Gitárorgia után slágerparádé: Gary Moore Emlékest – A38 Hajó, 2019. 04. 04.

Minden egyes Emlékest egyfajta halotti tor. Nyolc éve, hogy elvesztettünk egy gitárfenomént, és nyolc éve minden évben összejövünk a születésnapján, hogy emlékezzünk rá. Nem sír senki, legfeljebb a gitárok, de a dalait hallgatva elérzékenyülünk. Megint sikerült majdnem négyórásra húzni a műsort (pár perccel 8 után kezdődött és néhány perc híján éjfélkor lett vége), de most az első felében jöttek a gitárpárbajok, a második részben pedig a Thin Lizzy-klasszikusok.

Rendes Gary Moore Emlékest nem lehet Gary Moore Emlékzenekar nélkül. Így aztán nem okozott különösebb meglepetést, amikor a Run For Power 20.10-kor színpadra vonult és elkezdte műsorát. Amikor megalakultak – éppen az első Emlékest hatására –, még Gary hard rock korszakának megidézését tartották legfontosabb feladatuknak. („Csak semmi bluesulás” – ahogy Torrente mondaná.) Azóta az Emlékestek koncertjein szerepeltek már olyan blues-rock előadókkal együtt, mint Henrik Freischlader, Ben Granfelt vagy Tommy Katona. És a programjukba egyre több bluesdal épült be. Most kifejezetten ezekből hoztak egy csokrot.

Az első, amire felfigyeltem, az új billentyűs: bár az oldalukon még Szebényi Dani szerepel, egyéb elfoglaltságai miatt egyre gyakrabban helyettesíti őt Bejan Norbert. Szerencsére a professzionális csapat nem engedett a színvonalból, Dani hiánya a zenén nem érződött, csak a szakálla hiányzott a sarokból.

Gary blues sztenderdjei gyakorlatilag az első két lemezéről származnak, így bármely más érából származó dalnak külön örülök. Az este második dala így mindjárt mosolyt csalt az arcomra: a Bad For You Baby Gary utolsó lemezének címadó dala nálam nagyon betalált. Nem mintha az Oh Pretty Woman vagy az Only Fool In Town ne lett volna jó, pláne Vámos Zsolt műértő gitárjátékával és Kiss Zolinak az eredetit is felülmúló énekével. A ritmusszekcióról mindig is elsikkad a figyelem, ők „csupán háttérzenészek” ezen a gitárünnepen, de azért meg kell említeni Szentmihályi Gábor fantasztikus dobolását és Mezőfi József szerényen meghúzódó, de mindig pontos basszusjátékát.

De Tommy Katona színre lépésével mindjárt megváltozott a kép. A The Sky Is Cryingot ő is énekelte, kicsit kes-SRV-esen, de nagyon szívszorítóan. És ha már két gitáros volt a színpadon, rögtön ott volt a lehetőség egy kis erőfitogtatásra. („Egyedül nem megy?” – kérdezné Stock Ede, a 'Ripacsok' egyike.) Vámos Zsolt szólóját Tommy – aki ha már hazajött, szülővárosában, Pécsett is fellépett egy héttel korábban – laza jazzes akkordokkal kísérte, amitől még légiesebb lett a dal, kis idő múlva a szólózást átvette, majd a Hammond felerősödő hangja mellett halk, de egyre erősödő felelgetésbe kezdtek.

Már a BBM kislemez-slágere, a Where In The World is a meglepetésdalok közé tartozott (itt Kiss Zoli is visszatért, hogy a bridge-be és a refrénbe besegítsen vokáljával), de az igazi kuriózum a Livin' With The Blues című lassú blues volt, melyet Tommy énekelt, és amely tulajdonképpen a 'Back To The Blues' albumról lemaradt 2001-es szerzemény. (Csupán az 'Ireland's Top Artists In Aid Of Mental Health' jótékonysági lemezen jelent meg.) Elnyújtott szólóját a közönség vastapssal honorálta.

Fred Chapellier lépett be jellegzetes barett sapkájában, és a Don't You Lie To Me-ban már ő vitte a prímet szólógitárosként, míg Tommy az ének mellett csak kisebb felelgetéseket vállalt gitárosként.

