#37: East, Grateful Dead, Neil Young, Fleetwood Mac, John Lennon

írta Hard Rock Magazin | 2018.12.31.

Különleges csemegékkel készültünk az év utolsó napján is. Nem mai anyagok az itt szereplő művek, de éppen ezáltal bizonyítják értékállóságukat: némelyik 50 év távlatából is maradandó értéket képvisel. Az East együttes 1981-es koncertfelvételét 2012-ben már kiadták CD-n, most az LP-megjelenés kapcsán emlegetjük fel zenéjüket. A Grateful Dead az a koncertbanda, akik a többiekkel ellentétben mindig is szorgalmazták, hogy rögzítsék bátran az élő fellépéseiket, mert jammeléseikkel mindet egyedivé tették. Így már szinte a kiadók se tudják, mi mikor jelent meg, vagy megjelent-e egyáltalán. Neil Young koncertfelvételeinek is egy különleges szeletét kaptuk kézhez, egy válogatást a műsorok elején zenekara nélkül, egy szál magában előadott dalokból, melyekkel felvezette műsorát. A Fleetwood Mac 50 éves karrierjének retrospektív összefoglalása csak 3 lemezre fért rá, és képzeld el, megjelent John Lennon ’Imagine’-jének is egy felújított változata!

Ezek a zenék – ha nem is a legvadabb fajtákból valók – már bizonyították, hogy a rock örök és elpusztíthatatlan, ennek szellemében kívánunk Boldog Új Esztendőt minden kedves olvasónknak! 

Ha a címet elolvassuk, nem lehet nem gondolni Wim Wenders kultikus filmjére, csak a Csepelt cseréljük ki Berlinre. Szerintem a hangulat is hasonló a két dolog közt. Hatalmas piros pont a GrundRecordsnak, hogy a P. Mobil ’Első nagylemez’ után újabb magyar rocktörténeti kincset ad ki LP formátumban a gyűjtők részére.

A Mobil lemezéhez hasonlóan az East 1981-es csepeli koncertje is megjelent már CD-n, méghozzá 2012-ben. Az anyag érdekessége, hogy teljes egészében eljátsszák a ’Játékok’ albumot, még a dalok sorrendjét sem változtatták meg, bár a Gyémántmadár után Közjáték címmel egy pár perces instrumentális fantázia hallható. A stúdiófelvételhez képest azért variánsokat megengednek maguknak, bár a dalok alapvető szerkezetét nem változtatták meg.  Azonban ez is bizonyítja, hogy az East az élő fellépéseken is képes hozni azt az elképesztően magas zenei színvonalat, amit a stúdióban is produkáltak. Pálvölgyi Géza és Varga János instrumentális teljesítményét nem kell részletezni. Mindketten a legjobbak között vannak hangszereiken az országban és mindketten – ahogy pályafutásuk is bizonyítja – bármilyen stílusban a maximumot nyújtják, akárcsak Zareczky Miklós.

A Móczán Péter-Király István ritmustandem játékára mindenképpen felhívnám a figyelmet, különösen Király István elképesztő ritmusképletei nagyon nagyban hozzájárulnak, hogy ez a felvétel ilyen elképesztően magas színvonalat képvisel. Ő is ott van a hazai topban a dobosok között.

A koncert kezdő- és a zárótételét nem rögzítették a stúdiók falai közt. A Talán hajnalodik kilencperces hangszeres szerzemény, kicsit a Pink Floyd hangulatát viseli magán. Az utolsó, a Just The Blues magáért beszél – lám, az East ilyet is tud, itt is minden a helyén van. Érdekes a hangzás és a műfaj közti kontraszt, mert a hangzás itt sem kásás, koszos, mint azt a blues megköveteli, de nyugodtan hívjuk ezt progresszív bluesnak.

Mielőtt meghallgatjuk ezt a kitűnő koncertlemezt, a borító belsején érdemes elolvasni Poós Zoltán jegyzetét, mert kiváló elemzést ad arról, hogy milyen is az East zenéje.


Ezt a négyórás dokumentumfilmet a zenekarról tavaly év elején mutatták be a Sundance Filmfesztiválon a Utah államban található Park Cityben. A film egyik producere Martin Scorsese. A film most jelent meg DVD-n és Blu-ray lemezen. A CD gyakorlatilag a film soundtrackje.

