Egypercesek #39: Metallica, King Crimson, Herman Frank, Tedeschi Trucks Band, John Diva & The Rockets of Love

írta Hard Rock Magazin | 2019.02.28.

A Metallica szívatja a rajongókat, mert csak limitált példányszámú bakeliten jelentették meg akusztikus koncertjüket, és már el is kapkodták, csak digitális platformon elérhető. Ennyit az alapítványi támogatásról. A King Crimson koncertlemeze bezzeg kapható! Herman Frankot elérte az Altzi-Heimer-kór, a feledhető dalok betegsége, a Tedeschi Trucks Band viszont megmutatta, hogy negyedszerre is el tudják adni ugyanazt. John Diva és bandája pedig még egy rádiós műsorvezetőt is megtévesztene, annyira levették a nyolcvanas évek hair metal megoldásait kedvenceiktől.

Hiánypótló kiadvány érkezett február elsején a Metallica háza tájára, mert hivatalos akusztikus lemezt idáig nem jelentettek meg. Ehhez képest rendesen kibabráltak a banda kemény magjával, mert fizikai formában csak bakeliten (volt) elérhető, korlátozott példányszámban az anyag, az eBay-en már most látni dupla árat is.

A koncert céljába és a Metallica hozzáállásába nem lehet belekötni, a saját alapítású All Within My Hands Alapítvány javára ajánlották fel a lemez- és jegyeladásból befolyó bevételt, illetve a San Franciscóban megrendezett koncert költségeit is ők állták.

2018 novemberében rögzítették az anyagot, az eddig megjelent tíz stúdiólemezből hatot poroltak le a dupla bakelit kedvéért, így került rá nyolc saját dal és négy feldolgozás. Bob Seeger Turn The Page-e a ’Garage Inc.’ óta Metallica-klasszikusnak számít inkább, a Deep Purple When A Blind Man Cries-jához is másodszor nyúltak, de most lett telitalálat belőle, a Blue Öyster Culttól a Veteran Of The Psychic Wars és a Nazareth-től a Please Don't Judas Me inkább csak szimplán színesíti a műsort. A lényeg viszont nem ez, hanem amilyen bátran belenyúltak a saját dalok eredeti verzióiba, teljesen új fazont adva azoknak, maximális tisztelet érte a bandának! Vigyorogva hallgattam némelyik átiratot, miután sikerült felismerni, igazán kreatív módon közelítettek a saját életművükhöz.

Azt azért be kell vallanom, hogy bármennyire is felsőligásokhoz méltó a végeredmény, négy meghallgatás után annyira megteltem a koncerttel, hogy egyhamar nemigen lesz kedvem elővenni.


Akárcsak a Grateful Dead, a King Crimson is megszámlálhatatlan koncertfelvételt jelentetett meg karrierje során, az előbbi feloszlása után sem állt le az élő lemezek kiadásával. Nos, amióta a Crimson négy év kihagyás után 2013-ban újra aktivizálta magát, azóta is sok élő felvétellel gazdagította életművét, igaz, friss stúdiófelvételek 2003 óta nem születtek.

Ez a 2017 júliusában Mexikóvárosban rögzített anyag – több koncertet is adott Robert Fripp és bandája Mexikó fővárosában – ismerős lehet azoknak, akik részesei lehettek a tavaly június végi budapesti koncertnek a Müpában. Még a helyszín is egy némileg hasonló, méretben sem különbözik a Müpától. És valami hasonlót láttunk mi is idehaza: nyolc jól öltözött úriember felidézte a zenekar minden korszakának jelentős darabjait három órán keresztül. Amikor hallgattam a CD-ket, néztem a DVD-t – az audio- és videoanyagok különböznek –, nekem először a három dobos, Paul Mastelotto, Gavin Harrison és Jeremy Stacey döbbenetes együttgondolkodása, ebből következően hajszálpontos közös játéka rémlett fel – ez okozta számomra a legnagyobb élményt Budapesten is. Minderre ráül Tony Levin nem hagyományos ritmusalapként funkcionáló basszusgitár játéka – a Crimson zenéjét egyik leginkább meghatározó hangszer.

