Egypercesek #38: Eric Gales, Skunk Anansie, Tygers Of Pan Tang, Torque, The Doors

A balkezes gitárfenomén, Eric Gales 2019-es modern blues lemeze rengeteg nosztalgikus elemet tartalmaz a Led Zeppelin-utalásoktól kezdve a Beth Harttal közösen előadott Beatles-feldolgozásig. De nosztalgiautazás a Skunk Anansie 25 éves jubileumi koncertlemeze is. A NWOBH hőskorába kalauzol vissza a Tygers Of Pan Tang 1981-es koncertje, csak azt nem értem, miért kellett eddig várni a kiadásával? A thrash metal szerelmeseinek kedveskedik a kiadó a Torque egyetlen albumának újrakiadásával, a Doorsnak viszont a harmadik albuma is elérte az ötvenéves kort, melynek megünneplésére decemberben került sor egy kétlemezes újrakiadás formájában.

A negyvennégy esztendős balkezes gitárfenoménnak 1991-ben, tizenhét éves korában jelent meg első albuma. Amúgy négyévesen idősebb tesói kezdték el tanítani gitározásra.

Sokrétű ez az album, az biztos, hogy nem színtiszta blues. Az instrumentális bevezető alapján akár egy progresszív rock lemez is lehetne, aztán sok kanyart vesz a zene.  Sok a funkos, jazzes téma, hősünk káprázatos dolgokat művel, és nem csak a szólók területén. Ilyen a Something’s Gotta Give és a Whatcha Goin’ Do. Az előbbiben egy sok műfajban megfordult multiinstrumentalista, B. Slade hangját is halljuk. A Southpaw Serenade-ben nem lehet nem felismerni a Led Zeppelin Since I’ve Been Lovin’ You-jának hatását (itt Doyle Bramhall II segít Ericnek), A Reaching For A Change akár egy Glenn Hughes nóta is lehetne, míg a Somebody Lied a kemény alapok ellenére egy slágeres, fülbemászó, rádióbarát  dal, de egyáltalán nem rossz. Ugyanerre az alapra elkövettek egy másik dalt is Pedal To The Metal címmel, más énektémával.

A lemez legnagyobb húzása a Beatles With A Little Help From My Friends dala 1967-ből, ám olyan fazonnal tálalják, mint ahogy Joe Cocker lemezre vette. És hogy még csavarosabb legyen a dolog, Eric Gales duettben adja elő ezt is, méghozzá Beth Harttal. Ugye nem kell mondanom, milyen lett a végeredmény? Beth hangjának minden fegyverét beveti.  És itt Eric nemcsak gitárosként, hanem énekesként is óriásit alakít. Biztos vagyok benne, Beth Hart jelenléte inspiráló módon hatott rá.

A vége is instrumentális, mintegy keretet adva ennek a nagyszerű albumnak, ez a téma inkább pszichedéliába hajlik, elég hendrixes hajlításokat hajlunk.

Sokrétű, ötletes anyag, eszméletlen virgás szólókkal, szellemes zenei alapokkal, mely a sokrétűsége ellenére saját hanggal bír, egy olyan művész lemeze, aki nagyon tudatosan alkot.

Az idén ünnepli a radikális indie rockzenekarként indult Skunk Anansie fennállása 25. évfordulóját, ebből az alkalomból már tavaly év közepén belengették, hogy az egész pályájukat felölelő dupla koncertlemezt adnak ki. Ez már a második lesz a sorban a 2013-as ’Live In London’ után, de a nagy különbség a kettő között, hogy míg amaz egyetlen helyszínen rögzített akusztikus koncert, addig a friss anyag egy koncertválogatás, egy kész időutazás. Először megtévesztett a cím, azt hittem, hogy valami „25” nevű arénáról van szó, de nem, ez 25 dal a 25 év tiszteletére, meg ráadásként 25-én jelent meg a lemez.

A radikalitás, a politikus hozzáállás, amivel kavicsot dobtak a britpop langyos vizébe 1994-ben, mit se vesztett a 25 év alatt, ahogy Skin excentrikus kiállása és az energikus előadásmód sem. A felvételekből ez jön át, más kérdés, hogy az ilyesmi jótékonyan elfedi a hullámvölgyeket, mert az eladott lemezmilliók mellett és ellenére volt egy nyolcéves szünet a banda életében. A szett hangsúlyozza az újrakezdés időszakát 2009-2010-ből a ’Wonderlustre’ album hat dalával és még kettővel, amelyek előtte a ’Smashes And Trashes’ válogatáslemezen jöttek ki. Hasonlóan fontos szerepet szántak a debütáló ’Paranoid And Sunburnt’-nek, melynek a nagyobbik fele megjelenik a ’25LIVE@25’-on, a többi négy stúdióalbumnak 2-3 dalt szentelt Jeremy Wheatley producer-hangmérnök.

