fbpx

A svéd acél és a finn nemzeti kincs: Amorphis, Soilwork, Jinjer, Nailed to Obscurity – Barba Negra, 2019. 02. 25.

írta Hard Rock Magazin | 2019.01.29.

A vártnak megfelelően zsúfolásig megtelt ház fogadta a finn Amorphis és a svéd Soilwork co-headliner turnéját, amely egész Európában hatalmas sikerrel fut. Persze nincs ebben semmi meglepetés, mert mind a két zenekar remek albummal rukkolt elő nemrégiben. No és persze az sem mellékes, hogy a bemelegítő szerepet is ígéretes, feltörekvő együttesek vállalták magukra. A Nailed to Obscuritynek szintén néhány napja jelent meg a ’Black Frost’ című legújabb lemeze és az ukrán származású Jinjer is friss EP-jét népszerűsítette. Volt tehát apropó bőven.

Az estét az Alsó-Szászországból 2005-ben indult Nailed to Obscurity nyitotta. A srácok már a negyedik albumuknál járnak, és új lehetőségek nyíltak meg előttük, amikor a Nuclear Blast istállója szerződtette őket.

Zenéjükre talán a legmegfelelőbb skatulya a melodikus doom death metal. Az ebben a nehéz stílusban mozgó zenekaroknak nincs könnyű dolguk a színpadon. A zenéhez megfelelő atmoszférát megteremteni ebben a matiné időben elég nehéz egy olyan közönségnek, akik éppen a pénteki munkanap fáradalmait űzik el egy gyógysörrel a kezükben.

Szerencsére azért a szépen gyülekező publikum nagyobbik részét sikerült a saját oldalukra állítaniuk, és a röpke harminc percük végére már átült a lelkesedésük a nézőkre is.

Dalaikban súlyos riffekkel és szomorkás hangulatú ikergitáros melódiákkal építkeztek, amit Raimund Ennengia énekes hol könyörtelen hörgéssel, hol éteri dallamokkal támasztott alá. Megérdemlik a figyelmet!

Black Frost / Feardom / The Aberrant Host / Tears of the Eyeless / Desolate Ruin

Egy nagyon rövid átszerelés után a Jinjer már bele is csapott a műsorába. Ők napjaink talán egyik legdinamikusabban fejlődő zenekarai közé tartoznak. Előtűntek a semmiből, és már ott tartanak, hogy nem is nagyon van nélkülük metalfesztivál szerte Európában.

Különlegességük természetesen a meglehetősen dekoratív és szuggesztív énekes hölgy színpadi munkájában is rejlik. A leányzó kiválóan énekel és az extrém hangok széles palettáját is könnyedén be tudja mutatni, ha éppen azt kívánja az adott dal.

A banda minden tagjának kezében van a hangszer, nem volt semmi kamu, magabiztosan hozták a nyakatekert riffeket, tört ritmusokat és dzsesszes betéteket rejtő dalaikat.

Őszintén szólva, engem egy idő után kissé fáraszt ez a stílus. Egyedül a Meshuggah tud lázba hozni ebben a műfajban. Sajnos a hangzás sem igazán állt össze, meglehetősen túlvezérelt és recsegős volt ott, ahol én álltam. De a közönség nagy része élvezte a műsorukat, szép számmal voltak, akik miattuk (is) érkeztek aznap este, és ezt jelezték is a zenekar felé kézfeltartással és intenzív mozgással.

Words of Wisdom / Ape / I Speak Astronomy / Dreadful Moments / Teacher, Teacher / Who's Gonna Be the One / Pisces / Perennial / Sit Stay Roll Over

Elérkeztünk az este egyik fő attrakciójához, a svéd Soilworkhöz. Ekkorra már egy gombostűt nem lehetett leejteni a teremben anélkül, hogy meg ne szúrja valakinek a hátsóját. (Tudom, unalmas már, meg lerágott csont, de igenis hiányzik a PeCsa ilyenkor.) Ők a frissen megjelent, meglehetősen slágeresre sikeredett ’Verklighten’ című lemezüket voltak hivatottak bemutatni. Erről a lemezről öt dalt is elővettek a régi klasszikusok mellé, megidézve majdnem minden lemezüket.

Valamikor a kétezres évek elején láttam őket utoljára, de azok az emlékek már a feledés homályába vesztek. Számomra kicsit egysíkúak a dalaik (meg úgy az egész metalcore stílus), de ha ezt félreteszem és csak a színpadi produkciójukat nézem, akkor értem, hogy miért vannak ott, ahol vannak.

Produkciós szempontból óriási szakadék volt köztük és az előzenekarok között. Természetesen a színpadképük kialakításában is sokkal több lehetőséget kaptak. A dob és a billentyű két oldali elhelyezése elég impozáns látványt nyújtott. A robotlámpák sem voltak takarékra állítva.

