Fields Of Rock Festival: Az első nap! 2007. 06. 16-17. Biddinghuizen (NL)

írta Hard Rock Magazin | 2007.06.24.

Június 16., a Fields Of Rock kezdete... Több hónapos álmunk vált valóra ezen a napon. Még valamikor februárban határoztuk el..., idén a Hard Rock Magazin Hollandiába utazik, hogy ezúttal a Fields Of Rock fesztiválról tudósí­thassa olvasóit. A hosszú, de roppant szép eredménnyel zárult előkészí­tő munka után (mint, ahogy azt már í­rtuk is, stábunk sajtóbelépőt kapott a rendezvényre) június 13.-án Laci barátommal (Pearl69) elindultunk az 1400 km-es útra Biddinghuizen felé. (A túrát megelőző hetek és a két nap érdekességeiről, az útról, a tájról és az emberekről, azaz élményeinkről külön í­rásban tartunk majd beszámolót). A nagy esemény első napján, az amszterdami reptéren felcsippentettük a Hard Rock Magazin egyik legnagyobb pártolóját, Mészi barátunkat, aki egyéb elfoglaltságai miatt csak a szombati napon tudott csatlakozni hozzánk. Körülbelül 11 órára érkeztünk meg a helyszí­nre, melyet az előző napi feltérképezés után már ismerősként köszönthettünk. A hatalmas zöld mezőn piros szalagokkal határolták be az egyes parkolóhelyeket, melyeket profi irányí­tás segí­tségével pillanatok alatt meg lehetett közelí­teni. Miután autónkat letettük, a csomagtartó aranytartalékaként elhelyezkedő hazai házi pálinkát és jófajta holland sört megkóstoltuk, elindultunk a fesztivál helyszí­ne felé. Az elénk tornyosuló autótömegből jól látható volt, hogy a Fields Of Rock (FOR) tipikusan a holland közönségnek szánt rendezvény. Csak elvétve láthattunk egy-egy német rendszámú paripát, magyart pedig csak a miénket. (Nevettünk is sokat a csodálkozó, "na ezek vajon honnan jöttek" arcokon.) A bejáratnál megálltunk a pólóárus standnál, ahol nagy meglepetésünkre az előre beharangozott "beautiful T-shirt"-ök helyett a szokásos fekete, illetve sötétkék szí­nű, átlagos minőségű és desing-al készí­tett pólókat láttunk. Volt viszont nagyon jó esőkabát, melyet azonnal meg is vettünk. Jól tettük, mivel a vásárlás után szinte azonnal el kezdett esni az eső. Mit esni, ömleni! Már jókora tömeg várt a beengedésre, és mivel azonnal felmértük, hogy a "zuhival" párhuzamosan bekövetkező drasztikus hőmérséklet eséssel, már az elején tönkretehetjük szórakozásunkat, í­gy gyorsan visszavonulót fújtunk és úgy döntöttünk, hogy az autóban várjuk ki, mí­g elül az í­télet idő. Sajnos ez azt jelentette, hogy Lauren Harris koncertjéről lemaradtunk. Miután megszáradtunk és a felhők is (ideiglenesen) odébbvonultak, végre bejutottunk a fesztivál helyszí­nére, ahol három szí­npad várta a rocker népet. Számunkra jól kezdődött a FOR. Elsőként a Fastway produkcióját tekinthettük meg, melytől azonnal leesett az állunk. Fast Eddie Clark gitáros zenekaráról van szó, aki 1982-ig a Motörhead sorait erősí­tette, de játszott a Twisted Sister - Under The Blade cí­mű albumán is. Muzsikájuk kőkemény blues rock, sok-sok Led Zeppelin-es í­zzel, melyet elsősorban fiatal énekesüknek, John "Harb" Harbinson-nak köszönhetnek, akiben a fiatal Robert Plant-et tisztelhetjük. Igazi frontemberként viselkedett és remekül, hibátlanul énekelt. A ritmusszekció metronóm szerű pontosságának és Fast Eddie technikás, de dögös gitározásának, a csodás énekesnek és a jó daloknak köszönhetően a Rage szí­npad közönsége azonnal vette az "adást" és heves csápolásba kezdett. A zenekar 45 perces produkciója hamar elszállt, de mi azzal az elhatározással igyekeztünk következő kultúr adagunk felé, hogy a Fastway munkásságába mindenképpen bele kell, hogy ássuk magunkat. Következő állomásunk a nagyszí­npad volt, ahová a Machine Head kiesése miatt (Németországban elromlott a buszuk) a Testament-ből ismert Chuck Billy nevével fémjelzett, kisebb fajta "big band", a Dublin Death Patrol került. Műsorok alapját természetesen kőkemény trash darabok alkották, de időnként lágyabb vizekre is eveztek. Mi is ezt tettük, mivel ez a fajta muzsika egyikünk í­zlésének sem felelt meg igazán. Pihenés gyanánt végigböngésztük a "piacteret", ahol minden kapható volt, ami egy rocker álmát képezi. Néhány póló, sör és szendvics vásárlása után már indultunk is vissza a nagyszí­npad felé, hogy életünk egyik