A dal után Tommy el is köszönt, Chapo pedig sapójában végképp reflektorfénybe került, midőn eljátszotta Gary emlékére írt dalát (Gary's Gone). A franciáknál 2004-ben az év gitárosának választott előadó a dalba még a Parisienne Walkways legendás dallamait és jellegzetes kitartott hangját is beleszőtte.

Ám az éneklést nem vállalta fel, mint Tommy, így Kiss Zoli visszatért, hogy egy lassú és egy gyorsabb bluesban segítse a franciát, utóbbiban már Tommy Katona is visszasündörgött a színpadra, így újabb remek páros szólónak lehettünk tanúi.

Zoli a Gary koncertlemezén is elhangzott „Albert King of the blues” frázist is elhelyezte a dalban, de Fred játékát hallva jogosabbnak éreztem volna, ha „Freddie is the king of the blues”-t énekel. Halkan jegyzem meg, hogy tavaly jelentetett meg egy 'Fred Chapellier plays Peter Green' című koncertalbumot. Mivel Garynek is volt egy hasonló tribute lemeze, a dalválasztásnál különlegesebb lett volna az átfedések közül választani (pl. If You Be My Baby vagy Stop Messing Around), mint a Midnight Blues - King Of The Blues remek, ám elcsépelt párosát erőltetni.

A két vendég elköszönt és Vámos Zsolti visszatérésével az első rész végére visszarendeződött az eredeti Run For Power felállás. A Still Got The Blues igazi jutalomjáték volt Zsoltnak, ezt már a legelső Gary Moore Emlékesten is előadták Kiss Zolival, tulajdonképpen onnan hajtott ki az Emlékzenekar ötletének csírája. („Mert kell egy csapat.” – vágná rá Minarik Ede.)

Még egy meglepetés jutott a végére: Petruska András lépett be egy akusztikus gitárral a nyakában, Zsolt maradt az elektromos hangszerrel és egy Beatles-klasszikussal búcsúztak a szünet előtt. Utána sokat beszélgettünk, hogy került a műsorba a While My Guitar Gently Weeps, de a tízmillió forintos kérdés kifogott rajtunk, végül a Gary Moore-dolgok mindentudó Vágó Istvánja, Csillag Zoli, a koncert szervezője adta meg a választ. George Harrison utolsó koncertjén, 1992-ben a Royal Albert Hallban Gary Moore (és Ringo Starr) is fellépett a dalban és Gary alaposan ellopta a show-t játékával.

20 perc átszerelési szünet után folytatódott a program sokunk kedvence (bár ez a szóló fellépésének nézőszámán nem látszott meg, de műsora alatt több „Going Home” bekiabálás volt, és egyik sem én voltam), Ben Granfelt lépett színpadra feleségével, Jasmine-nel. Ahogy a Gary Moore Emlékzenekar ötlete, a Wild Frontier akusztikus feldolgozása is itt született, az Emlékestek egyikén. Pontosabban két éve. A házaspárnak annyira megtetszett ez a verzió, hogy Jasmine márciusban megjelent új nagylemezére is feltették, ráadásul a dalt kiadták kislemezen is, melynek megjelenését épp erre a napra, Gary Moore születésnapjára időzítették.

Jasmine Wynants-Granfelt nagyot változott két év alatt. Nemcsak azért, mert barna haját szőkére festette, de előadóként is sokkal energikusabb, karizmatikusabb volt, szinte átvette a frontember szerepkört férjétől. Ez a Free-feldolgozásban (Wishing Well) domborodott ki még inkább.

Ezután viszont elköszönt, és Ben eljátszott két dalt saját repertoárjából turnézenekarával (melynek tagjai Jari Salminen, a jövő héten fellépő, de már január óta teltházas Poets Of The Fall dobosa és Masa Maijanen basszusgitáros, Ben régi harcostársa, aki mellesleg a poénos, ám sokatmondó nevű Finn Lizzy zenekarban is játszik), valamint alkalmi kisegítőjével, akit tipikus finn névre átkeresztelve Anttiként mutatott be, de igazából Harmati Máté billentyűs.

Az ő Hammond-játéka főként a Wishbone Ash-feldolgozásban (ha lehet annak nevezni, vagy hívjuk inkább Ben Wishbone Ashnek írt dalának) erősödött fel. Ben játékán pedig a szokásosnál is erősebben érződött Gary hatása a Faith, Hope & Love-ban.