Azért érdemes a King Crimson koncertlemezeit (is) gyűjteni, mert mindegyik más, még akkor is, ha két felvétel közt rövid idő telt el, esetleg ugyanabban a városban is készültek. A dalok egyébként sem egyszerű alapszerkezete sok improvizációra ad lehetőséget, és akkor még nem említettem, hogy a koncertek dallistáját is rendszeresen variálják.


Nos, Herman Franket is elérte az Altzi-Heimer-kór, a feledhető dalok betegsége. Rick Altzi már megfertőzte ezzel korábban az At Vance-t és a Masterplant is, de Frank előző két lemeze kapcsán örvendtem, hogy végre megtalálta a helyét, valahogy ehhez a muzsikához passzolni látszott a hangja. Talán Herman Frank oltotta be valamivel, amitől megtáltosodott. De most valahogy már nem érzem ezt, hiába a remek germán metal riffek, néha egészen Acceptbe hajló megoldások (a Stay Down konkrétan a Restless And Wildra hajaz, de Altzi nem tudja megragadni a benne rejlő potenciált), az énektémák megint annyira szürkék, hogy mire véget ér a lemez, egyetlen dallamra sem emlékszem. Ez az Altzi-Heimer-kór. Esküszöm, Herman Frank gitárszólóiban több fogós dallamot találtam, mint az énekben. Persze Schmier (Panzer) után örülni kéne ennek is, de az se működött igazán.

A Terror riffjei is hasonlítanak a Teutonic Terrorra (azon a lemezen még játszott Frank), de itt valami olyan primitív refrént sikerült faragni a dalhoz, hogy egy lapon nem említhető a klasszikussá vált Accept-dallal. Az a csapat azért lett annyira sikeres, mert Wolf Hoffmann riffjei és szólói mellé Udo (majd Mark) olyan énektémákat varázsolt, amiket együtt lehetett énekelni velük. És a Victory is valahol ezen a vonalon mozgott. De valahogy ez Altzinak nem igazán megy. Egy-egy szám önmagában jónak tűnik, de amikor tizenharmadszor futjuk ugyanazokat a köröket (ráadásul ugyanezeket már a Masterplanban és az At Vance-ben is hallottam), akkor az ember elfárad a végére. Azért ez a Fear nagyon jó nóta, talán a lemez legjobbja.

Pedig Herman Frank tényleg kitesz magáért, nem aprózza el, nem csapja össze a szólókat sem, hosszan és bátran szólózik a dalokban, nem csoda, hogy a legtöbbjük 5 perc közeli vagy fölötti. A Michael Müller (Jaded Heart) basszusgitáros és André Hilgers (ex-Rage) dobos ritmusszekcióba nem lehet belekötni és a turnéra szerződtetett másodgitárost, Heiko Schrödert is bevette a stúdiózásba, így az előző lemezekkel ellentétben most azok vették fel a lemezt, akik koncerten is fogják játszani. Úgyhogy csak remélni tudom, hogy élőben átütőbb lesz (ha másért nem, az előző anyagokról játszott tételek miatt) a produkció.


Amikor három évvel ezelőtt megjelent a zenekar legutóbbi albuma, a ’Let Me Get By’, akkor megjegyeztem, a következő lemezen nem lenne baj valami új színt vinni a zenébe, mert bár szeretem a megelőző három albumot is, egy negyedik ugyanilyen gondolatok mentén fogant alkotás már nem lenne izgalmas.

Nos, itt a negyedik, mely egy emlékalbum az elhunyt társakért, és hallgatva a dalokat, nem változott igazán meg a fő csapásirány. Susan Tedeschi soul zenére hajazó dallamokat énekel rekedtes, karakteres hangján, mindez kórusokkal megerősítve. Hites ura, Derek Trucks egyéni, sok slide elemet tartalmazó gitárjátéka most is mindent visz. Hogy még jobban érezzük a soulos ízt, a fúvós szekció is rendesen aládolgozik a daloknak.

