fbpx

Csúcsformában II.: Evergrey, Genus Ordinis Dei, Bloodred Hourglass – Dürer Kert, 2019. 04. 11.

írta Hard Rock Magazin | 2019.04.20.

Az Evergrey jó néhányszor járt már nálunk. Ha jól számolom hetedik alkalommal láttam őket idehaza. Ha jók az információim, akkor csak egy hazai koncertjüket hagytam ki, méghozzá az elsőt 2001-ben, amikor az akkor csúcson lévő Therion előtt vendégeskedtek.

A zenekart 2004-ben ismertem meg a ’The Inner Circle’ című lemezzel, és első hallásra éreztem, hogy hatalmas barátság fog kötődni köztem és a zenekar munkássága között. Azóta bepótoltam akkori hiányosságaimat és követem a munkásságukat. Pár évvel ezelőtt, amikor a gitáros Henrik Danhage és Jonas Ekdahl elhagyta a főnököt, elkezdődött egy lejtmenet. Ők szerves részét képezték a banda muzsikájának, egyedi stílusukkal sokat hozzá tudtak tenni a főnök ötleteihez. Nem is csoda, hogy Tom Englund sajnos nem tudta megtalálni a megfelelő társakat a megüresedett posztokra és kiadott egy vérszegény lemezt (’Glorious Collision’), melyen ugyan van néhány jó pillanat, de összességében a talpáig nem ér az előtte megjelent ’In Search of Truth’ – ’Recreation Day’ – ’The Inner Circle’ mesterhármasának. Persze ezt a főnök is érezte, így történt meg, hogy ígért fűt-fát, és visszacsalogatta Henriket, valamint Jonast. Ezután a zenekarnak sikerült újra felvenni a fonalat ott, ahol leejtették és elindultak felfelé azon a lejtőn, ami elvezetett a ’The Atlantic’ lemezhez. Ezzel a koronggal a zenekar felért azokban a magasságokba, ahol a ’The Inner Circle’ lemez idején járt. Újra csúcsformában köszönthettük tehát őket.

Erre a reményekkel teli estére jutott azért még néhány brigád, akik megtettek mindent, hogy a szívembe zárjam őket, de sajnos annyira csak a főhősökre tudtam koncentrálni, hogy nem igazán tudtam ráhangolódni egyik banda zenéjére sem. Számomra az éjszaka az olasz Genus Ordinis Dei dalaival kezdődött. A zenéjüket valahol a szimfonikus death metal kifejezés jellemzi talán legjobban, de azért nem ennyire egyszerű a képlet. Néhol a Children Of Bodom jutott eszembe róluk, ami tőlem nem dicséret, mert nem kedvelem a bandát. Dalaikban sok kapaszkodót nem találtam, számomra egysíkú és üres volt az összkép. Nem igazán tudtam élvezni a műsort.

Őket a Bloodred Hourglass követte, akiknek zenéje a götheborgi dallamos death metal kezdeti időszakára vezethető vissza. Valami olyasmi, amit az In Flames és a Dark Tranquillity művelt csúcskorszakában. Itt már sikerült felkapnom a fejem jó néhány szólóra és riffre. Persze nem kell nagy csodát elképzelni, mert semmit sem hallottam itt, amit ne hallottam volna ezelőtt a felsorolt brigádoktól, de jó volt ez a kis „időutazás”. Lendületes játékukkal fenn tudták tartani a figyelmemet a rájuk szabott körülbelül negyven percben.

Műsor: Quiet Complaint / Six Feet Savior / Valkyre / We From the Broken / Times We Had / The Last Us / Where the Sinners Crawl

Rövid átszerelés és némi időhúzás után következett az Evergrey. A borult, néhol elképesztően súlyos zenéjükből áradó sötét hangulatot a színpadon uralkodó jókedv tudja csak némiképpen enyhíteni. Ez a kontraszt adja a zenekar erősségét is. Zenéjükkel úgy tudnak jókedvre deríteni, hogy közben őrületes mélységekből emelnek a magasba.

Az új lemez első két dala nyitotta a koncertet. A Silent Arc és a Weightless egyaránt kimagasló tételei a néhány hete megjelent ’The Atlantic’ korongnak. Mindkét dal zakatoló riffel operál, melyek megalapozták az egész este hangulatát. A második dal nemcsak az új lemez, hanem diszkográfiájuk egészét tekintve is kimagasló alkotás, úgyhogy számomra már itt elérte a buli az első csúcspontját.

A műsor elején az újabb korszak dalaiból válogattak. Elhangzott a pince mélyre hangolt ultra súlyos Distance, a valamivel könnyedebb, engem a ’Monday Morning Apocalypse’ időkre emlékeztető Passing Through, majd a remek klippel megtámogatott Black Undertow. A Henrik Danhage és Jonas Ekdahl mentes lemezről is előkerült a Leave It Behind Us, mely eddig nem igazán tudott magával ragadni, de ebből a környezetből cseppet sem lógott ki.

A második csúcspont a levonulás előtti friss szerzemény volt, az All I Have. A hat láb mélyre hangolt doomos riffek és szívfacsaró dallamok szinte szétfeszítették a terem falait. A dalban elhangzó Tom Englund-féle Pink Floyd-ihlette szólóból áradó érzelmek teljesen elsodortak. A banda mindig is nagy hangsúlyt fektetett a vizuális megjelenítésre, színpadi kiállásukkal és teljesítményükkel szinte a kezdetek óta a színtér egésze fölé tudtak emelkedni. Lentről nézve olyan összhang és karizma árad a színpadról, amit iskolában kellene tanítani. Sajnos nem sok zenekar képes ilyen minőségben megjelenni és jelen lenni a színpadon. Nekik mindehhez még maszkokra és egyéb ostobaságokra sincs szükségük.

A harmadik és egyben legnagyobb csúcspont a The Grand Collapse képében vált valósággá. Voltam már sok koncerten, de ilyen masszív hangorkánt még sehol sem hallottam. Elementáris erővel szólaltak meg a gitárok. Földön túli élmény volt elmerülni a dalban. A visszatérés további perceiben örülhettünk néhány korábbi klasszikusnak is. A Recreation Day és a Touch of Blessing elmaradhatatlan részei már egy Evergrey-koncertnek, olyannyira összenőttek velük, mint a Motörhead az Ace of Spadesszel, szóval kihagyhatatlan. Valószínűleg a King Of Errors is el fogja hamarosan érni ezt a státuszt, mert az újraegyesülés óta ez a dal is szerves részét képezi a buliknak.

Mint ahogyan a bevezetőben is írtam, ez volt a hetedik hazai alkalom, hogy elcsíphettem őket itthon, de magabiztosan állíthatom, hogy minden szempontból ez volt a legerősebb bulijuk. Minden tényező megadatott ezen a csütörtökön, ami egy jó hangulatú koncerthez kell. Tom hangja rendkívüli formában volt, a zenészek brillíroztak, a brutálisan erőteljes és mázsás súlyú megszólalás pedig felejthetetlenné tette az estét. Talán korai még, de ki merem jelenteni, hogy az év koncertjét láthatta az a néhány száz szerencsés rajongó, aki eljött.

Műsor: A Silent Arc / Weightless / Distance / Passing Through / The Fire / Leave It Behind Us / Black Undertow / My Allied Ocean / All I Have /// The Grand Collapse / Recreation Day / Keyboard – Guitar solo / A Touch of Blessing / King of Errors

szerző: Losonczi Péter
képek: Mahunka Balázs
Köszönet a Concerto Musicnak!
További képek ITT

Legutóbbi hozzászólások