Negyedik fellépés után negyedik koncert: Ryan McGarvey – Analog Music Hall, 2019. 04. 12.

írta Dzsó | 2019.05.17.

Nincs tévedés a címben, 2015, 2016 és 2018 után negyedszer látogatott Ryan McGarvey Budapestre és ezúttal a „rendes” koncert előtti estén adott egy akusztikus házibulit az Analog kávézójában. Ezen sajnos nem lehettem ott, de a jólértesültek szerint ettől hangulatosabb zenei eseményt nehéz elképzelni, a mellékelt videók is erről tanúskodnak.

Az igazat megvallva először jártam az Analogban, és nagyon tetszett, hogy a bejáratnál ingyen tudtam parkolni, ami elég ritka ajándék manapság. Kezdés előtt félórával a lézengő nézők között terepszemlét tartottam és ledöbbentett a hely belmagassága. Hogy lehet ezt rendesen hangosítani? Konkrétan sehogy, de előrebocsájtom, hogy a lehetőségekhez képest egészen jól teljesített a hangtechnika. Penge kis Genesis bestof háttérrel melegítette a stáb a közönséget, ami szerintem kiválóan passzolt a többségében eléggé nagykorú közönség gyerekkori hatásaihoz.

20:17-kor pedig az utolsó album Prelude-je, mint intró hangjaira bevonult Ryan, nyakában a jó öreg (pontosabban vadiúj) fekete Gibson ES-335-tel és a közönség ujjongásával nem törődve úgy elnyomta egyben a Surrendert és a Fading Awayt, mintha egyetlen dal lenne, pedig nem is egy lemezen vannak.

Vele vonult persze a power trió másik két tagja is: Wayne Proctor – akit bivaly játékával leginkább a King King dobosaként ismertem meg – és a mexikói Artha Meadors, aki elsősorban nem kísérletezős saját zenéjéről, hanem sessionzenészként ismert, felbukkant már Vernon Reidtől Everette Harpig elég sok kisebb-nagyobb név társaságában. Ez a két szám ahhoz is kellett, hogy összeérjen a szimbiózis a színpadon, meg a színpad és a keverőpult között is, mert kezdéskor az ének hátra volt tolva, a dob nagyon előre, aztán ez a zene nem erre lett kitalálva, egyedül Artha MTD-je szólt arányosan.

Gyanúsan nem tartózkodott a nézők közül senki kétoldalt elöl, pedig onnan elég közelről lehetett látni mindent. Persze, de hallani is! Ami a hangfalakból jött, az fájt, vissza is menekültem középre két percen belül, jól jön az a hallás majd máskor is.

Ezután már kijárt egy szépen kiejtett „köszönjük”, és innen nagyon együtt volt a trió, még eltekerték a Right Side Of The Dirtöt az új lemezről, hogy utána Ryan felkonferálja a „my blues album”-ról az Ain’t Enough Whiskeyt, ami egyrészről Gary Moore legjobb pillanatait idézi, másrészről meg akkora szólót nyomott benne, amit már a szám közben megtapsolt a közönség, libabőr! Aztán kápó a 3. bundra, még egy bluesrockos elszállás a Pennies képében.

Első blokk vége, a power trió kétharmada balra el, ES-335 fel az állványra, akusztikus Gibson nyakba és jött a blues-one-man-show. A gitár először nem akart szóba állni a technikával, de csak sikerült együttműködésre bírni, mert az instrumentális Four Graces ezt megkívánta a bluegrass beütésével és Tommy Emmanuel-hatású virtuozitásával. Sikerült közben egy húrt kivégezni, így a komoly énekteljesítményt is felmutató Starry Nightot húrcsere és kényszerhangolás vezette fel, kis laza deltablues-hangulat a Six Feet In The Grounddal, majd a személyes ihletésű My Heart To You csodálatos dallamaival ért véget a szólóblokk. Igaz, hogy kicsit hamisan, mert már a dal közben bele kellett nyúlni a hangolókulcsokba, de nem lett az igazi a végeredmény.

Ezt a dalt már ugrásra készen várta a színpad széléről a power trió kétharmada, ES-335 vissza, ezerrel bele mindhárman a szólóblokk tökéletes ellentétébe a Joyride maszkulin interpretációjával, nagy-nagy elszállós szóló, nagy-nagy taps. A szintén nem balettcipős A Walk In The Rain szövegét két tizenéves srác úgy fújta előttem kívülről, hogy csak lestem, hát én nagyon örültem az élménynek, a minőségi zene szerencsére átível a generációkon.

Ekkor viszont előkerült a Gibson Les Paul a maga karcosságával és crunchy hangzásával, a Memphist ezzel olyan mocskos gitárhangon tolta Ryan, mint ezen az estén még egyszer sem, mindig van feljebb!

A főműsort záró Mystic Dream előtt azért volt üveg víz húzóra, zenekari bemutatkozás, aztán meg (szerintem) az este legdögösebb nótája királyságos pickup-váltózással, Artha Meadors is ledobta szemüvegét-sapkáját, és – bár eddig se volt visszafogott – belendült rendesen a végére. A nagy lendületben Ryan apránként kábé nyóc oktávval hangolta le a gitárját, határozottan azt vártam, hogy kikerekedik belőle az Iron Man riffje, mekkora poén lett volna! Ahogy poén volt 2015-ben az A38-on, mikor a Blues Knockin' At My Doort a Soundgarden Spoonman riffjével zárta. Thank you very much, balra el, ezúttal mindenki, de nem úgy van az!

Kevés, de erőteljes kéretés után vissza a színpadra az ES-335-tel (mennyivel lágyabb a hangja!) és a csodálatos Blue Eyed Angel Blues-zal (még mindig a Niacin felgyorsított Things Ain't Like They Used To Be-je ugrik be róla, bocsi!), aztán mintha belebonyolódott volna hősünk a dudorászós szólóba, végül éles váltással a Houston instrumentális tekerése zárta a show-t. Meg persze a ’Heavy Hearted’ Conclusionje outróként…

Nem tudok belekötni a koncertbe, a kiváló zene kritikán felüli, a kiváló zenészek szintén, a műsor felépítése tanítani való. Arról nem is beszélve, hogy Ryan matekból is elég jó lehet, mert a legutóbbi album kapott 6 egységet a szetből, az előző 3 album pedig 3-3 dalt, a hangsúly rendben, a mellőzés kizárva, az élmény meg tökéletes…

Intro (Prelude) / Surrender / Fading Away / Right Side Of The Dirt / Ain't Enough Whiskey / Pennies / Four Graces / Starry Night / Six Feet In The Ground / My Heart To You / Joyride / A Walk In The Rain / Memphis / Mystic Dream /// Blue Eyed Angel Blues / Houston / Outro (Conclusion)

           

Szöveg: Dzsó
Képek és videó: Császár Márta
Köszönet a LOTS Musicnak!