fbpx

Klasszikussá vált új progresszív formáció: Marillion – Barba Negra Music Club, 2018. 12. 07.

írta Bigfoot | 2018.12.17.

Nem kényezteti el a brit progresszív ötösfogat magyar rajongóit, mert a zenekar negyvenéves fennállása alatt még csak másodízben jöttek kishazánkba. A nyolcvanas évek második felében ugyan rendszeresen útba ejtettek minket a „nyugati zenekarok”, a Marillion nem jött erre. Pedig akkor még Fish énekelt velük.

Amolyan szellős teltház volt a Barba Negrában ezen az estén. A közönség kor szerint inkább azokból tevődött össze, akik már a nyolcvanas évtizedben is ismerték a Marilliont, fiatalt keveset láttam.

Este nyolc környékén megjelent Steve Rothery gitáros a színpadon és felkonferálta az előzenekart, pontosabban lányát, Jennifert, valamint Riccardo Romanót, akik közül előbbi énekes, utóbbi pedig billentyűs. A duó körülbelül egy harmincperces műsort nyomott le, és hallgatva a dalokat, a hangulatuk – mily meglepő – erősen magán viseli a Marillion zenei világát. Nem esett messze az alma a fájától: Jennifer nem csak énekel, dalokat is ír, ezekből hallhattunk ma este. Nem ismertük munkásságát, úgyhogy a közönség kissé idegenkedve, de türelemmel hallgatta őket és az álmosító szerzeményeket, ám érthető, mindenki a fő attrakcióra várt. Nem mondanám, hogy rossz volt, ám egy ilyen szelíd, lecsupaszított produkció nem biztos hogy egy ekkora helyre való.

Kilenckor a színpadra lépett öt ismerős arc, illetve először csak négy, mivel középen Steve Hogarth még nem foglalta el a helyét, de kisvártatva ő is megérkezett, és nincs rá jobb szó, hömpölygött a legutóbbi, 2016-os évjáratú ’F.E.A.R..’ album kezdő dalfolyama, az El Dorado. Hogarth nem az a fajta frontember, aki csak kiáll és elénekli a dalokat. Éneklés közben játszik, átéli a dalokat, előadása egy pillanatra sem áll meg, még a dalok közben sem. Ugyanakkor egy zseniális muzsikus, hiszen hangja épp olyan lenyűgöző, mint a stúdióalbumokon, nagyon kevés és aprócska hibákat vétett. Ez mellett gitározott, billentyűzött. A felsorolt vonások alapján attitűdje engem kicsit Jon Andersonra emlékeztetett, bár az ő előadásmódja jóval lendületesebb, szenvedélyesebb. Azonban Fishsel ellentétben Hogarth nem alkalmazott maszkokat és más kellékeket, örökmozgó személyisége így is lenyűgözte közönségét.

A mögötte levők – ahogy vártuk – maximális fegyelemmel, mérnöki pontossággal játszottak. A Marillion hangszeres szekciója nem showmanek gyülekezete, nem szántják fel a színpadot, nem engedik szabadjára magukat egy-egy hosszabb hangszeres virga kedvéért. Nem rock szupersztárok, szóval ők megtehették, hogy a buli előtt metróztak egy kicsit a város alatt.  Csak a zene, semmi más.

Mark Kelly például nem is nagyon nézett fel billentyűiből, Ian Mosley is szinte észrevétlenül ütötte zseniális ritmusait. Steve Rothery gitározásáról annyit, hogy nagyon sokszor David Gilmour szellemében pengette hangszerét, pedig a Floyd zsenije mellett Steve Hackett a másik nagy idolja, de őt érdekes módon annyira nem vettem ki játékából. Pete Trewavas azért mozgott egy kicsit erősítője előtt. Játékában tetszett, hogy egyszer pengetővel csalt kis hangzatokat basszusgitárjából, máskor pedig ujjaival játszva bontotta ki a hangokat egyenként. A lenyűgöző zenei élmény mellett a hangminőség is kiváló volt, minden hangszer csodásan hallatszott, és az énekre is ugyanezt lehetett mondani.

A repertoár egyetlen dal kivételével a Hogarth-érából tevődött össze. Az utolsó dal, a legendás Garden Party volt az 1983-as debütáló album, a ’Script For a Jester’s Tear’-ről. És ekkor mutatkozott meg igazán a kontraszt, mennyivel más volt a Marillion zenéje Fishsel. Sodróbb, azt is mondhatom keményebb zenét alkottak, itt hallhattunk Rotherytől egy igazán rockos szólót. Még mielőtt felhördülne valaki, nem azt mondom, hogy nem jó a Marillion most már harminc éve, hanem egyszerűen más. Meditatívabb, kevesebb a spontaneitás, talán lassúbb is. Ha szólót hallottunk, azt is Rotherytől, és finoman, sok fantáziával.

A vizuális körítés ma már elengedhetetlen kelléke egy koncertnek, egy progresszív csapat esetében ez a rész is megköveteli a művészi koncepciót. Szellemes, látványos bejátszások emelték a zene mindenhatóságát, igaz sokszor nyomasztó, mégsem sokkoló képek pörögtek szemünk előtt. Nem szokatlan ez, így van Steven Wilson vagy Roger Waters esetében is, ám a Marillion nem sokkolni akart, inkább gondolkodásra sarkallta közönségét.

És végére egy lábjegyzet. Ha az előadót – teljesen jogosan – zavarja, hogy százötven mobiltelefont nyomnak a képébe, hogy aztán élvezhetetlen felvételeket készítsenek a koncertről, akkor miért nem lehet ezt tudomásul venni? Steve Hogarth minden udvariasságot mellőzve kiabált rá a zsűrire, hogy vagy elrakják azt a szart, vagy húzzanak el. Pár gyökér még ebből sem értett. Ilyenkor mindig azzal jönnek, hogy ez egy ilyen kor, ezt el kell fogadni. Egy frászt! Tessék felfogni, hogy egy művész produkcióját nem k.rjuk szét önző érdekből, és a közönség nagyobbik felét sem kellene vegzálni. Aztán páran a buli vége felé is hozták a színvonalat. A frontember halk éneklésre kért minket, és naná, hogy néhány nem szomjas polgártárs üvöltve tette mindezt. Le is ment az énekes a színpadról. „Feladom.” – mondta elkeseredetten.

Ezekért az afférokért kár volt, mert amúgy egy elképesztő kétórás zenei élményt kaptunk. Örülök, hogy 2018-ban van létjogosultsága a klasszikus progresszív rocknak.

Setlist: El Dorado: I. Long-Shadowed Sun,  II. The Gold , III. Demolished Lives,  IV. F E A R ,  V. The Grandchildren of Apes / No One Can / Quartz / The Party / Seasons End / Sounds That Can't Be Made / The Leavers: I. Wake Up in Music, II. The Remainers,  III. Vapour Trails in the Sky,  IV. The Jumble of Days,  V. One Tonight / The Great Escape /// Wave / Mad / Afraid of Sunlight / Three Minute Boy / Cover My Eyes (Pain and Heaven) / Garden Party

 

Szerző: Bigfoot
Fotók: Marillion Facebook-oldal
Köszönet a Livesoundnak!

Legutóbbi hozzászólások