Mint egy beatkoncerten: Nick Simper & Nasty Habits – Rockmúzeum, 2019. 05. 18.

A Deep Purple alapító felállásából Nick Simper az, aki irigylésre méltó lelkesedéssel ápolja a zenekar korai korszakának örökségét Az osztrák és magyar zenészekből álló Nasty Habitsszel karöltve rendületlenül játssza az első három Deep Purple-album dalait. Tavaly volt ötven éve, hogy a debütáló album, a ’Shades Of Deep Purple’ megjelent. Ezt ünnepelték múlt szombaton a Rockmúzeumban.

Fél évszázaddal ezelőtt még beatnek hívták a rockzenét, hazánkban jobbára klubokban játszották a műfajt, ülő közönség előtt.  E bulira a helyszínválasztás és a muzsika jellege erősítette a koncert nosztalgia jellegét. Mi is ültünk egy kis helyiségben a Rockmúzeumban, körülbelül százan, a falat a honi rocktörténet nagyjainak portréi díszítették, a szomszéd teremben megtekinthettünk egy Deep Purple kiállítást, mintegy bemelegítésül a hangverseny előtt.

Kilenc év elteltével láttam újra Nick Simpert és az osztrák formációt. 2010-ben a Wig Wamben játszottak, a Cry Free vendégeként.  Egy kicsi csúszás volt az elején, sebaj, addig szemlélődtünk a múzeum többi részén, volt mit. Aztán úgy nyolc környékén a zenekar felmászott a színpadra: Nick Simper – basszusgitár, Chris Heissenberger – gitár, Peter Brkusic – dob, Igor Metzeltin – billentyűsök, és egy pár éve már Scholtz Attila (Atka) tölti be a frontember szerepét, akinek a Cry Free mellett futja energiáiból még egy olyan zenekarra, mely Deep Purple-t játszik.

A koncert középpontjában a már említett debütáló Purple-album állt, azonban nem egyben nyomták le az egész albumot, hanem a menüben szétszórták a dalokat. Jól döntöttek. A buli a lemez-iniciáléval, az instrumentális And The Addressszel kezdődött, ám ha tartották volna magukat az album dalaihoz, már másodiknak elnyomhatták volna a Husht. Később, a buli vége felé még szép, hogy elhangzott!

Ha szőrszálhasogató akarok lenni, azt mondom, nem játszották el a teljes első Purple-albumot, mert a Love Help Me nem hangzott el, ki tudja, miért. Sajnáltam, mert amúgy egy jó kis pattogós rocknóta, melynek később az instrumentális verzióját is kiadták. mely – ha lehet – még jobb, mint az eredeti vokális felvétel.

A Mandrake Root harmadiknak hangzott el. Ezt 1970-71-ben az Ian Gilannel és Roger Gloverrel kiegészülő második felállás is műsoron tartotta. Az eredeti stúdióverzióban is hosszú hangszerszólókkal pörgették fel, hát még a koncerteken… Nos, a Nasty Habits sem maradt adós e téren: nagyon tetszett, hogy a billentyűs részbe beleszőtték a ’Fireball’ albumról a The Mule vezérdallamát is, Atka pedig inkább Gillan, mint Rod Evans modorában énekelt. Az I’m So Gladet a Cream vitte nagy sikerre abban az időben, számomra Atka éneke itt is inkább Jack Bruce-t idézte.

A másik két album (’The Book Of Taliesyn’ és a ’Deep Purple’) nem kapott akkora hangsúlyt az összesen hetvenöt perces fellépésen. A előbbiről csak a hangszeres Wring That Neck csendült fel, az utóbbiról a Chasing Shadows és a The Painter. A Chasing Shadows Simper kommentárja szerint nem hangzott el a korabeli bulikon, talán a bonyolult ritmusképletei miatt, ám Peter Brkusic kiválóan megoldotta ezt a feladatot. A The Painter egy lineáris, lendületes bluestéma, jó alkalom a hangszerszólókra, ezt ki is használta a társaság. Ezt a nótát még Ian Gillannel is rögzítették a rádiók számára.

Hitelesen szóltak ezek az ötvenéves dalok, természetesen modernebbül, mint a lemezeken. A legfőbb különbség a gitárjátékban volt hallható: Chris Heissenberger egy modernebb iskola képviselője, nem annyira bluesos, sokszor inkább metalos elemekkel játszott, amit elbírtak azok az ősi dalok. Nick Simper basszusjátéka hangsúlyos szerepet kapott a korai dalokban, most élőben is megcsodálhattuk improvizatív, technikás játékát.

Nem csak Deep Purple-t kínált a koncert menüje, eljátszották a Nasty Habits két saját szerzeményét, a Joke-ot és a Please Don’t Go-t is. Ezek zenei világa eltért a buli alapkoncepciójától, de jól megbújt a Purple örökzöldek közt.  Aki ismeri a banda tavaly kiadott ’Live An’ Nasty' koncertlemezét, ismerősen csenghetnek ezek a nóták. Nem maradt ki a The Doors Roadhouse Blues-za sem, ezt egyébként maga a Deep Purple is lemezre rögzítette a legutóbbi LP-n. A koncert egy terven felüli darabbal, Johnny Kidd & The Pirates Shakin’ All Over rock and rolljával zárult. Johnny Kidd a hatvanas évek Angliájának egyik népszerű rock and rock and roll előadója volt, akivel Simper is együtt játszott egy rövid ideig. Együttműködésükre egy autóbaleset tett pontot, melyben Johnny Kidd halálos sérülést szenvedett.

Mind a zene, mind a helyszín azt erősítette, hogy egy zenei időutazáson vettünk részt. Visszatértünk a hatvanas évek végébe, amikor a beatzenében megjelentek azok a zenei elemek, melyek aztán táptalajt adtak a progresszív rocknak. Ez a koncert kiváló ízelítőt adott ebből a bimbózó korszakból.

And The Address / The Painter / Mandrake Root / I’m So Glad / Hey Joe / Emmaretta / Chasing Shadows / Wring That Neck / Joke / Please Don’t Go / Help / One More Rainy Day / Roadhouse Blues / Hush /// Shakin’ All Over

Szerző: Bigfoot
Képek: Melitta Gunsam
Köszönjük a Rockmúzeum és Scholtz Atka segítségét!