Rövid intermezzo volt egy újabb színpadi átrendeződés alatt, midőn playbackről meghallgattuk Andrew Lloyd Webber Memoryjának eredeti verzióját 1979-ből, melyen Gary Moore játszott gitáron. A dal ebben az instrumentális formában született meg, csak később kapott szöveget és került be 1981-ben a 'Macskák' musicalbe. Gary 1978-ban játszott Webber 'Variations' lemezén, innen a gitárosválasztás ötlete.

A görög Noely Rayn zenekar is újoncként mutatkozott be az Emlékesten, bár kibontakozásukat az egyik Marshall hibája jelentősen zavarta. A két oldalon a kivetítőkön Gary és Phil Lynott közös képe jelent meg, úgyhogy számítani lehetett a hátralévő műsorban a Thin Lizzy dominanciájára. Ők is egy emlékdallal köszöntötték Gary Moore-t, mint Fred Chapellier, bár a Laochrában (magyarul: hősök) Lynottra is emlékeztek, az erősen Over The Hills ízű gitártémára a dalcímeikből költött szöveget énekeltek. (Elvégre már Voltaire is megmondta: „Mindent, amit hülyeség lenne kimondani, azt eléneklik.”)

Érdekességképpen kiemeltem a felismert címeket a szövegből. érezhetően az első versszak Philre fókuszál („Back to the years of ancient Ireland There was an only son. THIS IS THE ONE to free our land, Bring back to hidden sun. Leaving the town final KING'S CALL, ARE YOU READY to FIGHT OR FALL? ME AND THE BOYS, WE WILL BE STRONG Singing the FREEDOM SONG. Save our men from THUNDER & LIGHTNING, DEAR LORD! DEAR LORD! Help them in this deadly FIGHTING, DEAR LORD! DEAR LORD!”), a második pedig Garyre („OUT IN THE FIELDS a lonely WARRIOR, Riding with HURT INSIDE. COLD HEARTED eyes and DIRTY FINGERS Holding his axe with pride. SCARS on his face, time won't erase, NOTHING TO LOSE or find. OVER THE HILLS, red SUNSET fills, No sense what's left behind. THUNDER RISING at the sky, He's MOVING ON, MOVING ON. FLESH AND BLOOD, no fear to die, He's MOVING ON, MOVING ON.”).

Panos Papapetros vacakoló Marshallja miatt többperces leállások lombozták le rendre a kialakuló hangulatot, pedig Michael Dandoulakis énekes még az Over The Hills acapella verziójával is bepróbálkozott, amíg a technikusok az erősítővel bíbelődtek. Apropó: Over The Hills... Az kicsit fájt, hogy a dob intrót samplerről nyomták be, tavaly ugyanezt Michel izomból lenyomta.

Idén éppen negyven éves a 'Black Rose' album (micsoda kincs volt az, amikor 1979-ben 350 forintért frissen megvettem a jugoszláv RTB-licenszű lemezt, még azt se vártam meg, míg kiviszik a Zsarnai piacra, a lakásán „támadtam le” a neppert érte), ennek apropóján arra számítottam, a mostanában divatos módon eljátsszák elejétől végéig. A Do Anything You Want To megerősített ebben a hitemben, hiszen a lemez nyitó nótája.

A Waiting For An Alibi folytatásnál már éreztem, hogy ebből nem lesz semmi, de azért hat számot mégiscsak lenyomtak a lemezen szereplő kilencből. A két gitáros összeborulva játszotta az ikergitár szólókat, mint a Thin Lizzy-tagok a régi szép időkben.

A Got To Give It Up lassú intróját kicsit megnyújtották, de aztán lendületbe jöttek és azzal a lendülettel a With Love-ot is eljátszották. A Toughest Street In Townra végre Gary testvére, Cliff Moore is előkerült, aki a szokásos „Egéssegetekre!” felkiáltással rögtön elnyerte a nézők rokonszenvét. Azért a fő produkciónak a végére hagyott Black Rose számított, ahol a szokásos ikergitáros dallamszóló után három gitáros nyúzta hangszerét a kiállásos résznél.

