Médiafigyelő: Tenacious D, avagy a kerek rockerek ( film)

írta garael | 2007.06.21.

Jack Black - től sosem állt távol a "tufa metalfan" sztereotí­pia által a társadalmi köztudatban megrajzolt alak: ha nem is zenészt játszott, könnyen el lehetett képzelni szerepeiben a Beavis and Butthead nyomvonalán haladó, ám azok lúzerségét némi szeretetteljes elszántsággal ötvöző, és a pikí­rt humort egy juhászkutya lihegő szeretetével felcserélő rocker alakját... A Rocksuliban aztán már direkt módon hozta a figurát, annak minden előnyével és hátrányával: a film mindenesetre jó volt arra, hogy egy blockbusternak szánt moziban felcsendüljön pár örökzöld hard rock és heavy metal klasszikus - ám sajnos ezzel együtt meg is erősí­tette az általam olyannyira általánosí­tónak tartott ( ám sajnos egyszerre igaz elemeket is tartalmazó) társadalmi rocker attitűdöt. Az alapvetően lusta, csak a mának élő, a tisztasággal és a világ problémáinak ismeretével hadilábon álló bohóc figuráját már az irodalom klasszikusai is feldolgozták, ám mí­g a korai romantika regényeiben ez az alak hőssé tudott válni, ma már ez az átalakulás kissé nyögvenyelősen vihető végbe. A filmből mindenesetre kiderült: Black egész jó énekes, kinek hangja bőven megüti az átlag hard rock mércét, fanatizmusa és zene iránti szeretete, pedig némileg feledtette szerepe jellembeli hiányosságai okozta "polgári megbotránkozást". A vászonról sugárzó zenei rutin persze nem véletlen, Black már a kilencvenes évek elején is egyszerre volt szí­nész és zenész: bandáját, a Tenacious D-t Kyle Gass-szel együtt-akit Tim Robbins szí­nitanodájában ismert meg- alapí­totta, és viszonylag gyorsan sikerre - ha nem is valós szí­npadon, hanem a TV-ben - tudta vinni. 1999-ben saját tévésorozatot kaptak a HBO-n és 2001-ben kijött cí­mnélküli nagylemezük is, melynek felvételeinél a neves Dust Brothers duó (Beastie Boys, Beck, Fight Club filmzene stb.) ült a produceri székben, a dobok mögött pedig egy igazi nagyágyú, Dave Grohl (Nirvana, Foo Fighters, Probot). A sorozat dalaiból összeállí­tott album aztán gyorsan arany és platinalemez lett, amiből egyenesen következett a mozifilm lehetősége. Mivel jómagam nem láttam a sorozatot, nem állí­thatom biztosan, de ez a fordí­tott pilot nem különbözhet sokban a széria darabjaitól: némileg idétlen poénok sorozata, a két főszereplő nevetséges ( vagy szánalmas) lúzerkedésére kihegyezve, sok zenei betéttel, és két igazán ütős, a történetet mintegy keretbe foglaló videoklip - szerű mini rockoperával. A történet röviden: Black, egy bigott vallásos család fekete báránya ( apját maga Meat Loaf alakí­tja, a szokásos mackós rutinnal), kinek "renitens" rocker viselkedése, és zeneszeretete kivágja a biztosí­tékot a szigorú atyánál: egy, a Twisted Sister hí­res klipjét is idéző kicsiny zenés történet keretében a fiút válaszút elé állí­tja, vagy a kereszt, vagy a Sátán akaratát sugalló rockzene. A választás természetesen nem nehéz, főleg úgy, ha maga Dio ad útbaigazí­tást a tanácsért fohászkodó ifjoncnak - mindezt a már emlí­tett rockopera szerinti módon, egy fantasztikus videoklip-et varázsolva a vászonra a metal örökérvényű alakjaival. A Kickapoo c. szám a film soundtrack albumjának kimagasló darabja, nem véletlen, hogy