A zenészek is kitettek magukért, tele energiával és széles mosollyal tolták végig az igen feszesre sikerült programjukat, egy lélegzetvételnyi időt sem hagyva maguknak. A svéd acél magabiztosan szeletelte darabokra a közönséget.

A korai időkhöz képest az énekes Björn „Speed” Strid hangi adottságai is rengeteget fejlődtek, amit a The Night Flight Orchestra projektjében is bemutatott. A hangzásuk nekem egy kicsit kásás volt, nagyon kellett koncentrálnom, hogy kihalljam és megértsem a komplex riffekkel telepakolt szélsebes dalokat. 

Arrival / The Crestfallen / Nerve / Full Moon Shoals / Death in General / Like the Average Stalker / The Akuma Afterglow / Drowning With Silence / The Phantom / The Nurturing Glance / Bastard Chain / As We Speak / The Living Infinite II / Witan / Stabbing the Drama / Stålfågel

Számomra az este főattrakciója a nálam finn nemzeti kincsként számon tartott Amorphis volt. Számtalanszor láttam már őket önállóan és fesztiválon egyaránt. Anno még a Szigeten Pasi Koskinennel okozták számomra az első katarzist, amit a Diesel Clubos koncertjük csak tovább növelt. Hatalmas élmény őket minden alkalommal látni. Valahogy mindig azt érzem, hogy így néz ki egy jó zenekar. Mind kiállásban, mind zeneileg megtestesítik számomra a metalt. A zenei változásaik ellenére markáns dallamviláguk mindig megmaradt, és mindvégig felismerhető, senkihez nem hasonlítható stílusuk elkísérte őket útjukon.

A tavaly megjelent ’Queen of Time’ lemezük minden platformon kiemelkedő kritikákat kapott, és számos szaklap és ’zine választotta be a tavalyi év legjobb albumai közé, természetesen megérdemelten. Ezen korong bemutatója ért most el hozzánk is.

A nyitódal nem is lehetett más, mint az új lemez első slágere, a The Bee. Ez meg is adta az alaphangulatát az este hátralévő részének. Az ezt követő The Golden Elk alatt már a hangzás hiányosságai is eltűntek, és innentől maximálisan lehetett élvezni a produkciót.

Tomi Joutsen kiváló frontemberi képességekkel rendelkezik. A kistermetű fickónak olyan kisugárzása, olyan karizmája van, hogy egy kézlendítéssel harcba tudja hívni a közönséget. A hangi adottságairól nem is beszélve. Amellett, hogy kiválóan hörög (magasan az egyik legjobb teljesítményt nyújtja a jelenlegi szcénában), még a dallamos éneke is kimagaslik a színtérből.

A koncert egyetlen hiányosságát számomra az okozta, hogy nem voltak bátrabbak a koncertprogram összeállításánál. Sajnos a korai éveket csak az elmaradhatatlan Black Winter Day képviselte. Minden albumukat szeretem, szinte minden dalukat szívesen hallgatom, de azért nem bántam volna, ha előkerült volna valami az ’Elegy’ - ’Tuonela’ - ’Am Universum’ triumvirátusról, mert vannak ám azon is bitang erős koncertnóták, mint például a The Way vagy az Alone. Persze tudom, hogy egy ekkora életművel rendelkező zenekar már nem tud olyan programot összeállítani, ami ne hagyna hiányérzetet valakiben, de én ennek ellenére bízom benne, hogy legközelebb bátrabban merítenek a távoli múltból is.

A kötelező levonulást követően még két dal jutott: a Death of a King és a Tomival készült egyik legnagyobb sláger, a House of Sleep, benne a kötelező közönségénekeltetéssel. A hangulatra az első perctől nem lehetett panasz, a közönség lelkesedése a fáradtság ellenére is végig kitartott.

The Bee / The Golden Elk / Sky Is Mine / Sacrifice / Message in the Amber / Silver Bride / Bad Blood / Wrong Direction / Daughter of Hate / Heart of the Giant / Hopeless Days / Black Winter Day /// Death of a King / House of Sleep

Négy különböző stílus találkozott ezen a téli estén. Számomra az Amorphis vitt mindent, a többi brigád sem okozott csalódást. Azt hiszem, nem volt ember a teremben, aki az este alatt begyűjtött élménytől ne széles vigyorral indult volna haza. Minden zenekar kitett magáért, meghálálva ezzel a nézőtérről a színpadra áradó szeretetet. Legyen még sok ilyen remek turnépárosítás a jövőben!

Szöveg: Losonczi Péter
Fotók: TT
Köszönet a Hammer Concertsnek
További képek ITT

Legutóbbi hozzászólások