Holland látványorgia: Within Temptation, Beyond The Black – Tüskecsarnok, 2018. 12. 12.

írta savafan | 2018.12.18.

Tüskecsarnok. A nagy zenekarok és hazai szervezők mentsvára télen. Ide voltunk hivatalosak a holland Within Temptation ’Resist’ turnéjának egyik állomására. Annak a lemeznek a turnéjára, ami még meg sem jelent, de ez nem zavart minket, mert egy igazi látványorgiával megspékelt bulit kaptunk.

Bemelegítésként a német Beyond the Black toppant a színpadra és meglepően élvezetes bő félórával kedveskedtek a közönségnek. Picit popos hangzással megtámogatott szimfonikus metaljuk kellemes a fülnek és látványra is jól mutattak a színpadon. Nem éreztem azt, hogy elvesznének egy ekkora terepen, a folyamatos mozgásnak, pózoknak köszönhetően pedig úgy érezte az ember, hogy igazán él a színpad.

Jennifer Haben énekes frontasszony – bár rá jobban passzolna a frontcsaj kifejezés – eléggé karizmatikus és az első pillanattól megfogta a közönséget, akik vevők voltak a produkcióra.

Annak külön örültem, hogy nem a „dívás” stílus képviselője, hanem inkább popénekes, aki metalkörnyezetbe csöppent, viszont a nagyasszonyok pózolásai helyett végig headbangelte a bulit. A most oly divatos popos metalt ők is megspékelték egy kis hörgéssel, amit Chris Hermsdörfer hozott kiváló minőségben. A srác simán elmehetne főállásba hörögni valamelyik másik bandába, bár most is jó helyen van. Mivel elég sokat tett hozzá az ének részekhez, így talán ő volt a legkötöttebb pozícióban.

Jennifer mellett a másik mozgékony tag a basszeros Stefan Herkenhoff volt, aki szinte folyamatos mozgásban és pózolásokban töltötte ki a rájuk szabott időt. A hangzás nem volt túl acélos – egy nem erre épített csarnokot nehezebb tökéletesen belőni, mint egy koncerttermet –, de így is bőven az élvezhető színvonal felett volt. A program nagy részét nem az új lemez dalai tették ki, ehelyett inkább csemegéztek minden egyes albumról, amit picit sajnáltam, mert az új anyag egész jó lett.

Nem találták fel a spanyolviaszt azzal, amit játszanak, de kellemesen használták fel a stílus elemeit és ezeket élőben is egész jól hozták. Ha már említettem, hogy a hangzás nem volt teljesen perfekt, hasonlót éreztem a fényekkel kapcsolatban is. Utólag már láttam, hogy a főbanda fényei nagyrészt olyan helyekről jöttek, amiket a molinó kitakart, így nem nagyon lehetett bevilágítani a színpadot. Összességében kellemesen csalódtam a zenekarban, akik tökéletes felvezetése voltak a hollandoknak.

Heart of the Hurricane / Lost in Forever / When Angels Fall / In the Shadows / Million Ligthyears / Shine and Shane / Hallelujah

Ezek a hollandok valamit nagyon tudnak. A zenélésen kívül persze... A látványban nagyon ott vannak. Mindig meg tudnak lepni valami újdonsággal, illetve a már meglévő repertoárt is oly módon használják fel, ami nagymértékben hozzáad a koncert színvonalához. Az Epica koncertjein is olyan fényeket láttam, amiket előtte nem nagyon, és mindezt ötletesen is használták fel. Ezen az estén nemcsak a fények voltak, amik kiegészítették a műsort, hanem a színpad teljes szélességében felépített hátsó kivetítő is, ami ráadásul még középen meg is volt bontva. Egy kört alakítottak ki reflektorokból és futófényekből, amitől úgy nézett ki az egész, mint egy időkapu.