Néha beköszön egy ballada, főleg a lemez középtáján, egy kis country, persze most is ott van a blues és a rock and roll, de nem úgy, mint egy igazi őserejű albumon. Itt inkább csak eszköz mindkét műfaj – mint ahogy a többi is –, hogy a házaspár megmutassa magát nagy létszámú bandájuk segítségével.

Gazdagon hangszerelt album, profin megszerkesztett dalokkal, minden hangszernek tökéletes helyet találtak a szerzeményekben. És muszáj önkritikát gyakorolnom, mert egyáltalán nem unalmas a banda negyedik albuma sem. Izgalmas ez a tizenkét dal, most is elbűvöl, hogy ennyi hangszer szól egyszerre, abszolút élő hatásúak ezek a stúdióban felvett nóták, és két koncertlemez is bizonyítja, hogy a zenekar élőben is képes ugyanilyen színvonalú produkcióra.

A lemez megjelenést beárnyékolja a tragikus tény, hogy billentyűsük, Kofi Burbridge sajnos már nem vehet részt az album promóciós turnéján.


Hello skacok! Itt a Bexa Rock rádió a 99,9-es hullámhosszon, én Virtigli Béla vagyok, és itt a valódi '80-as évekbeli arénarockot nyomjuk az arcotokba. Máris itt egy dal a Skid Row-tól, a Whiplash. Nem ismerem ezt a dalt, de ütős. És rögtön utána forog az Unchained a Van Halentől. Mi van? Lolita? Akkor ez nem az.

Na de ez a Guns N' Roses, kicsit Kid Rock-os beütésú a dal, a Rock ‘N’ Roll Heaven. Whitesnake következik és a Give Me All Your Love Tonight. Mondjuk a szöveg itt sem ismerős, de sebaj, a zene a lényeg! Bon Jovival folytatjuk, Livin' On A Prayer, akarom mondani, Wild Life. Mi ez? Csupa lemezről lemaradt dalt tettek ma a tarsolyomba? Dance Dirty. Most már elbizonytalanodtam, ez Def Leppard vagy Poison? Mert a zene Pour Some Sugar On Me, a szöveg meg Let's Get Rocked kontra Talk Dirty To Me. Just A Night Away, ez egy igazi rockballada, akár a Heart Alone-ja is lehetne, ha nő énekelné. De ennek így nem dőlök be, hehe. Ez a Fire Eyes meg mintha Jon Bon Jovi Blaze Of Gloryjának lenne a rockverziója. Most már teljesen összezavarodtam. Van itt AC/DC, de mégse. Mintha az ének meg Mötley Crüe lenne. Ez meg Alice Cooper Toxic-ja. Az nem Poison volt? Basszus! Mi van ma itt? Akkor ez a Rocket Of Love sem KISS, igaz?

Elnézést, most látom, hogy rossz papírt tettek elém, a '80-as években ragadt rockdíva, John Diva műsora volt, aki a Szerelem Rakétáin nyomult felétek. A Rockets Of Love-ban pedig Snake Rocket (talán Rocket Ritchotte, ex-DLR Band után) és J.J. Love gitározik, akinek a neve olyan franciásan cseng (J.J. French), Jack Daniels típusú basszusgitáron Remmie Martin játszik és a dobos Lee Stingray Jr., aki talán a Stingray Music szponzorációjától remél előrelépést.

Igazi időutazás ez, kérem, amerikai hangulat német zenekartól. A tribute bandából kikupálódott csapat önálló dalokkal jelentkezett, a fent említett bandák stílusa mind megtalálható zenéjükben, csak azt nem tudom eldönteni, ez most paródia akar lenni vagy tiszteletadás. Mindenesetre áprilisban a Kissin' Dynamite farvizén erre szörföznek, szerintem érdemes bepróbálkozni velük. Talán ők lesznek az új Steel Panther, ha egy kicsit egységesebbre tudják venni a figurát.

 

Szerkesztette: CsiGabiGa