszeres szekció közelebb legyen a „Ritmusdoktorhoz”.

Többször elmondtam már, hogy nagyon kedvelem Laci felkonfjait, mert nagyon jól tudja beleszőni a következő szám címét a mondókájába. Mivel Fejes és Sidi nagy motoros, Laci pedig egyre gyakoribb utas egy motoron, az a konferansz, hogy a zenekar és a közönség (jelesül a motoros társadalom) közötti kapocs remélhetőleg Örökké tart, nem elcsépelt frázis és teljeséggel így gondolhatja a zenekar. Majd belekezdtek a műsor egyetlen lassú nótájába.

Amióta lecserélődött a technikai stáb a tagok mögött, már nem a dobtechnikus Zolika basszusozik a nótában, hanem Laci technikusa, a Zanzibár volt bőgőse szállt be Lukács akusztikus gitárja mellé. Közben Sidi kényelmesen helyet foglalt a már említett dobogón és láblógatva pengette el a nótát.

Újdonság a látványvilágban, hogy újabban szárazjeget is használ a zenekar, ami most is baromi jól nézett ki, ráadásul amióta a füst a dobszerkót körülvevő csőrendszerből jön ki, még látványosabb ez a látványelem. A közönség természetesen a már megszokott módon a buli kezdetétől fogva egy hullámhosszra került a zenekarral és közösen hoztak létre egy jó kis Balaton parti estét. Az önálló koncerthez képest rövidebb, de pörgős műsor eredményeképpen kellően felpörögve vettünk búcsút a debreceni triótól szegény Johnny kiséretében.

A buli végén a főszervező itt is felhajtott egy Harley-n a színpadra, majd a közös meghajlás után a motor kulcsát kölcsönadta Sidinek, aki a rámpán lemotorozva hagyta el a színpadot.

Senki nem menekül / Vagyok olyan szemét / Rock a nevem / Fiúk ölébe a lányok / Nem kell semmi / Egyedül a világ ellen / Mennyország tourist / Rio / Mi a fasz van / Köpök rátok / Örökké tart / Jönnek a férgek / Ez az a ház / Alföldi gyerek / Be vagyok rúgva / Adjon az ég / Baj van /// A legjobb méreg / Johnny a mocsokban

(Savafan)

Ivan & The Parazol, km: Karácsony János

Lehet, velem van a baj, de a hazai rockmezőny utóbbi huszonöt évben felbukkant előadói közül alig-alig akad számomra értékelhető, említésre méltó formáció. Az egyik ilyen az Ivan & The Parazol. Tetszik, mert az ősi blues rockban gyökeredző muzsikájuk mai, friss, őszinte és abszolút eredeti. Tetszik a zenéhez való hozzáállásuk, mert ápolják a magyar rocktörténet örökségét, lásd például a Syrius-emlékműsorukat.

Amikor szombaton este hajszálpontosan nyolckor megjelentek, nem sokan lézengtek a színpad előtt, kicsit később már jobb lett a helyzet. Hamar lejött, a jelenlevő zsűri nem ismerte őket, zenéjük nem mozgatta meg a hallgatóságot. Pedig ragyogó dolgok történtek a színpadon. A saját dalok mellett még arra is jutott energiájuk, hogy az általuk nagyon tisztelt Syriust is megidézzék, ezt azonban rafinált módon tették: a Spencer Davis Group I’m a Man örökzöldjét nyomták el, ám olyan modorban, mint azt Orszáczky Jackie-ék tették anno.

Zenéjük valahol a hatvanas évek végi Rolling Stones-i rockban gyökeredzik, ám mégis mai modern hangon képesek megszólalni. Programjuk első fele a jelent idézte a saját dalokkal, még akkor is, ha fazonilag régi vágású dalokat írtak. A zenekar megjelenése is olyan, mintha pár hippi muzsikust itt felejtettek volna a hatvanas évek végéről. A frontember, Vitáris Iván fizimiskája erősen hasonlít a fiatalkori Roger Watersre, a hórihorgas frontember amellett, hogy jó hangadottságokkal bír, jól is bánik hangjával. A gitáros Balla Máté ezzel a megjelenéssel símán belefért volna a Jefferson Airplane-be Marty Balin és Paul Kantner közé. Gitárjátéka is abba a korba mutat vissza.

Iván – nem rejtve véka alá csalódottságát – néhány mérgezett nyilat küldött a közönség felé megjegyzéseivel, melyek lehet, durván hangzottak, de valahol meg tudtam érteni. Nem az a zsűri jött el, akiket megmozgat ez a pszichedelikus rockzene, a Spencer Davis Group, vagy akár a Syrius. Kicsit jobb lett a helyzet, amikor Karácsony János a színpadra jött. Eddig az előzenekart láttuk, most jön a főattrakció – konferálta Iván a műsort, egy újabb gyomrost adva a füvön téblábolóknak, hozzátéve, bármikor lenne James előzenekara. Mi más jött volna, mint egy LGT program, ám nem egy „Best Of”. Mindig magasabbra, A síneken, Mi lesz velem, És jött a doktor – ezek nem a legismertebb Locomotiv GT dalok. És még jól megspékelték hangszerszólókkal, Iván és James remek énekkettősöket adtak elő. Nem arra törekedettek, hogy a legkönnyebben arassanak le minden babért. Ez az igazi zenészhozzáállás. Merjünk már hozzányúlni az eredeti változathoz!