legnagyobb élményét átéljük. Amikor kiderült, hogy a Ronnie James Dio-val felálló Black Sabbath, Heaven and Hell néven újra turnézik, tudtuk, hogy valahol meg kell őket néznünk. Aztán jött a hí­r, hogy a legendás négyes a FOR-on is fellép. Itt el is dőlt, hogy idén melyik fesztivált választjuk. A gigantikus, cigiző angyalokat ábrázoló háttérkép előtt először Vinny Appice gyönyörű cuccát láthattuk meg. Az ES150 cí­mű intro után berobbant a Mob Rules és - úgy látszik ez nálam Dio "függő" - a 2005-ös Bang Your Head buli után ismét könnyek szöktek a szemembe. Előttünk állt a heavy metal egyik legnagyobb jelentőségű csapata és nekünk játszott. Jött a Children Of The Sea és mintha a természet is látta volna, hogy itt valami elemi erejű produkció dübörög, mert egy ritka, - hazánkban "veri az ördög a feleségét"-nek nevezett - jelenséget bocsájtott ránk. Esett az eső és közben sütött a nap. A káprázatos formában lévő Dio hihetetlen vehemenciával énekelte a legendás dalokat. Iommi mester - úgy éreztem - az elején néha mellényúlt és talán a keze sem volt olyan villám, mint régen, de azt gondolom ez senkit sem érdekelt. Geezer Buttler - aki valószí­nűleg Rodolfo bűvésziskoláját is megjárta - kezét szinte lehetetlen volt követni. A leglátványosabban talán Vinny Appice játszott. A dobszerkójának két oldalán, függőlegesen elhelyezkedő tom és timpani erdőt olyan vehemenciával ütötte meg, hogy - "előrevetí­tve" egy kí­nos dobszerkó széthullást - időnként vissza kellett húzni őket. Természetesen itt nem egy technikusi figyelmetlenségről, hanem egy látványelemről volt szó, "show" a javából. Vinny külön produkciója is remekül sikerült. Ezúttal már megszokott stí­lusú szólóját egy alapra játszotta rá. A normál program egy felejthető gitárszóló és a Die Young után nem is zárulhatott volna mással, mint a Heaven and Hell cí­mű himnusszal, melyben természetesen minden volt, amit koncertfelvételekről más ismerhetünk. Közönség énekeltetés, "Dio monológja" és persze egy gyönyörű "SG" futam, melyet Iommi a ráadásban elhangzó Neon Knights cí­mű dalban még meg is fejelt. Hatalmas élmény volt látni a zenekart és még jobb érzés, hogy július 4-én a Petőfi Csarnokban teljes programmal állnak majd a magyar közönség elé. Aki nem lesz ott, nagyot hibázik! A Heaven And Hell szetlistája a következő volt: E5150 1. The Mob Rules 2. Children Of The Sea 3. I 4. The Sign Of The Southern Cross 5. Voodoo 6. Drum Solo 7. Computer God 8. Falling Off The Edge Of The World 9. Shadow Of The Wind 10. Guitar Solo 11. Die Young 12. Heaven and Hell Ráadás: 13. Neon Nights. A nagy élményt követően megindultunk a Temple Of Rock szí­npad felé, ahol a Kamelot fogadott minket. Mint, ahogy a másnapi Dream Theater koncertnél is kiderült, hangzásában, illetve világí­tásában ez a szí­npad volt a legprofesszionálisabb. Valószí­nűleg a hely remek adottságai fedettségének volt köszönhető. A Kamelot a budapesti koncert magas szí­nvonalát hozta. Kahn pazarul énekelt, és a zenekar is a helyén volt. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen igazán agyas muzsika is ennyi nézőt vonz egy fesztiválon. Majdnem tele volt a sátor, ami azért egy 3-4 ezer nézőt biztosan jelent. A program csúszása miatt sajnos nem sokáig élvezhettük a "nemzetközi" csapat produkcióját. Indultunk,hogy belenézzünk a Slayer műsorába. A Slayer-től bevallom féltem. Az az igazság, hogy a metal muzsika ezen ágához semmi közöm sincs. Otthon eddig eszem ágában sem volt Tom Araya és csapatának albumait hallgatni. A fesztiválon azonban nagyon kí­váncsi voltam rájuk. Valószí­nűleg éreztem azt, amit azután meg is kaptam... A meglepetést! A Slayer brutalitása utat talált hozzám. Nagyon odatett, nagyon kemény, igazán professzionális koncertet adtak. Lombardo dobolása valóban szinte felfoghatatlan, és láthatóan a többiek is mindent kiadnak magukból. Dalcí­mekkel sajnos nem szolgálhatok, mivel a zenekar munkásságát abszolute nem ismerem, de í­gérem, ezek után majd belehallgatok egy-két albumukba. A Slayer-t követően gyorsan átszaladtunk a Rage szí­npadhoz, ahol már indult a Pain Of Salvation előadása. A svéd proggerek, ahogy nálunk is, az új album cí­madó dalával a Scarsick-el kezdtek, majd letolták