A bevezetőben említettem, hogy a még meg nem jelent ’Resist’ lemez turnéja volt ez a koncert, ennek megfelelően az első három dal erről a lemezről érkezett. A Raise Your Banner számmal együtt Sharon is megérkezett egy kapucnis szerelésben, hatalmas zászlót lengetve. A jellegzetes és kellemes hangja az első pillanattól fogva jó formában volt, és szerencsére a közönséggel való kommunikációja sem változott az elmúlt időszakban. Az manapság természetes, hogy a közönség közül többen élőben jelentkeznek be a koncertekről, de olyat, hogy az énekes egy biztonságit kérjen meg, hogy kérje el az egyik kamerázó telefonját, majd azt magához véve beleköszön az élő közvetítésbe, na olyat még nem láttam. Eddig. Vagy az is meglepő és aranyos volt, hogy valaki egy hatalmas plüss békával jött a koncertre, amit a buli alatt átadott Sharonnak, aki beültette a billentyűs elé az emelvényre egy „Ott maradsz, nem ugrálsz” mondat kíséretében. Kedvességével és bájával az elejétől maga mellé állította az addigra már keverőig duzzadt közönséget, ami egy ekkora térben nem volt rossz látvány.

Az ülőhelyeken is sokan voltak, szerintem ebben az időszakban (karácsonyi pénzköltés) egész szép nézőszám jöhetett össze. Említettem az elején, hogy látványban újdonságokat hoznak a hollandok, ezen az estén arra gondoltam, hogy Sharon előtt a színpad elején egy „V” alakot formázó dobogó volt felépítve, aminek oldala engem egy sziklafal-részletre emlékeztetett, és ezekre a 3D-s elemekre a színpad előttről folyamatosan vetítettek valami mozgó videót. A többi kivetítővel és LED-falakkal együtt igen impozáns látványt nyújtottak, és a vetített filmek tökéletesen passzoltak a szám hangulatához. A srácok hozták a tőlük megszokott színvonalat és mozgást, a legelevenebb most is a legfrissebb tag, Stefan Helleblad volt, aki hatalmas elánnal és bólogatással tolta le az egész bulit.

Ellentétben a másik gitárossal, Ruud Jolie-val, aki baromira jól érezte magát a számára épített dobogón, de azért időnként ő is feltűnt a színpad különböző pontjain, többször páros gitár pózt mutattak be ketten a „V” dobogón. A kezdő újlemezes trió után rögtön az egyik nagy kedvencem jött, az In The Middle Of The Night, aminél a közönség első sorai nagyon beindultak, és ez az adrenalinlöket kitartott a koncert végéig. Éreztük, mikor lehet és kell egy picit pihenni, hogy aztán az ilyen nótákra maradjon energia az ugrálásra. Nagyon jól adagolták és keverték a lassú és gyors számokat, pár zúzós-pörgős tétel után érkezett egy kis pihentető nóta, majd újra felpöröghettünk.

Az újlemezes Supernova alatt pedig megint nagyot alkottak a látványtervezők, mert a kör alakú kivetítő teljesen életre kelt, körben beizzították a futófényeket, és az ívre szerelt lámpaerdőnek köszönhetően egy tűzgolyót imitáltak.

Manapság nagyon sokan készítenek feldolgozásokat, amiket aztán a YouTube-on próbálnak meg népszerűsíteni kisebb-nagyobb sikerrel. Ezt használta ki a zenekar az Ice Queen számnál. Sharon elmesélte, hogy rengetegszer énekelte már ezt a számot, de aztán látott egy akusztikus feldolgozást a neten, és annyira megtetszett neki, hogy csavartak egyet a dolgon és ők is akusztikus verzióban adták elő a klasszikus nótát. De ez is profin volt kivitelezve (megint le a kalappal a technikai személyzetnek és a kitalálónak). Sharon Stefannal az oldalán kezdett bele a nótába, a teljes sötétségbe borult színpadon csupán őket világította meg fentről egy erősebb fénysugár. A számba szépen fokozatosan léptek be a különböző hangszerek, fentről ők is kaptak egy-egy fénycsóvát a belépés pillanatától, melyeknek erőssége annak megfelelő volt, hogy mennyire dominál a hangszer a számban. Eszméletlenül jól nézett ki és a kivitelezésbe sem csúszott semmi hiba. Lehet, öregszem, de nagyon tetszik, ha valaki ennyire profin figyel minden apró részletre és nemcsak kitalálja, de hiba nélkül meg is tudja valósítani azt.