Valahogy nem alakult szerencsésen ez a koncert, mert még negyed tíz előtt befejezték – idő kellett, hogy kisorsolják a főnyereményt, a Harley Davidson mocit. Igen, bántóan rövid volt, még Karácsony színpadon eltöltött ideje is, ám azért – aki vette a fáradságot – betekintést kaphatott az Ivan & The Parazol igazán egyéni zenei világába.

Serial Killer / Sellin’ My Soul / 1003 / Ha megnyitod a szíved / What I've Been Through / Cold and Deep / Jól áll nekem az élet / Don't Wanna Die / Lonely Sunday / When I Was 17 / I’m A Man / Baby Blue / Take /// James Intro / Mindig magasabbra / Ő még csak most 14 / És jött a doktor / Mi lesz velem?

Europe

2015 után már másodszor jutott el Alsóörsre a svéd banda. Már négy éve is nyilvánvaló volt, és most további megerősítést nyert, hogy ez a csapat többé nem abból a pár könnyed slágerből akar megélni, hiába várják sokan ezt tőlük.

Már 2015-ben is remek albummal rukkoltak elő. A ’War Of Kings’ felidézte a legnemesebb hard rock hagyományokat, súlyos riffekkel, veretes billentyű- és gitárszólókkal. A két éve kiadott ’Walk The Earth’-szel még egy merész lépést tettek, a progresszív rock irányába nyitottak, megalkották zeneileg egyik legsúlyosabb albumukat.

Zseniális műsorral érkeztek. Még a kezdetekhez is visszanyúltak, amikor például az 1984-es Scream Of Angert nyomták. Ez egyébként is egy húzós rocknóta, a mai technikai feltételekkel brutális metal nótává alakult át. És a Superstitious eredetileg könnyed slágerét is jóval keményebben játszották. A legutóbbi album tételei, a Walk The Earth, a The Siege, a súlyos Turn To Dust a koncert nehezebb darabjai közé tartoztak. A ’War Of Kings’ album címadóját is bevették a programba, tőlem ezért egy külön piros pontot kaptak. Természetesen a nyolcvanas évek közepén íródott nagy rádióslágerekről sem feledkeztek el, összességében a koncertmenü összeállításakor mindenkire tekintettel voltak, akik valaha hallgatták albumaikat.

John Norum játéka a klasszikus iskolákban gyökeredzik, esetében sokan Yngwie Malmsteent emlegetik, mint legfőbb inspirációt, ám azt gondolom, inkább Ritchie Blackmore a megfejtés. Persze fegyelmezettebben játszik, mint a Kobzos valaha, de a klasszikus szólók, a gyors futamú ujjgyakorlatok inkább Blackmore régi szép napjaira – nem a mostaniakra – emlékeztetnek.

Joey Tempest kiváló frontember, uralta, bejárta a színpadot másfél órán keresztül, ám hanggal nem mindig bírta. Azért magyarul próbálkozott: „Jó estét Balaton!” – üdvözölt minket. Szerintem az „Alsóörs”-ben valószínűleg megbicsaklott volna a nyelve, azért nem próbálkozott… Tetszett Ian Haugland szólója, mely ugyan nem volt egy technikai bravúr, ám jó kis variációkat vitt Rossini Tell Vilmos nyitányába, mely végig alapul szolgált magánszámához. Inkább a hangulatot fokozta a pergők csépelésével. Nem gondolom, hogy egy ilyen lendületes, jópofa dobszóló alatt el kell menni sörért valamelyik sátorhoz.

Ez a koncert, akárcsak az előző, a haladó zenei elképzelések mentén haladt, és negyedóra után nyilvánvalóvá vált, a közönség nem értette, mi történik a színpadon. Az egy dolog, hogy nem tudott a Europe kemény, markáns, sokszor fajsúlyos zenéjével mit kezdeni, viszont a zenekarról alkotott ismereteik nem terjedtek túl az 1986-ban megjelent három rádióslágeren (Carrie, Rock The Night, The Final Countdown). Akadt olyan mókuska, aki már negyed óra után a Végső visszaszámlálást követelte, pedig addigra már lement a Rock The Night is… „Ez egy jó szám!” – szólalt meg mellettem egy másik szakértő, mikor belekezdtek a Carrie-be. Amúgy sokan dumáltak, röhögtek körülöttem, nem jutott el hozzájuk a Europe valós zenéje. Bezzeg a végén a The Final Countdown-ból nem is láttam semmit, mert eltakarta a sok száz magasba emelkedő okostelefon: az önkéntes operatőrök akcióba léptek…

A Europe elindult egy olyan zenei úton, mely lehetőséget nyújt számukra, hogy a rockműfaj klasszikus előadóivá váljanak. Az elmúlt tíz évben készült albumaik, a koncertek zenei irányvonala – ez a kiváló buli is – ebbe az irányba mutatnak. Jó lenne, ha sokan felfedeznék a zenekar valódi értékeit, hogy ne csak a The Final Countdownig lássanak!

Walk the Earth / The Siege / Rock the Night / Scream of Anger / Prelude / Last Look at Eden / The Beast / Sign of the Times / Turn To Dust / Heart of Stone / War of Kings / Hole in My Pocket / Carrie / Dance the Night Away / Drum Solo („William Tell Overture”) / Ready or Not / Superstitious (with snippet of "Here I Go Again" by Whitesnake) /// Cherokee / The Final Countdown

(Bigfoot)

 

Szerzők: Bigfoot & Savafan
Fotók: Savafan, Open Road Fest, Ivan & The Parazol
Videók: Zare Zagreb, Balogh Ákos

Legutóbbi hozzászólások