Ahogy a Nagy Blueskönyvben leírták: John Mayall – Akvárium Klub, 2019. 03. 19.

John Mayall nyolcvanöt esztendős. Ez a kor már önmagában is tiszteletet vált ki minden normális gondolkodású emberből. Csakhogy Mayall az európai blues szcéna történetének egyik legfontosabb figurája, megkerülhetetlen alakja, tanítványai közül is számos muzsikus rocktörténelmet írt. Ma is aktív – csak rá kell nézni a sűrű koncertnaptárára – és alkot, nemrég jelent meg az új albuma, melyen számos nagynevű muzsikus játéka hallható, na de hogy ennyi idős fejjel, ilyen hallatlan könnyedén, ilyen magas színvonalon zenéljen két órán keresztül – a több generációval fiatalabb pályatársaknak van mit tanulni tőle…

Hajszálpontosan nyolc órakor megjelent John Mayall hetvenöt esztendős roadja, hogy bekonferálja a fellépőt, ám a veterán muzsikus nem várta meg a rövid monológ végét, szó szerint berobbant a színpadra, melyre az Akvárium közönsége egy emberként visított fel. Egy kicsit játszott is a zsűrivel, akik vevők voltak egy adag őrületre.

Hamarosan követte őt bandája is – Greg Rzab basszusgitáros, Jay Davenport dobos és az újonc Carolyn Wonderland gitáros-énekes – aztán kezdetét vette a BLUES.

Én tényleg úgy jöttem el erre a bulira, hogy tiszteletem teszem egy legenda előtt, nem vártam csodát. Azonban ami a következő két órában lejátszódott a színpadon, arról álmodni sem mertem volna. Nem sok dal hangzott el a koncerten, éspedig azért, mert nagy teret engedtek a hangszeres részeknek, az improvizációknak. Akadt olyan téma, amit tíz percig is variáltak. Abszolút összeszokottnak hangzott a kvartett, pedig Carolyn nem olyan túl régen játszik velük.

Ezek az improvizációs betétek nagyon egymásra épültek, mégis haláli könnyedén hangzottak. A hölgy egyébként pengető nélkül gitározott, játéka a régi iskolákban gyökeredzett, eszméletlenül jól épült az Öreg sokszor jazzes billentyűs játékára. Billentyűparkját időnként gitárra vagy herflire cserélte, de az sem okozott neki problémát, amikor a pofagyalut fújva akkordozott a Rolandon.

Carolyn vokálozott Mayall – érthetően – öreges, ám még mindig karakteres énekhangja alá, és nem egy ízben átvette a szólóének részeket is tőle. Ezen a téren sem nyújtott átlagos teljesítményt. Orgánuma engem egy kicsit Mahalia Barneséra emlékeztetett, akit ugyebár Joe Bonamassa révén ismert meg a magyar közönség. Ha hazánkban nem is, Amerikában jól ismert blueselőadó volt már a John Mayallhoz való csatlakozása előtt is, számos albumot készített zenekarral és önállóan is. Egy éve játszik együtt John Papával.

A többiek, Greg Rzab és Jay Davenport már egy évtizede nyomják együtt Mayall-lel, a buli második felében mindketten lehetőséget kaptak, hogy önállóan is kibontakozhassanak, ám tudásukat a kollektív muzsikálásban is bizonyították. Greg a jazzt szintén nem nélkülöző basszusjátéka nagyon színes alapot adott az egésznek, és kiválóan illesztette össze azt Jay feszes, kemény dobolásával, igaz, az ütős is jól ért a jazzes finomságokhoz, ha kell.

Talán egy slow blues hangzott el az egész fellépés során, bár John Mayall zenéjére általában nem jellemző a belassuló hagyományos tizenkettes. És meglepetésre nem a Room To Move pergős szájharmonikás témája zárta le a koncertet, hanem szintén egy régi dal 1967-ből, ez pedig a Looking Back volt, amit még Peter Greennel rögzítettek anno.

A karzaton ülve kezdtem el hallgatni a bulit, ám úgy a harmadik számnál már nem bírtam lent tartani a hátsómat, annyira vibrált az egész csarnok. Belegondolva, hogy a három évvel ezelőtti bulin tényleg egy korrekt műsort láttunk, ennél többet nem kaptunk, a mostani fellépés klasszisokkal jobban sikerült. Jó döntés volt, hogy megszabadultak Rocky Athostól, mert karakter nélküli gitározása vitathatatlanul a leggyengébb láncszemnek hallatszott. Carolyn Wonderland élettel teli pengetése és döbbenetes fekete énekhangja nemcsak életet, hanem lendületet is vitt az egész produkcióba, szerintem az ősz mesterre is katalizátorként hatott produkciója.

Bár John Mayall állt középen hangszereivel, jó zenekarvezetőként mindeninek maximális teret adott az egyéni produkciókra és megtisztelte azzal társait, hogy nem ment le a színpadról a szólók közben.

A buli után most sem mulasztott el dedikálni az előcsarnokban, pár szót váltani a jórészt idősebb rajongókkal. Greg Rzab pedig most is ott mászkált az emberek közt, udvarolt a hölgyeknek, és bárkihez odaállt egy fotó erejéig.

A blues lelkes rajongójaként sokszor elmondtam, hogy a műfajnak van jövője, mert sok fiatal tehetség viszi tovább a zászlót. Ám az több mint reményteli, hogy akad olyan Nagy Öreg, mint John Mayall, aki a nyolcadik ikszen jócskán túl is ilyen teljesítményre képes.

szerző: Bigfoot
képek: Mahunka Balázs
videó: Molnár Csaba
Köszönet az Akvárium Klubnak!
További képek ITT