Egy haknival is beértem volna: Pretty Boy Floyd, Joystix – Roxxy Music Café, Tatabánya, 2019. 03. 19.

írta savafan | 2019.03.24.

White Lion, Firehouse, Warrant, Skid Row, Winger és ehhez hasonló bandák klipjeit vetítették a tatabányai Roxxy Music Caféban, mikor megérkeztünk a tetthelyre. Látva a kivetítőn sorjázó videókat, tudtam, hogy a lehető legjobb helyen vagyok. Imádtam és imádom ezeket a klipeket, nem emlékszem, hogy mikor lehettem utoljára olyan koncerten, ahol ilyen dalok mentek volna bemelegítésnek. De most ide tökéletesen illettek, mégiscsak a kor egyik kultikus bandája látogatott el hozzánk. Első alkalommal jártam itt, de azt gondolom, nem ez volt az utolsó. Nagyon pofás kis hely, van hely a dühöngőknek, a nyugisabb koncertélményre vágyóknak és azoknak is, akik elfáradtak picit és leülve hallgatnák a zenét. Az ősszel elmaradt koncertet pótolták most be az amcsik, pár állomásos angol turnéjuk után jöttek ide egyetlen koncertre. Hogy ezt miként sikerült összehozni, az legyen a szervezők titka, de nagy dolgot tettek!

Mielőtt azonban az amerikai glammerek a színpadra léptek volna, a hazai Joystix triója tartott lázban minket. Nem volt nehéz dolguk, mert bár ez a fajta punkos rockzene picit messze állt a főbanda muzsikájától, egész pofásan tolták el műsorukat.

Azt a műsort, aminek sajnálatos apropója is volt, ugyanis most koncertezett utoljára az együttes. 14 év után szögre akasztják a hangszert, már ami ezt a formációt illeti.

A közönség jól fogadta a produkciót, nem hinném, hogy a búcsú miatt voltunk ennyire lelkesek, és ha már búcsúzik valaki, akkor így kell csinálni, fasza műsort tolni egy ikonikus külföldi banda előtt.

Olyan banda előtt, akik ugyan nem most vannak pályájuk csúcsán, de olyan show-t nyomtak le, hogy csak elismerően szólhatok arról, amit láttunk, hallottunk. Illetve én elsősorban csak láttam, mert a koncert kezdetére az első sorba evickéltem és annyira magával ragadott, amit láttam, hogy nem akartam elmozdulni onnan, így meg nem mondom, hogy szólt a teremben a koncert. Elől eléggé hangos volt, mikor a beszámolót írom (nem a koncert után közvetlenül) még mindig cseng a fülem.

A Pretty Boy Floyd kultikus felállásából igazából már csak ketten maradtak, abból is csak egy jött el erre a miniturnéra, de a lényeg, a banda motorja, Steve Summers itt volt és hangja topformában volt. Előzetesen azt hittem, illetve arra gondoltam, hogy elnyomnak valami nagyon hakni jellegű dolgot és megelégszem azzal, hogy láttam a bandát. Ennek nyoma sem volt, még ha kicsiben is, de hozták a '80-as évek glam stílusjegyeit, és olyan elánnal tolták el a koncertet, hogy le a kalappal előttük.

Ugyan az eredeti felálláshoz képest szőke már nincs a bandában, de a rúzsok, a sérók, az outfitek, a mozgások és pózok mind elmentek volna a '80-as években is. Amikor friss volt a zenekar bemutatkozó lemeze, akkor sokat hallgattam, mert nagyon bejött, amit rápakoltak, de az utóbbi időben bevallom, nem nagyon járt a playlistemben, nem is emlékszem, mikor hallottam a lemez dalait. De amint elkezdték a koncertet és szépen sorban jöttek a nóták, úgy jöttek elő az emlékek, és arra eszméltem, hogy lassan a buli felénél járunk és minden számot ismertem, illetve a zenekarral együtt énekeltem.

És nem csak én, a szépen összegyűlt embersereg szintén együtt élt a csapattal, akik úgy kezdték az estét, ahogy annak idején az első lemezt, a Leather Boyz with Electric Toyz nótával. Steve-nek a sikolyok is simán mentek, a refrénbe pedig besegített az eredeti gitáros (állítólag probléma volt a beutazási engedélyével) helyett fellépő Diego Ibarra, és az erre a miniturnéra beugró basszeros, Colton Seaver.

Amúgy mindketten kevés mozgásra vállalkoztak a buli alatt, konkrétan Diego a színpad közepe felé sem nagyon tett lépéseket, így szemből csak akkor láttam, amikor a buli végén felém jött lepacsizni.