Egy szerkesztett albumról van szó, mely jórészt élő felvételeket tartalmaz, persze akadnak stúdióban rögzített dalok is. A legtöbbet már ismerjük korábban megjelent kiadványokról, így például hallunk részleteket olyan korai legendás stúdiólemezekről, mint a ’Workingman’s Dead’ vagy az ’American Beauty’, vagy a legelső koncertalbumról, a ’Live/Dead’-ről. Nagyobb részt foglalnak el a korai dalok, összesen három olyan felvételt tettek rá, ami a nyolcvanas években készült.

Ugyanazt a gondolatot tudom megismételni, mint az előző koncertválogatás esetében, hogy a Grateful Dead a világ egyik legjobb koncertbandája volt, minden idők egyik legnagyobb teljesítményű hangberendezésével, és a tagok határtalan jammelési kedvével.

A kiadatlan felvételek közt olyan csemegéket is találunk, mint a Traffic Dear Mr. Fantasy dala, vagy a Beatles Hey Jude-ja, természetesen úgy, ahogy Jerry Garcia újraálmodta.

A lemeznek létezik egy tripla változata is, ezen még egy 1994-ben rögzített koncertfelvétel is hallható, tehát egy nem sokkal Garcia halála előtti fellépés részletét kapták mikrofonvégre.

Mindazonáltal a zenekar rajongóinak kötelező darab a filmmel egyetemben, mert átfogó képet ad a banda hosszú, izgalmas karrierjéről, és talán egy kis kóstolót ad a mának abból a fél évszázaddal ezelőtti korból, amit úgy hívtak, hippi. A Grateful Dead ezeknek az időknek volt a megkerülhetetlen formációja.


Egy kis magyarázat a címhez. Judy Garland színésznőhöz szólnak a dalok (Liza Minelli édesanyja), aki Dorothyt játszotta az ’Óz, a csodák csodája’ mesében 1939-ben. A lemez borítóján is őt láthatjuk.

A muzsikusnak a stúdió- és koncertalbumok mellett van egy archív sorozata is, ebben időről időre régebben felvett, ám hivatalosan ki nem adott anyagokat tesz közzé. Ez az akusztikus album is ennek keretében jelent meg. A fanatikus rajongóknak nem ismeretlen a lemez, hiszen kalózformában már régóta terjedtek a dalok.

Az album nyolcvan perce 1976. novemberi fellépések részleteit tartalmazza. Az 1976-os év sűrű volt Neil Young karrierjében. Szinte egész évben úton volt kísérőbandájával, a Crazy Horse-szal. A muzsikus a koncertjeit mindig egy akusztikus blokkal nyitotta: a nagy slágereit nyomta, de ritkábban játszott szerzeményeket is berámolt a repertoárba. Ebből állt össze a huszonhárom dalt felvonultató lemez.  Hallhatjuk az egyik legismertebb szerzeményét, a Heart Of Goldot, aztán az After Gold Rusht, a politikai töltetű Campaignert. Ez a Crosby, Stills, Nash & Young Ohiója mellett a másik dal, melynek középpontjában Nixonra, az 1976-ban már megbukott elnökre fókuszál, némileg békülékenyebb hangnemben. A Buffalo Springfield 1967-es sikere (itt játszott Young, még mielőtt csatlakozott Crosbyhez, Stillshez és Nashhez), a Mr. Soul is hallható egy szál akusztikus gitárral.

Nemcsak akusztikus gitáron, hanem zongorán is kíséri saját énekét – az anyag derekán hallhatunk pár szerzeményt ilyen kísérettel. Alkalmanként előkerül a herfli is, ez a hangszer is védjegye Neil Youngnak.

Bár nem sok instrumentum szól, mégis kiváló hangulatot árasztanak a dalok. Egyszerű, csupasz zenei kísérettel, csak a nóták váza hallható úgy, ahogy megszülettek. Igaz, itt-ott Young éneke hamis, és van, hogy mellényúl a gitáron, de a felvétel így őszinte és természetes.


Az 1967-ben alakult szigetországi zenekar nem kevés tagcserét élt meg, és még a mai napig is viharok dúlnak körülöttük, gondoljunk csak Lindsey Buckingham múltkori botrányos távozására. Ez a tripla album összefoglalja ötvenéves tevékenységüket.