Cliff percei következtek, Gary emlékére eljátszotta közös kedvencüket, Larry Carlton It Was Only Yesterday című dalát „fucking green” gitárján. A megjegyzés egy bekiabáló nézőnek szólt, akinek „Játszd a bluest a kék gitárodon!” – vagy valami hasonló megnyilvánulása volt, mire Cliff kifakadt, mert a barátok, zenésztársak már napok óta azzal húzták, hogy ez vajon kék vagy zöld gitár. (Ezért mondta Sheldon Cooper, hogy „A barátok olyanok, mint a vécépapír: jó, ha van pár tartalékban.”)

Ben Granfelt is visszatért, a Don't Believe A Word már megszokott közös produkciójuk Cliff-fel, a Gary szólólemezén szereplő lassú bluesból megy át a dal az eredeti gyors verzióba, csak míg Gary verziójában itt gyorsan be is fejeződik, élőben az ének is rendre beszáll a folytatásba. Most is így történt. Míg Ben inkább a lassú, bluesos szólót vállalta magára, Cliff a gyors tekerésben jeleskedett.

Újabb szerepcsere: az Emlékestek során a szemünk láttára gyerekzenészből fiatal férfivá érett Somogyi Remig lépett színpadra, és – mondhatni, hogy hálás szerepben, de akkor is – ellopta a show-t pár percnyi játékával. A Parisienne Walkways nagyon benne van a kezében, a nóta végén kitartott hangot hangos ovációval fogadta a közönség.

A ráadásban a szokásos ügyelői mondat („Minden művészt kérünk a színpadra!”) ezúttal elmaradt, a Walking By Myselfre csupán két másik gitáros termett a deszkákon Ben Granfelt és Cliff Moore mellett, Tommy Katona, és az egyik görög, Johnny Sinnis. Vámos Zsolt is csak a rossz Marshallra könyökölve nézte mosolyogva hátulról a többiek produkcióját. (Mivel ő harcművész is egyben, talán egy „erősebb” könyököléssel meg is javíthatta volna azt, ha már ott volt.)

Talán jobb is volt így, hogy nem zsúfolódott be minden ember, minden évben a legnagyobb krízist az „All-in” jelentette a ráadásban. Mert ezek a fránya gitárosok nemcsak a szólóikban improvizáltak, de gyakran abban is, hogy kinek passzolják tovább a lehetőséget, a keverő mögött ülők meg szegények minden évben kaptak tőlem a fejükre, hogy nem képesek követni, melyik pillanatban kinél van a szóló. („Olyan volt, mint sajtreszelővel rejszolni. Enyhén szórakoztató, de leginkább fájdalmas.” – jegyezte volna meg Ford Fairlane.)

Oh Pretty Woman / Bad For You Baby / Only Fool In Town / The Sky Is Crying / Where In The World / Livin' With The Blues / Don't You Lie To Me / Gary's Gone / Midnight Blues / King Of The Blues / Still Got The Blues / While My Guitar Gently Weeps /// Wild Frontier / Wishing Well / Hangmans Tree / Faith, Hope & Love // Memory // Laochra / Military Man / Over The Hills And Far Away / Do Anything You Want To / Waiting For An Alibi / Got To Give It Up / With Love / Toughest Street In Town / Roisin Dubh (Black Rose) - A Rock Legend / It Was Only Yesterday / Don't Believe A Word / Parisienne Walkways /// Walking By Myself

Megint majdnem éjfélig ott voltunk, és megint kiderült, hogy nem lehet minden nézőnek megfelelni, akárhogy csűri-csavarja a műsorösszeállítást a szervező. Két éve én fáradtam el a végére, mire sor került a bluesgitárosok párbajára, most a bluesrajongók szivárogtak haza a tömény Thin Lizzy-műsor alatt. Nincs tökéletes szetlista. Nem volt például sokak kedvence, a The Loner, de reméljük, Vámos Zsolt '50 év lélekjelenlét' című születésnapi koncertjén ott lesznek azok, akiknek hiányérzetük maradt.

Talán ha egy kétnapos fesztivállá bővülne az Emlékest, és napi 4 órában szemezgetnének a zenészek Gary dalaiból. De akkor is lennének fanyalgók, mert Gary Moore annyira változatos életművet hagyott hátra, aminek minden egyes darabját csak nagyon kevesek, az igazi hardcore rajongók tudják szeretni. Mint a koncert szervezője, Csillag Zoltán. 

Szerző: CsiGabiGa
Fotók és videók: Császár Márta
Köszönet a lehetőségért a LOTS Musicnak!