Helyettük is mozgott viszont a frontember, aki az első perctől tartotta a kapcsolatot a közönséggel, akik vevők is voltak rá, közönség felé nyújtott keze sosem maradt egyedül. De amúgy is minden egyes felhívását megfogadtuk és tettük, amit kért, mert jól esett velük tapsolni, énekelni és jól érezni magunkat.

Mert azon kívül, hogy egymás után sorjáztak a debütlemez gyöngyszemei, a feelinges buli hangulata lejött a színpadról és vissza is adtuk, hogy jól érezzük magunkat. A jó hangulat a ritmusfelelősnél is tetten érhető volt, Nick Lane dobos széles vigyorral az arcán tolta le a bulit.

A műsor amúgy picit keményebb volt szerintem, mint a lemezre vett verzióban, ott a kor ízlésének megfelelően „nyálas” volt, itt viszont megfelelő mennyiségű dögöt kapott a megszólalás, szó szerint tökösek lettek a nóták!

Az új lemezt egyetlen dal képviselte, a klipes Feel the Heat, ami érezhetően már a keményebb korszakban született, talán az este legdurvább nótája volt. Három feldolgozást is nyomtak a srácok, amiből az egyik abszolút meglepetés volt, a felkonfban Steve azt mondta, ezt a nótát akkor írta a Mötley Crüe, amikor még sehol sem voltak.

A normál programot mi mással lehetett volna lezárni, mint a zenekar két gigaslágerével, a klipes nótákkal, amiket ezerszer játszott anno az MTV. Az I Wanna Be With You ballada refrénjét nem is nagyon kellett énekelniük, megtettük mi, a Rock and Roll (Is Gonna Set The Night On Fire) verzéit is nyugodtan elfelejthették volna, ez is sokunknak ment kívülről. Ennél a számnál éreztem azt, hogy a sebességen is húztak picit a srácok, az eredeti nóta elég lájtos, itt viszont kellően kemény volt, Steve is furcsa tempóban énekelte a dalt. De ez a dal mindegy, milyen hangszereléssel, bármilyen tempóban 10 pontos!

A zenekart is meglepte a lelkes közönség, ezt a buli hátralévő részén érezni lehetett. A miniturné programjában – máshol – már csak egy Mötley Crüe-feldolgozás volt hátra, ehhez képest itt belekezdtek a The Last Kiss elejébe, amit Steve pár taktus után le is állított. Majd egy kis Poison jött és csak ezután következett a Live Wire.

A turnén mindenhol ez zárt, kivéve Tatabányán, ahol nagyon tanakodtak, hogy mitévők legyenek. (Sok-sok évvel ezelőtt a Sziget fesztivál nagyszínpadán fellépett Panjabi MC valamikor a kora délutáni sávban. A haverokkal már kint voltunk akkor, és volt „szerencsénk” ahhoz a csodához, amikor az akkoriban egy száma miatt felkapott faszi betolta zsúrkocsiját és elnyomta a Knight Rider-es nótáját. Majd a szettje végén még egyszer előadta azt.) Ezen az estén is az lett a tanakodás és megbeszélés vége, hogy a műsort indító címadó tételt megint elnyomták nekünk. Ugyanúgy intróval indult a zárótétel, Steve is kiment a színpadról és csak a verzére ért be a színpadra. Picit mókás volt, ilyet is ritkán lát az ember.

Setlist: Leather Boyz with Electric Toyz / Rock and Roll Outlaws / Your mama Won’t Know / 48 Hours / Wild Angels / Feel the Heat / Good Girl Gone Bad / Saturday Night / Run for Your Life / I Wanna Be With You / Rock and Roll / The Last Kiss / Talk Dirty to Me / Live Wire / Leather Boyz with Electric Toyz

Ha röviden kéne megfogalmaznom, hogy milyen volt a koncert, akkor csak annyit mondanék, hogy „k.rva jó!” És ebben benne van minden, az is, hogy egy olyan bandát láttam, akiket álmomban sem gondoltam volna, hogy még a szemem elé kerülnek. A lassan 10 éve nem hallott nóták egyből előjöttek az agyi winchesterből, egy feelinges, laza koncertet rittyentettek a glamsterek, a hakninak még csak fikarcnyi jelét sem láttam, ez pedig mindent elmond. Nagyon kellemes helyre hozták el őket, és nagyon remélem, hogy kell még Tatabányára utaznom olyan bandák miatt, mint mondjuk egy Tyketto, Firehouse, Danger Danger, vagy valami hasonló ebből a korból. Ha valamit sajnálok, az az, hogy mivel ez a turné utolsó állomása volt és csak emiatt jöttek át Angliából, a merch-cucc igen le volt fogyva, konkrétan 3(!) új lemez volt kitéve, ennyi maradt mostanra. Az első albumból – ami igazi kuriózum és itthon sem nagyon lehet kapni – pedig semmi.

Szöveg és fotó: Savafan
Külön köszönet a Roxxy Music Cafénak!