Kedvenc lemezeim – Iron Maiden: Powerslave (1984/2019), Somewhere In Time (1986/2019)

írta Bigfoot | 2019.04.15.

Az Iron Maiden már a legelső albuma megjelenésekor belépett a metalzene első ligájába, azonban ezzel nem elégedett meg, hiszen ebben a ligában is az élre küzdötte magát. A ’Killers’, a The’ Number Of The Beast’ és a ’Piece Of Mind’ albumokkal folyamatosan emelkedtek a ranglétrán, aztán az 1984-ben kiadott ’Powerslave’ fellőtte őket e csúcsra.

A Maiden zenéjére már kezdettől fogva jellemző volt a dalokon belüli gyakori témaváltogatás, ha úgy tetszik, tételekre bontottak egyes nótákat, vagy keretet adtak a szerzeményeknek – ez utóbbi fogás Steve Harris dalaiban érhető tetten: a kezdés és a befejezés megegyezik. Ez a zenei gondolkodásmód folyatódott a ’Powerslave’-en, majdhogynem tökéletesre csiszolták. Hallgasd meg a Two Minutes To Midnight, a The Duellists vagy a címadó dal instrumentális részeit: az ütem- és témaváltások már-már a progresszív rock igényeinek is eleget tesznek. A teljesen hangszeres szerzeményben, az önmagáért beszélő Losfer Wordsben alig lehet követni az egymás után jövő szellemes futamokat, egy átlag metalbanda ennyi ötletből egy lemezt megtölt. Dave Murray és Adrian Smith gitárjátéka pedig teljesen egymáshoz illeszkedett.

Az album vége a Rhyme Of The Ancient Mariner. Ezt a tizennégy perces epikus dalfolyamot Coleridge hasonló című költeményfolyama ihlette (Rege a vén tengerészről – így szól a cím magyarul Szabó Lőrinc fordításában). Harmincöt évvel ezelőtt nem volt jellemző a metalzenekarokra az ilyen típusú dalszerzés, ugyanakkor nem számított tipikus fogásnak az sem, hogy a szövegben színtiszta költészetet alkalmaztak.

A koncertturnén bemutatott egyiptomi díszlet minden addigi színpadkép látványosságát felülmúlta, és ebből is többfélét mutattak be. A Maiden a ’Powerslave’ lemezzel olyanokhoz is eljutott, akik addig nem biztos, hogy metalrajongók voltak. Ebben az időben középiskolába jártam, és nem egy iskolatársam az album hatására kezdte el hallgatni őket.

A ’Powerslave’ után a legtöbben azt hittük, a banda a jól kitaposott úton megy tovább, valami hasonló töltetű albummal állnak elő. Igaz, Bruce Dickinson akkor azt nyilatkozta, hogy nem tart attól, hogy az új album a ’Powerslave’ folytatása lesz, szóval kíváncsian vártuk a folytatást, ám valljuk be, nem ilyenre számítottunk. A ’Somewhere In Time’-on teljesen más hangzású Iron Maident kaptunk. Történt mindez azért, mert a pályafutásukban először gitárszintetizátorokat is alkalmaztak a felvételeknél. Maga a gitárhangzás is letisztultabb lett, illett a lemeztasakon látható sci-fi környezetbe, ám ez a koncepció a dalszövegekben nem jelent meg.

A ’Powerslave’ borítóján Eddie az ókorba réved, szfinxszé változik, míg a ’Somewhere In Time’ esetében nagyot ugrik az időben: egy lézerpisztollyal egy jövőbeli utópisztikus utcán bóklászik, a falakon elhelyezett feliratok egy-egy dal címét mutatják. Az Eddie mögött levő utcaképről esetleg a kultikus ’Bladerunner’ mozi juthat eszünkbe.

A zene még inkább a progresszív rock irányába mutatott, az eddigieknél is több csavart raktak bele a szerzeményekbe. A szokásos epikus zárás az Alexander The Great. Erről mondta Nicko McBrain nem olyan régen, hogy szeretné, ha bekerülne a koncertprogramba, ám élőben korántsem egyszerű feladat reprodukálni. A ’Somewhere In Time’-ról elmondhatjuk, hogy a Maiden pályafutásának talán legösszetettebb, legnehezebben emészthető albuma. Megkockáztatom azt a megjegyzést, hogy a lemez előképe a néhány év múlva megjelenő progresszív metal műfajnak. Fajsúlyos zene ide vagy oda, a Wasted Years és a Heaven Can Wait a mai napig megtalálható a koncertek repertoárjában, igaz, ezek zeneileg nem annyira nehéz darabok, mint a többi tétel.

Ha megvizsgáljuk mindkét album szövegi világát, hamar rájövünk, egyik esetében sem beszélhetünk koncepcionális formáról, hiszen történelmi témáktól a már említett költészeten keresztül, filmek ihlette sorokig változatos témákat rejtenek az igényesen elkészített dalszövegek.

Ahogy korábban ígérték, négyesével adják ki a tizenhat stúdióalbumot a 2015-ös iTunes mixekben, ez a két lemez a második eresztés egy-egy darabja. A ’The Number Of The Beast’-hez hasonlóan a ’Somewhere In Time’-ot is kiadták díszdobozos változatban, egy Eddie-figurával és egy felvarróval karöltve.

Iron Maiden (1984-1986):

Bruce Dickinson – ének
Dave Murray – gitár
Adrian Smith – gitár
Steve Harris – basszusgitár
Nicko McBrain – dobok

’Powerslave’: Aces High / 2 Minutes To Midnight / Losfer Words (Big 'Orra) / Flash of the Blade / The Duellists / Back in the Village / Powerslave / Rime of the Ancient Mariner

’Somewhere In Time’: Caught Somewhere in Time / Wasted Years / Sea of Madness / Heaven Can Wait / The Loneliness of the Long Distance Runner / Stranger In A Strange Land/ Déjà-Vu / Alexander the Great (356-323 B.C.)