Smart music: Haken, Vola, Bent Knee – A38 Hajó, 2019. 02. 28.

Sokat gondolkozom azon, hogy a mi időnkben tulajdonképpen mi az, amit a progresszív metalzene még el tud mondani. Mi az, amit még nem hallottunk? Milyen őrült hangszín, milyen agyament ütemmutató az, amivel egy – a stílust képviselő – zenekar szeletet hasíthat a metalzene amúgy is kicsi és zsúfolt tortájából? Természetesen, ha tudnám a választ, akkor nem tenném fel ezt a kérdést, de úgy érzem, február utolsó napján mégiscsak született legalább egy félmegoldás erre a kérdésre: egyéniség.

Nagyon kíváncsi voltam a Haken műsorára, ugyanis a zenekar neve évről évre egyre forróbb, már mi is sokat dicsértük őket a magazin hasábjain, de az talán mindennél többet mond el a felkészültségükről és a tehetségükről, hogy Mike Portnoy is őket kérte fel a ’Shattered Fortress’ című előadása zenekarának. Már legelső lemezükkel, az ’Aquarius’-szal nagyot tudtak dobbantani, aztán a kezdeti lendületet kihasználva rögtön egy évvel később előálltak a ’Visions’ című anyaggal, ezt két év pihenő után a ’The Mountain’-nel tetőzték, amit az ’Affinity’ követett, és így jutottunk el legfrissebb lemezükhöz, a ’Vector’-hoz, amit a mai napig turnéztatnak világszerte. Persze közben nem átallottak még csúcsminőségű koncertfilmekkel is megörvendeztetni minket, úgyhogy szerintem kimondható, hogy egy ereje teljében lévő brit prog-metal banda látogatott el hozzánk aznap este a Dunán lágyan ringó Artemovszk 38 fedélzetére.

Szégyen vagy nem, hozzám a Haken még nem találta meg teljesen az utat, de amint ki fog majd derülni, most nagy kedvet kaptam a közelebbi ismerkedéshez. Akik miatt viszont iszonyúan vártam már az estét, az nem más, mint a szintén nagyon fiatal dán csapat, a Vola, akiknek ’Applause of a Distant Crowd’ című második lemeze hogy-hogy nem, nálam erőteljesen 2018 legjobbja volt.

Őket még megelőzte a teljesen ismeretlen amerikai Bent Knee, akik egy igencsak avantgárd élményben részesítettek bennünket.

A saját magát art-rockként definiáló zenekar hegedű, ének-billentyű, elektronika, dob, basszusgitár, gitár formációban állt elénk. Az art-rock stílusmegjelöléshez hűen rengeteg hatást elegyít a zenéjük, a fúziós jazztől a punkos megőrülésig minden elénk tárult a színpadon, sokszor minden egyszerre.

Műsorukról üvöltött, hogy milyen alapos felkészültségű professzionális zenészek, de valahogy mégsem akart egy egységes élménnyé összeállni számomra az előadásuk. Sokszor túl alternatív volt, nagyon kevés kapaszkodót adott, és azt is ki kell mondani, hogy Courtney Swain – annak ellenére, hogy nagyon jó hangja van – azt nem megfelelően használja, ugyanis a túlságosan elnyújtott, sokszor sikolyba torkolló dallamai frusztrálóvá teszik a zenét.

Még egyszer mondom, a hölgynek egyébként fantasztikus hangja van, a soul nagyjait idéző hajlításokkal és Adele-re emlékeztető döggel, de valahogy nem sikerült olyan dallamokat kanyarítania, hogy hozzátegyen az egyébként rendkívül kaotikus és rendszertelen, de emiatt nagyon izgalmas zenéhez.  Úgy érzem, az ő zenéjükhöz kellene egy tapasztalt, harcedzett kertész, aki itt és ott metsz egy kicsit az ollójával, hogy az elburjánzott bokorból valami nagyszerűt varázsolhasson. Az alapanyag meglenne.

Mindenesetre, aki kíváncsi a jazz, a funk, az alternatív zene és a rock fúziójára és eléggé nyitott, annak mindenképpen érdemes egy próbát tennie velük!