Persze egy ilyen szép szám után mivel lehetne felrázni a közönséget, mint az új képi világot kapó Fasterrel, és ez az apró csavarás a többi régebbi tételnél is tetten érhető volt. A ráadás előtt még két olyan dalt is eljátszottak, ahol eredetileg Sharon duettet énekel Tarjával és Keith Caputóval. Ezekhez eredetileg klip is készült, sokáig azok a verziók mentek a háttérben a kivetítőkön, a duettpartner hangját magnóról bejátszva. Természetesen most ezeken a videókon is csavartak egyet, és effektekkel megspékelve alakították át a turnéra. Nálam mindkét szám a koncert csúcspontjai közé tartozott, mivel mindkettő nagy kedvenc.

A ráadás előtt a zenekar kihagyhatatlan slágerét játszották el, a Mother Earth-t, majd egy picit hosszabb pihenőre vonultak. A Stairway To The Skies nótára Sharon lecserélte az egész buli alatt viselt fekete szettjét és egy hatalmas, lebegő, világos ruhában jött vissza. Ezt első körben nem is nagyon értettem, egy számot kibírt volna még a cucc, de aztán a nóta közepén a kiállásnál a fények kialudtak Sharon felett, majd mire visszakapcsolták a reflektorokat, egy kötélen felemelték a színpad fölé, több méteres magasságba. A légmozgásnak köszönhetően már értelmet nyert a légies ruha, mivel tényleg olyan volt, mintha repülne. Úgy énekelte a verzét és a refrént, majd a dal végére visszaérkezett a földre.

Közel két óra után véget ért a nagyon látványos koncert, melyen a Within Temptation megint megmutatta, miért vannak az európai élmezőnyben, és miért töltenek meg hatalmas csarnokokat. Fülbemászó dalok, kedves, szerethető frontasszony, egy megbízható és hibamentesen játszó zenekar és egy iszonyat látványos, monumentális színpadkép, amit a mai technikának köszönhetően már tökéletesen tudnak passzítani az adott számhoz. Na meg persze egy elkötelezett és lelkes közönség, amiből ezen az estén sem volt hiány.

Raise Your Banner / The Reckoning / Endless War / In the Middle of the Night / Stand My Ground / All I Need / Supernova / Shot in the Dark / The Promise / Ice Queen / Faster / Mercy Mirror / Paradise / The Heart of Everything / What Have You Done / Forgiven / Mother Earth // Stairway to the Skies

A hely szerintem megint jól vizsgázott, bár a végén a ruhatáraknál kaotikus volt a helyzet és lassan kerültek elő a kabátok, de ettől eltekintve jó megoldásnak tűnik a nagyobb zenekarok koncertjeihez. Érzésem szerint a Within Temptation megmutatta, hogy pirotechnika nélkül is lehet egy grandiózus és nagyon látványos koncertet létrehozni, csak kellően kreatívnak kell lenni. Ezek az újdonságok repítik őket előre, és reményeim szerint követőkre találnak, akik szintén belátják, hogy manapság jó koncertet adni nem olyan nehéz. De ahhoz, hogy a közönség „Húúúúúú!”-élménnyel távozzon, ahhoz kreatív ötletek és jó megvalósítások kellenek.

Szöveg és képek: Savafan
Külön köszönet a CONCERTO Musicnak!
További képek ITT