Sokféle stílusban játszottak fél évszázad alatt. Kezdetben a tradicionális rhythm & bluest tűzték zászlajukra, Peter Green és Jeremy Spencer is a kötelékeikben zenélt. Ekkor még Elmore James blues sztenderdjét, a Shake Your Money Makert is nyomták, megszületett a Black Magic Woman, amit Santana tett világhírűvé, vagy a pszichedelikus hangokat is hordozó instrumentális fantázia, az Albatross.

Aztán Peter Green távozott, később Jeremy Spencer is, jöttek a hölgyek, Christine McVie, majd Stevie Nicks, közben Lindsey Buckingham is megérkezett, és velük együtt a stílus is más lett. A bluesból először rockos irányba mentek, majd a hetvenes évek közepe felé egyértelműen populárisabb zenei formákat kerestek. Jött is 1977-ben a ’Rumours’ elképesztő sikere (eladtak belőle vagy negyvenmillió példányt), két év múlva a ’Tusk’ is jól teljesített. Különösen a második korongon hallhatóak ezek a soft rockos, popos dalok, melyek annyira népszerűvé tették őket az évtizedben.

A nyolcvanas és a kilencvenes években már ritkán adtak ki lemezeket, ezeken megtartották a sikert hozó stílust, talán még kommerszebb irányvonalat képviseltek. Jobbára ez a korszak hallható a harmadik lemezen. 2003 óta nem készült új Fleetwood Mac-album, viszont a mai napig turnéznak.

Az a jó ebben a kiadványban, hogy mindenki megtalálja benne a maga Fleetwood Macjét, és azzal, hogy a dalok időrendi sorrendben szólalnak meg, pontosan lekövethetőek azok a bizonyos zenei változások a zenekar karrierjében.


Már 38 éve annak, hogy a The Beatles ikonikus alakja már nincs köztünk. Munkássága azonban mind a mai napig itt van velünk, az újabb gyöngyszem az eredetileg 1971-ben megjelent ’Imagine’ újrakiadása.

Az album körül már akkoriban óriási érdeklődés volt, hiszen Lennon első önálló kiadványa volt, melyet a Beatles felbomlása után készített el. A szerző mellett közel húsz tagot számláló zenekar, a Plastic Ono Band közreműködött, a vendégek között pedig ott van az egykori társ, George Harrison is. Közel 50 év telt el azóta, hogy ez a lemez megjelent, de az idő semmit sem csorbított az ’Imagine’-en, a mai napig az egyik leghíresebb Lennon-album. Az Imagine, a Gimme Some Truth és a Jealous Guy a leghíresebbek az eredetileg tíz dalt tartalmazó LP-n, de az új, bővített változaton megtalálhatjuk végre a Power to the People és a Happy Xmas (War Is Over) című legendás szerzeményeket is.

Az időtállóság egy újabb lépcsőjén sikerült túllépni, hiszen a 2018-as újdonság visszanyúlt az eredeti analóg felvételekhez, és feljavított sztereó hangon adja vissza a hallgatónak a lennoni világot. Az élmény egyszerűen leírhatatlan, olyan érzés fogott el a két CD lemez hallgatása közben, mintha magam is ott lettem volna a stúdióban. Az első korong változatos zenei világa a kulcsa az általam említett időtállóságnak. Van itt minden, mindenki kedvére válogathat. A Beatles munkásságára emlékeztető dalok, szimfonikus kíséretet kapott művek, egy pici blues és egy csipetnyi country. Ez mind megfér egy helyen. A dalok előadása a sok tagot számláló Plastic Ono Bandre hegyeződött ki. A karmester pedig mindvégig irányítja zenekarát. Az új sztereo hangra nem lehet panasz, a hangsávok duplázása nem a mai körülmények között történt, így pici eltérést véltem felfedezni Lennon énekében. Nem volt ez számomra zavaró, sőt inkább üdítőleg hatott. Jó érzés volt visszakerülni lélekben oda, ahol még a minőség, a pillanat tökéletessége volt a fontos. Személyes kedvenceim erről a frissített kiadványról a Crippled Inside, az Oh Yoko! és a How? lettek.

A második CD tartalma a különlegesség az idei kiadásban, hiszen olyan felvételek kerültek most ki, amelyek eddig ott lapultak az Abbey Road Studios falai között. A demoanyagok mellett a rögzítés fázisait ismerhetjük meg, a vonós hangszerek rögzítésének több verzióját és még sorolhatnám. A demofelvételek végén a Happy Xmas (War Is Over) alternatív változatát is meghallgathatjuk.

 

Szerkesztette: CsiGabiGa