A Volával kapcsolatban viszont tisztában voltam már előre, hogy nagyszerűen fogok szórakozni, ugyanis a szetlista alapján az eddig megjelent két teljes lemezük, az ’Inmazes’ és a fentebb már említett ’Applause…’ legerősebb slágereit hozták el, így garantált volt a jókedvem.

Ennek megfelelően már az első pillanattól kezdve át tudtam magam adni nekik, főleg úgy, hogy műsoruka 2018 egyik legharapósabb dalával, a Smartfrienddel kezdték és onnantól kezdve már csak felfelé ment a dolog.

Az egy kicsit csalódást okozott, hogy a négytagú zenekar ezúttal trióként állt színpadra, végigböngészve az oldalukat, arra jutottam, hogy Martin Werner billentyűs csak az otthoni, koppenhágai koncerten játszott velük, így feltételezem, neki Dániában kellett maradnia, nem tudta vállalni a turnét.

A programjuk sajnos egy elég kellemetlen bakival kezdődött, ugyanis a Smartfriend brutális felvezetője után Asger Mygind énekes-gitáros mikrofonja nem szólalt meg és csak a dal közepére sikerült megoldani ezt a problémát, ez láthatóan feszültté tett mindenkit, de szerencsére ezután már nem volt ilyen probléma. Lenyűgözőnek tartom egyébként, hogy már két lemezből is egy ilyen erős szettet tudtak összeállítani, és annyira rövid sem volt a műsoruk.

Bár az ’Inmazes’-szel még mindig csak ismerkedem, de a dalok, amiket elővettek róla, óriási energialöketnek bizonyultak, elég csak a Your Mind Is a Helpless Dreamer kezdésére gondolni, vagy az Owls csodaszép középrészére.

Nagyon tetszik a zenekarban, ahogy képesek a Meshuggah vaskalapos világát összehozni a Steven Wilson-i értelemben vett érzelmességgel, és mindezt nyakon tudják önteni saját egyéniségükkel is, gondolok itt például Asger hihetetlenül ragadós dallamaira. De megemlíthetném Adam Janzi eszméletlenül agyas, de mégis alázattal teli dobolását is.

Ő egyébként nagy kérdőjel számomra, ugyanis látványra sajnos iszonyatosan görcsös és feszült mozdulatokkal játszik, viszont ez csak a látvány, mert amit hallunk, az bizony a modern metal dobolás összes pozitívumát és ötletességét magában hordozza. És emellett fantasztikusan gazdagítja a zenekar hangzását is.

Nicolai Mogensen basszusgitáros Asgerhez hasonlóan remekül kitöltötte a színpadot és patent vokáljaival nagyszerűen hízlalta a hangzást. Összegezve a dolgokat, igen nagy örömet okoztak nekem a srácok, egyrészt azért, mert az elején lévő technikai bakitól eltekintve fantasztikus műsort adtak, másrészt pedig azért, mert a programjuk is úgy volt összeválogatva, hogy az első és az aktuális lemezükről is a legjobb és legütősebb tételeket hozták el. A Whaler kompromisszummentes málhája még most is légkalapácsként döngöli a dobhártyámat. Boldog lennék, ha jönnének még hozzánk, és ahogy a közönség reakcióit méricskéltem, ezzel a vágyammal nem vagyok egyedül.

A színpad átszerelése után szokás szerint már csak az izgatott várakozás maradt, hogy a deszkákat birtokba vegyék az est hősei. Sajnos itt is voltak fennakadások az egyik mikrofonnal, de okulva az előző esetből, a technikusok nem engedték színpadra a zenekart, amíg meg nem oldódott a dolog. Így hát néhány perc csúszással fel is zendült a Tell Vilmos nyitány retro-midi verzióban, ami szerintem egy elég gagyi húzás zenekari bevonuló zenének, de szerencsére nem tartott sokáig, a Haken széles mosollyal felvonult a színpadra és belevágott a jó érzékkel kezdőnótának kiválasztott The Good Doctorba.

A dal döngölős jellege miatt azonnal a koncert elején kiütközött a fantasztikus hangzás. Bár konkrétan néhány centire voltam a zenekartól és a hangfalaktól, így a hangerő miatt nehezebb volt kivenni a dolgokat, de még ebben az állapotban is feltűnően tisztán volt kikeverve a hang. A koncert későbbi részében – már távolabbról – ez még inkább bizonyítást nyert.