Mind a Skunk Anansie rajongóinak, mind a bandával most ismerkedőknek abszolút ajánlott anyag, mert remek válogatás, ráadásul jól szól, a stúdiós polírozás nem ment az élő megszólalás rovására, végig érdekes és húzós tudott maradni. Az meg legyen az én bajom, hogy az ilyen dühös clitrockból nekem sok egyszerre 107 perc.

A Tygers Of Pan Tang 1981-es koncertlemeze a NWOBH fénykorába repít vissza, a maga nyerseségével, romlatlanságával igazi unikális élményt ad. A zenekaralapító gitáros Robb Weir, aki a mai napig viszi a zenekart, és alapítótársai, a basszer Rocky és Brian "Big" Dick dobos, a Jess Coxot felváltó John Deverill énekes és a karmait próbálgató kistigris, John Sykes, akit eredetileg turnégitárosnak vettek be a csapatba. A TOPT mai napig legjobb felállása. Azt gondolom, Jess Cox lecserélése John Deverillre legalább akkora ugrás volt a zenekar számára, mint Paul Di'Anno dobása Bruce Dickinson kedvéért az Iron Maidennek. A 'Wild Cat' bakelitemet el is adtam egy idő után, annyira zavart az énekes Di'Annót is alulmúló teljesítménye. Pedig hogy szerettem azokat a dalokat! Euthanasia, Wild Catz, Slave To Freedom, vagy a Money, ami Saxon-nótának is elment volna egy tisztességesebb énekkel. Ám mindezeket most elénekli John Deverill ezen az 1981. április 23-án a nottinghami Rock Cityben felvett koncerten. Meg a lemezt záró Insanityt.

Két kislemezdal (Rock And Roll Man, All Or Nothing) és az öt elsőlemezes nóta kivételével teljes mértékben az akkor pár napja megjelent 'Spellbound'-ra van kihegyezve a műsor, a The Story So Far kivételével mindent eljátszanak róla. Köztük a Mirrort, mely a Children Of The Damneddel egy kaliberű nóta szerintem. Az más kérdés, hogy az Iron Maidenhez hasonló menedzser híján nem lett akkora sláger, és a zenekar is beleállt a földbe másfél évvel később.

A dalok erőteljesebben szólnak élőben, Robb Weir és John Sykes bátran villognak szólóikkal, és a show-t maga az első két lemez producere, Chris Tsangarides rögzítette, ami arra utal, hogy már akkor ki akarták adni lemezen. Hogy mi történt? Nem tudom. Talán a csapat túl gyors pörgése (egy éven belül kiadtak még két stúdiólemezt) és kiégése, majd feloszlása nem hagyott időt arra, hogy beillessze a kiadó az ütemtervébe. Aztán meg már tojtak rá.

A zenekar 1999-es újjáalakulása után volt ugyan a Spitfire Recordsnak egy kis példányszámú 'Live At Nottingham Rock City' kiadványa és a 'Big Game Hunting: The Rarities' című antológián is elhangzik a demók között 7 dal erről a koncertről, de csak most, amikor már a CD-korszak is leáldozóban van, jutott eszükbe egy remaszterizált, nívós kiadványt készíteni belőle. Hogy miért most kellett? Ki tudja? Mindenesetre aki annak idején szerette őket, annak mindenképpen érdemes meghallgatni ezt az ízig-vérig a klasszikus hetvenes-nyolcvanas évek koncertlemezeit idéző kiadványt, amely a megfelelő időben megjelentetve akár a Saxon 'Eagles Has Landed'-jével vagy az Iron Maiden 'Maiden Japan'-jével egy lapon szerepelhetne a New Wave Of British Heavy Metal krónikáiban.

A Torque története akkor kezdődött, amikor Sean Killian énekes bejelentette visszavonulását a Vio-lence kötelékeiből. Ennek hatására Robb Flynn megalakította a Machine Headet, míg Phil Demmel eredeti csapata romjaiból összehozta a Torque nevezetű zenekart.

A csapat azért is volt különleges, mert Phil Demmel itt tűnt fel először frontember szerepben, és rajta kívül a zenekar mind a négy tagja énekelt, ami akkoriban érdekes színfoltnak tűnt a kialakulóban lévő groove/thrash színtéren. Phil mellett Ray Vegas gitározott, Deen Dell basszusgitározott és Mark Hernandez dobolt. Ez a négyes 1994 és 1997 között három demóanyaggal jelentkezett, még mielőtt megjelenhetett volna a fent említett bemutatkozó nagylemez. A korongon szereplő dalok közül három még a Vio-lence fennállása alatt készült (Breed, Again, Shooter), így ezek szövege még Sean Killian munkája. Phil most ezeket a dalokat is leporolta és újra rögzítette az éneksávokat.

