Kedvenc lemezeim – Iron Maiden: The Number Of The Beast (Remastered 1982/2018)

írta Bigfoot | 2019.01.01.

„666 the number of the beast” – énekli Bruce Dickinson, de ma nekünk 111 (január elseje, 13 óra) a vadállat száma. Újév napján délután egy órakor – ha mindenki magához tért a szilveszteri kábulatból – kezdjük az esztendőt egyik nagy kedvenc lemezünkkel, az Iron Maiden 1982-es, klasszikussá vált albumával!

Régen történt, valamikor 1981-ben. Nem telt el túl hosszú idő, hogy Komjáthy Gyuri bácsi leadott egy félórát a ’Killers’ albumból, robbant a bomba. Paul Di’Anno többé nem volt tagja a zenekarnak, valami Bruce Dickinson nevű csávó lett az énekes. Elég lakonikus hír volt, talán a Világ Ifjúságában jelent meg. Aztán következő év tavaszán jött is az album a 3. műsoron (így hívták akkor a Bartók Rádiót), pontosabban harminc perc belőle: „A Vadállatok száma" – ahogy Gyuri bácsi felkonferálta (nem ez volt az egyetlen félrefordítása). Karácsonyra sikerült megszereznünk a teljes albumot is. Két dal maradt ki a rádióadásból, a Run To The Hills és a Gangland.

Azt gondolom, a Maidennek ez az album olyan, mint a Deep Purple-nek a ’Machine Head’ vagy a Led Zeppelin ’II’-es korongja. Szinte minden dal slágerré vált, és nyolcból hat nóta a mai napig rendszeres része a koncertprogramnak. A két kivétel a kezdőnóta, az Invaders és a már említett Gangland, ezeket az album promóciós turnéján sem adták elő. Az elsőt nem értem, miért nem játsszák soha, pedig egy bitang jó szerzemény. Igaz, a hangszeres részek a sok ritmikai váltással nem éppen egyszerűek és az énektéma is igen-igen embert próbáló. A Gangland talán a leggyengébben sikerült kompozíció az albumon, szerintem ők is éppen ezért mellőzik. A lemezfelvételen egyébként az egyik gitárszóló hiányzik, állítólag a zenekar nem igazán volt szomjas, mikor ezt a nótát rögzítették… Szóval, az ember esendő. De a The Number Of The Beast, a Run To The Hills vagy a többtételes Hallowed Be Thy Name – melyben egy halálraítélt utolsó gondolatait meséli el a szöveg  nélkül nem nagyon múlik el Iron Maiden-koncert, a Children Of The Damned, a The Prisoner vagy a 22 Acacia Avenue is időről időre visszatérnek a bulik szetlistájába.

A szövegek pedig harcról, szenvedésről, bűnről, átokról szólnak. ’A szenny, a város és a halál’  jut eszembe Fassbinder kegyetlen színpadi műve.

Ami a lemez hazai sorsát illeti, a ’Killers’-szel együtt indiai préselésben lehetett kapni az állami lemezboltokban, azt is csak egy-két évvel később, addigra már minden hangot ismertünk róla. Mindenesetre nem sokáig volt az üzletekben. A megjelenés huszadik évfordulójára megjelent egy DVD/videokazetta, melyen a tagok részletesen mesélnek az album születéséről, bemutatva egyes dalok futamait, mintegy gitáriskola formájában.

Bár Dickinson csatlakozásakor már világhírű banda volt a Maiden, a szupersztár kategóriába ezzel az albummal kerültek be. És tagadhatatlanul magasra tették a mércét annak ellenére, hogy a két első – Paul Di’Anno énekével készült – album is nagyszerűen sikerült. Pár évvel ezelőtt Paul egy őszinte pillanatában azt találta mondani, amikor először hallotta a ’The Number Of The Beast’-et, elismerte, hogy ő ezeket a dalokat nem tudta volna elénekelni.

2002-ben a Dream Theater viszont vállalkozott arra, hogy az album teljes anyagát előadják egy párizsi koncerten, és ebből lemez is készült három évvel később, persze a saját képükre formálták a dalokat.

Pedig ha belegondolunk, olyan nagyon eltérő zenét nem alkottak az első két lemezhez képest. Ezúttal is egy dalba rengeteg témát, ritmusváltást rámoltak be, a hangszeres részek gyorsak, dallamosak, virtuózak, ellenben az ének fronton óriásit léptek előre és Bruce Dickinson személyében a heavy metal műfaj egyik legeredetibb fazonját vették be a zenekarba. Sajnálatos az a tény, hogy Clive Burrnek ez volt az utolsó lemeze a Maidennnel, mert remek munkát végzett a felvételeken, ezt az őt követő Nicko McBrain is elismerte. És ez volt egyben az utolsó olyan Iron Maiden-album, ahol Steve Harris egyértelmű domináns szerepet osztott magának a dalírásban.

A ’The Number Of The Beast’ egy igazodási pont a heavy metal műfajban, és az album népszerűségét nemcsak az jelzi, hogy ennyi darabot műsoron tart a zenekar a fellépésein, hanem az is, hogy ki tudja már, hányadik újrakiadást vehetik kezükbe a rajongók.

A tervek szerint mind a tizenhat stúdióalbumot kiadják, méghozzá négyesével, kronológiai sorrendben. Az első négy ’(Iron Maiden’, ’Killers’, ’The Number  Of The Beast’, ’Piece Of Mind’) már piacra került, az elkövetkező hat hónapban pedig a többi is megjelenik ugyanebben a formában. A mostani kiadáshoz a 2015-ös iTunes-újrakiadások digitális keverését vették alapul, és az eredeti lemezborítókat reprodukálták a digipak csomagoláshoz. Steve Harris elmondta, nagyon elégedett volt azzal a hangzással – szerinte az eddigi legjobb –, ezért döntöttek úgy, hogy CD formájában is kiadják azokat.

A 'The Number Of The Beast' album láthatóan a zenekar számára is különleges jelentőségű, nem véletlen, hogy a többivel ellentétben ezt gyűjtői boxban is megjelentették, melyben a lemez mellé egy 1:24 arányú Eddie figurát és egy exkluzív felvarrót is adnak.

Iron Maiden (1982):

Bruce Dickinson – ének
Dave Murray – gitár
Adrian Smith – gitár, vokál
Steve Harris – basszusgitár, vokál
Clive Burr – dob

Invaders / Children Of The damned / The Prisoner / 22 Acacia Avenue / The Number Of The Beast / Run To The Hills / Gangland / Hallowed Be Thy Name