a főleg pusztán zenei töredékeket tartalmazó lemezen ez az egyik teljes szerzemény, csodálatos dallamokkal, énekesei teljesí­tménnyel, és csipetnyi népmesei humorral. Black otthagyja családját, hogy megalakí­tsa saját rockzenekarát. Útja során mintegy véletlenszerűen találkozik Kyle Gass-szel, a tehetséges utcazenész gitárossal, ki a messziről jött bennfentes idegen szerepében atyai leereszkedéssel fogadja taní­tványának Jack-et. Később kiderül, hogy Kyle ugyanolyan szerencsétlen alak, mint társa, í­gy ettől fogva egyenrangú partnerként próbálnak a világhí­r felé evickélni. Jóllehet mindent megpróbálnak a siker reményében - a zeneszerzős filmrész egyszerre nevetséges, parodisztikus, és szánalmas - , annak kapuját mégsem tudják kinyitni. Ám hirtelen, mintegy véletlenül Jack rájön, hogy a legnagyobb gitárosok ugyanazt a mágikus pengetőt használták - tehát a siker kulcsa nem a tehetség, és a szorgalmas gyakorlás -, ami nem más, mint a középkorban az ördög egyik agyaráról letört darab, amit egy szerelmes minnesanger kalapáltatott lant pengetővé (!). Elindulnak hát, hogy egy rejtélyes idegen ( Tim Robbins alakí­tja) segí­tségével megszerezzék a pengetőt, és hí­ressé váljanak. Útjuk során számtalan kalandot élnek át, a filmbeli képi megoldások engem néha az örökbecsű Ed Wood bénázásaira, illetve a nyolcvanas évek kezdetleges blue screen hatásaira emlékeztetnek - no, szóval a poénokhoz méltó infantilis gagyisággal közvetí­tett vizuális világ tárul a szemünk elé. Hőseink nagy nehezen megszerzik a pengetőt, ám azt a Sátán agyafúrt ármánykodással megkaparintja, s nem marad más hátra: egy, a film csúcspontját jelentő újabb videoklip keretében bemutatott rock párbaj, melynek tétje nem más, mint a pengető, vagy Kyle szüzessége ( popó oldalról:D). A Beelzeboss cí­mű ötperces darabban a Sátánt megszemélyesí­tő, és remek maszkmesteri munkával a felismerhetetlenségig eltorzí­tott Grohl is dalra fakad - nem is akárhogyan, mit mondjak, ott lenne a helye a nagyok között - , ám a fiúk egy epikus Black Sabbath jellegű szerzeménnyel és egy utolsó, önfeláldozó gesztussal visszakergetik a vörös dögöt a pokolba. A párbajban felvonultatott ördögi eszköztár mindenestre egy sexshop furmányos aprólékosságával jelení­ti meg a metal zenéhez fűződő fétis-tárat - sajnos eléggé degradáló verbális vulgarizmussal, melynek zenei vonatkozásait elég nehéz elválasztani az ördögi jellemtől. Nos, hát ennyi dióhéjban maga a történet, nem is tudom, hogy miért érdemes megnézni: a poénok szerintem eléggé lagymatagok, Black is a már unalomig ismert figurát hozza, a mese varázsát pedig a gyakori közönségesség oszlatja szét. A két videoklip azonban üt - ezek azok a percek, melyekért érdemes végigülni a mintegy kilencven percet, a jól eltalált dramaturgiának köszönhetően í­gy ezek a pillanatok maradnak meg a nézőben a film után, feltornázva a sztori bugyuta szí­nvonalát és az elcsépelt jellemábrázolást ( bár a film esetében ez a szó kissé erős:D). Mindenestre tanulságként levonható: 10 perc jó metal zene képes eladni nyolcvan perc vizuális szemetet. METAL IS FOREVÖÖÖÖÖÖÖÖÖR! ( Azoknak, akiknek nem jön be a bárgyúság, mellékelem a két videoklip linkjét, ahonnan megnézhetik a film savát meg a borsát! Katt ide és ide .)