Amit rögtön szeretnék elmondani az estéről – és ez egyben a kedvenc aspektusom is volt –, hogy milyen jó volt ennyi egyéniséget látni a színpadon. Ross Jennings teátrális mozdulataival uralta a teret, de amikor instrumentális rész következett, akkor rögtön ott is hagyta a színpadot, teret hagyva a többieknek. Sajnos a pozíciómból kifolyólag Raymond Hearne dobost nem nagyon láttam, de hallhatóan nagyon nagy vehemenciával és tűpontosan hozta a zenekar távolról sem egyszerű témáit.

Két kedvencem pedig Diego Tejeida billentyűs és Charlie Griffiths gitáros voltak. Charlie szinte az egész bulit faarccal, lakonikusan bólogatva, alig mozdulva játszotta végig, de a szemén látszott, hogy egyáltalán nem unatkozik, és amikor ki-kikacsintott a közönségre egy cinkos, apás mosollyal, rögtön leesett, hogy mennyire jól érzi magát ennek ellenére is.

Diego Tejeida már csak a különböző szintetizátorokból összeállított barikádja miatt is nagy látványt nyújtott, de egészen fantasztikusan töltötte ki ő is a teret billentyűi mögül, igazi koncertember, akit öröm nézni játék közben.

Sokszor elmorfondírozok azon, hogy beszámolóim során miért fektetek ekkora hangsúlyt a külsőségekre a zene mellett, de a Haken ráébresztett, hogy nemcsak az a fontos, hogy egy zenekar jó zenét csináljon, hanem hogy azt el is tudja adni, és nálam ezen a téren a Haken ötösre vizsgázott, mindenképpen érdemes őket megnézni élőben.

Persze a látvány semmit nem érne tartalom nélkül és természetesen abban sem volt hiány. Aki ismeri a zenekart, tisztában van vele, hogy tagjai mekkora mesterei hangszereiknek, ezt fényesen bizonyítja a két gitáros halálpontos együttjátéka, Conner Green szólisztikus hozzáállása a basszusgitárhoz, vagy akár Ross Jennings lehetetlenül tiszta vokáljai.

És hát ugye maga a zene, amit egy Haken-rajongónak szintén nem kell bemutatni. A britek a modern progresszív metal és djent legszebb hagyományait ápolják, nyakon öntve ezt Jennings sajátos vokáljaival, valamint egy nagy adag synthwave hangzással. A synthwave divat meglovaglása számomra egyébként kifejezetten ellenszenves húzás volt az ’Affinity’ idején, de azt meg kell hagyni, hogy sikeresen formálták a saját képükre ezt is. Tény, hogy ha modern zenekarokról van szó, a nagy többség sokkal hamarabb befogad majd a dallamossága miatt egy Hakent, mint mondjuk a nagyívű monumentalitásban gondolkozó Tesseractot.

Ennek megfelelően a magyar rajongói közösség is nagyon vevő volt a Haken koncertjére, ezzel biztosítva a remek hangulatot, aminek a zenészek is láthatóan örültek. Fentebb már írtam róla, de azért leírom még egyszer, milyen felemelő élmény pályafutása csúcsán elkapni egy zenekart. A Hakenen érződik, hogy ők most vannak ott, nem azt mondom, hogy ennél már nekik nincsen feljebb, de az biztos, hogy most egy sikertől pulzáló, aktív korszakukat élik és ez nagyon jól lejött az este folyamán.

Szerencsére a dalok többsége a ’Vector’-ról került ki, de a régi lemezeket sem felejtették el teljesen, megidézték nekünk a '80-as éveket is az 1985-val, de a lassan legendás ’Mountain’-ről is elhangzott vagy két dal, így a „régebbi” Haken rajongói is elégedettek lehettek. Én pedig egy olyan élménnyel térhettem haza, ami biztosan maradandó lesz, hiszen ezen az estén három csapat is megmutatta, hogy a progresszív műfaj él és virul.

Szerző: Wardrum
Fotók: Török Hajni
Köszönet a Mascot Label Groupnak a lehetőségért!
Todábbi képek ITT