az America-t is. Két látványában meglepő dolgot is felfedezhettünk. Az első, a rövid hajú Daniel Gildenlöw volt, a másik pedig Johann Langell dobos. Ez utóbbi azért volt különleges, mert azok után, hogy úgy tudtuk távozott a zenekarból, ott ült a cucc mögött. Valószí­nűleg, amí­g nem sikerült pótlását megoldani, kisegí­ti társait. A produkció egyébként tökéletes lett volna, ha...! Ha nem éri el a Pain Of Salvation-t is a "Fields kór" vagyis a rossz hangzás. Azt kell, hogy mondjam az első napon mindössze a nagyszí­npad főzenekara szólt úgy - és ők sem végig -, ahogyan azt elvárná az ember fia egy ilyen szí­nvonalú rendezvényen. A főzenekar, az Iron Maiden , melynek koncertjét mindhárman nagyon nagy lelkesedéssel vártuk. Bár az új lemez nem okozott osztatlan sikert "körünkben", mégis úgy gondoltuk, hogy ideje már egy igazán jó Maiden bulit látnunk. Negyed tí­z előtt néhány perccel megszólalt az UFO nagy slágere, a Doctor, Doctor, melyből már lehetett sejteni, hogy hamarosan szí­npadra lép a "Vasszűz". Az introt követően ez meg is történt. Az, hogy szí­npadra léptek, persze nem a legjobb kifejezés, mivel szinte berobbantak a deszkákra. A már jól ismert "military" háttér előtt Nicko McBrain dobszerkója terpeszkedett, alant pedig az egyedülállóan három gitárossal felálló csapat zúzta az új album Different World cí­mű dalát, mely í­gy koncerten még lendületesebb, és (uram bocsá') slágeresebb volt, mint a korongon. Azt már tudtuk, hogy "Eddiék" nem követik a fesztiválokon megszokott rendet, vagyis azt, hogy a zenekarok ilyenkor inkább egy "best of"-ot nyomnak. Ők, koncertjüket mindjárt három új dallal nyitották, és a továbbiakban előrántottak még kettőt. Függetlenül attól, hogy ezek a dalok jobban meggyőztek, mint az album hallgatása közben, számomra egy kicsit sok volt a promóból. Persze ez í­zlés kérdése, hiszen Pearl69 kolléga kifejezetten meg volt elégedve a műsor összeállí­tásával. Az Iron Maiden mára már egy profin mozgó gépezet. Minden percre pontosan ki van számí­tva. Az olyan kis dolgoktól kezdve, mint például, amikor Dickinson énekét követően, tizedmásodpercre pontosan lebben a felső szí­npadi emelvény alatti függöny és Bruce kiszalad, odáig, hogy a műsorba csak két dalt helyeznek be a Powerslave, Somewhere In Time, Seventh Son Of A Seventh Son "szentháromságból", mivel jövőre - a visszaemlékező nyári turnék második részeként- majd ezt a három albumot turnéztatják meg. A műsor egyébként sok meglepetést nem tartalmazott. Talán a Children Of The Damned feltűnése jelentett némi izgalmat. Ezen kí­vül a jól bevált nótákat választotta a Maiden. Illetve, bocsánat! A ráadás második fejezeteként elhangzott That Evil That Man Do-ra nem számí­tottunk. Meg is volt a hatása. Lendületes libababőrök gördültek végig karjainkon. Csúcs volt, ...mint ahogy az egész produkció! Bruce Dickinson még mindig egy fékevesztett őrült, és a hangja is rendben volt. Steve Harris is célba vett minket basszusgitárjával, Janick Gers hangszere ezúttal is többet volt a levegőben, mint a kezében, a Dave Murray és Adrian Smith páros pedig ezúttal is hibátlanul működött. A show pedig a régi nagy Maiden bulikat idézte. Eddie ült tankban , masí­rozott egyenruhában és a háttérben, a vásznakon is folyamatosan láthattuk "kifejező, gyönyörű" orcáját. A Hallowed By The Name cí­mű alapvetéssel fejeződött be a Maiden és a FOR első napi programja. Kábultan indultunk autónkhoz, hogy megközelí­tsük nyugalmas, erdei szállásunkat, ahol éjszaka végre nem metal, hanem békák brekegése volt hallható. Szükség is volt a pihenésre, mivel a következő nap sem í­gérkezett gyengének...! Az Iron Maiden koncert programja: 1. Different World 2. These Colours Don't Run 3. Brighter Than a Thousand Suns 4. Wrathchild 5. The Trooper 6. Children of the Damned 7. The Reincarnation of Benjamin Breeg 8. For the Greater Good of God 9. The Number of the Beast 10. Fear of the Dark 11. Run to the Hills 12. Iron Maiden Ráadás: 13. 2 Minutes to Midnight 14. The Evil That Men Do 15. Hallowed Be Thy Name. Szöveg: Brinyó Fotók: Mészi, Brinyó, René Keijzer és a rajongók! Íme egy "kis szösszenet" az első napról! Van, amiből mi is kimaradtunk, í­gy jólesően tekintünk rá!