A zene stílusa nagyon hasonló mind a Vio-lence (bár az ettől azért jóval agyasabb zene volt), mind a Machine Head által képviselt stílushoz. Az akkori zenei klíma hatására a thrash metal mellé megérkeztek a hardcore hatások, amire a vokális megoldások (például: agresszív, üvöltős csordavokál) még jobban ráerősítettek. A dalok egyszerű felépítésű, „pattogós” ritmusú energiabombák jobbnál jobb riffekkel. Mindegyik dühvel töltött, robbanásveszélyes szerzemény, melyek szövegeikben az akkori világ problémáira keresik a megoldást. Annak ellenére, hogy a kilencvenes évek közepén feltűnt csapatok többsége nagyobb sikert ért el, mint a Torque, úgy érzem, hogy nekik is volt szerepük (Phil Demmelnek biztosan) az akkor modern metalnak / groove metalnak nevezett stílus kialakulásában.

Az anyag mai füllel hallgatva nem tűnik korszakalkotó lemeznek (nem is volt az), azért rengeteg itt hallható zenei és vokális megoldás feltűnik például a kortárs Machine Head lemezein is (jó példa erre az Again című tétel nyitóriffje). Az eredeti lemez 11 dala mellé bónuszként felsorakozott még az 1997-ben megjelent demóanyag négy dala (Circling, Erased, Server, Isolation / Anger Mine). Számomra ez a CD legélvezhetőbb része, mert érzésem szerint kezdték levetkőzni a hardcore / groove hatásokat és újra a thrash metalé lett a főszerep. Ezután a zenekar sajnos hamvába halt, mert azokban az időkben nem volt egyszerű dolga egy metalzenekarnak sem. Később pedig Phil Demmel újra régi harcostársa mellett tűnt fel, 2003-tól egészen 2018 év végéig a Machine Head sorait erősítette.

A zenekar rajongóinak kötelező darab. Azoknak is, akik szerették a kilencvenes évek metalzenéjének egyedi, útkeresős hangulatát. A kiadvány átfogó képet nyújt a zenekar rövid életéről, annak minden fontosabb szerzeménye szerepeltetésével.

Telik az idő, nem olyan régen az első album félszázéves jubileumát ünnepelték meg egy különleges kiadással, és tessék, már a harmadik The Doors-lemez is ötvenéves lett. Tavaly decemberben jelent meg az ünnepi kiadás.

Bruce Botnick, a zenekar hangmérnöke elővette a régi mesterszalagokat, újrakeverte az eredeti felvételeket, hogy a mai kor elvárásainak is megfeleljen a megszólalás. Hozzáraktak még egy lemezt, ezen az eredeti LP tizenegy dalából kilencet hallhatunk egy nyersebb, úgynevezett „rough mix” változatban. Néhol egy kicsit más a hangszerelés is, ám ez utóbbi olyan nagyon nem üt el az eredeti albumon hallható változatoktól.  Szerintem nem csak a zenekar die-hard rajongóinak érdemes összevetni a kétféle megszólalást.

Továbbmenve hallunk itt még csemegét. 1968 szeptemberében zajlott a The Doors egyetlen európai turnéja Jim Morrisonnal, melynek keretében tizenöt koncertet adtak Angliában, az NSZK-ban, Dániában, Hollandiában és Svédországban.  Ennek egyik állomása Koppenhága volt, az itt lezajlott három koncert közül a másodikból hallunk részleteket, természetesen nem csak a ’Waiting For The Sun’ album dalait nyomják.

A borítón elolvashatjuk Jim Morrison Celebration Of The Lizard című versét. Ez azért került rá, mert az énekesnek az volt a terve, hogy ezen az albumon a költemény teljes változata helyet kap zenei körítéssel. Ám nem így történt, mert a kiadó és a The Doors másik három tagja leszavazta az elképzelést, és csak egy rész, a Not To Touch The Earth hallható.

Biztos, hogy nem ez a The Doors legjobb lemeze, azonban az Unknown Soldier, a My Wild Love vagy a Not To Touch The Earth ott tanyázik a zenekar legendás dalai közt, a Hello I Love You pedig olyan kaliberű sláger, mint a Light My Fire vagy a Love Me Two Times.

Szerkesztette: CsiGabiGa