Turnényitással egybekötött tűzkeresztség: Alestorm, Skalmöld, Dalriada – Lovarda, Debrecen, 2018. 11. 25.

Turnényitányra igyekeztünk Debrecenbe, egy számomra vadiúj helyre. Eddig nem volt szerencsém a debreceni Lovardához, de nagyon pozitív csalódás ért a hellyel kapcsolatban. Tisztességesen felújított épületről van szó, ami még szerencsére nincs lelakva, így nagyon jó kis koncerthelyszín. A teljes befogadóképessége állítólag nagyobb a Barba Negránál, kialakításában viszont teljesen más. A dühöngőt körbeveszi egy kétsoros lelátó, majd a kerengő, és van egy U alakú balkon. Megfelelő mennyiségű hely a férfi részlegen, szerintem még teltháznál sem kell sorba állni. Szóval röviden és velősen: frankó kis hely, nem bánnám, ha máskor is lenne itt buli, ennyit simán lehet utazni egy jó koncertért.

Ami hátránya a helynek – nem tudom, hogy ez csak erre az estére vonatkozott vagy máskor is így volt –, hogy a hangfalak a színpad széleire voltak kitéve és nem tudom, hogy ennek volt-e köszönhető, de a táncparketten elég tompán és dübögve szólt a cucc, viszont az ülőhely feletti sétálós részen tök jól lehetett hallani mindent és élesen is szólt a koncert. Fénnyel is jobban meg lehetne támogatni a helyet és akkor minden tökéletes lenne. Az már csak hab a tortán, hogy alig pár percre van a helytől a Főnix Csarnok és a Nagyerdei stadion, így pár négyzetkilométeren belül lehet klubkoncertet, arénás és stadionos bulit rendezni.

Turnékezdő koncert mindig rizikós, akkor áll össze minden, pláne, ha aznap érkezik meg a zenekar a helyszínre. Most is picit elhúzódott az összerakás, az eredeti kapunyitás előtt pár perccel még sehol sem álltak a Dalriada hangszerei. Gyors pakolás és beállás után belekezdtek hazánkfiai és -lánya, hogy alaposan beindítsák a közönséget.

A színpad mélységében kevesebb helyet biztosított a három banda motyójának, hogy minden elférjen a másik cucca elé, így szinte egyhelyben állásra volt késztetve a soproni zenekar. Kezdésnél elég furcsa látvány volt, hogy összesen egyetlen földre leállított lámpa világította meg a zenekart, az is Szög billentyűje mellett volt letéve.

Sötétbe burkolózva ment le a második szám nagy része is, aztán kaptak egy kis háttérvilágítást, de közel sem úszott fényárban a zenekar.

Laura hangját néha alig lehetett hallani, bár ez is elég volt ahhoz, hogy a gyarapodó közönséget megmozgassák. A pogo szinte folyamatos volt és a „Dalriada! Dalriada!” skandálás búcsúztatta a zenekart. Nem volt hosszú a műsor, és mondjuk úgy, hogy volt Dalriada-koncert is az estén, de közel sem volt optimális a körítés egy fasza előadáshoz.

Eddig nem volt szerencsém a Skalmöld zenekarhoz, de a teremben meglepően sok Skalmöld-pólós rockert láttam, így valószínűleg én voltam a kisebbség, aki eddig kihagyta a több magyarországi fellépésük mindegyikét és teljesen szűzen álltam a zenekar elé.

Már eleve meglepett a négygitáros felállás, egy viking/folk metalt játszó bandától ez furcsa volt. A folkos elemek a koncert alatt hátrébb szorultak és inkább a metal volt jobban hallható, ami számomra sokkal élvezetesebbé tette a koncertet.

Elég összetett muzsikáról van szó, néha az volt az érzésem, már legalább három számot elnyomtak egyszerre, miközben még mindig ugyanaz a nóta ment. Ennek az előnye számomra az volt, hogy szinte mindegyik nótában találtam valami igazán jót. Sajnos nem volt ezek között Sigurosson énekes ténykedése, mert nekem sokkal jobban tetszett, amikor a két másik hangszeres énekelt tisztán, mint amikor a frontember beszélt. Mert éneknek nem nevezném, inkább szavakat dörmögött a mikrofonba, de a riffelésből legalább kivette a részét.

A másodiknak érkező Gleipnir gitár része például nagyon betalált nálam, de sajnos abban is voltak nem bejövős részek. És így ment le a koncert, hogy vagy egy riff, vagy egy szóló tetszett, majd jött a frontember dörmögése, ami lelombozott, hogy aztán az ikergitárosok rittyentsenek valami jófajta tételt és máris újfent tetszett, amit hallottam.

Itt azért már volt hely a mozgásra – hála a főbanda dobogójára pakolt dobcuccnak –, ezért a banda rendesen belakta a színpadot. Ugyanez a közönségről is elmondható volt, még talán a zenekart is meglepte a nézők heves reakciója. Folyamatos hullámzásban volt az addigra már közel félig telt terem, és gyakran skandálták a banda nevét.

Aki viszont kilógott a zenekarból – és sajnos lefelé –, az a billentyűs hölgy. Néha besegített a vokálba, de a hangja elég gyengécskének tűnt, illetve a színpadi mozgáshoz sem tett semmit hozzá a koncerten. Mivel az izlandi nyelvvel hadilábon állok, így érdekes volt úgy hallgatni az előadást, hogy egy mukkot sem értettem, de adott a bulinak egyfajta különlegességet. Ha a számok rövidebbek lennének és elsősorban a fasza riffeket tartanák meg, illetve egy tiszta énekkel megáldott énekes lenne a frontember, akkor nálam bejövős lenne a muzsika. Így sajnos csak egy érdekes koncert volt, pár igen élvezetes pillanattal.

Setlist: Árás / Gleipnir / Sverdid / Múspell / Niflheimur / Narfi / Móri / Nidavellir / Ad vetri / Kvadning

A véletlen úgy hozta, hogy közel egy héten belül három ex-Wisdom tagot is láttam koncerten egy másik bandában, és mindhárom buli igen erősre sikeredett. Tóth Tamás dobost a Tankcsapda előtt láttam Cegléden a Useme beugró dobosaként, aztán Molnár Mátét a Beast in Blackben és most Bodor Mátét az Alestorm színeiben.

Jelenleg nálam igen előkelő helyen tanyázik a zenekar, amikor egy koncerten a bulizást helyezem előtérbe. Ezek a dalok, amiket egy-két hallgatás után már együtt lehet énekelni a bandával, nagyon jó hangulatot tudnak teremteni. Igazi bulihimnuszok ezek, amiket egy jó értelemben véve dilis bagázs ad elő. Gyorsan bólogatásra késztetik a hallgatót, így történt most is, a közönség hamar a bandára hangolódott és igazi parti hangulat uralkodott végig.

Mondjuk olyan kezdésre, mint az elsőként felhangzó Keelhauled, nem is lehet nem bulizni. A folytatásban érkező, a zenekar nevét viselő tétel elején pedig Elliot Vernon billentyűs ragadta magához a mikrofont és death metalos módjára hörgött, kellő alapot adva a nótához.

Az instrumentális részeknél Christopher Bowes járt táncot és kánkánosokat megszégyenítő módon rúgott a levegőbe.

A '80-as éveket megidéző játékgépes prüntyögéskor tudtuk, hogy a Mexico következik, ami elég rövid időn belül lett a rajongók egyik nagy kedvence, a refrént szinte mindenki hangosan énekelte. Az Over the Seas alatt Christopher előre invitálta és reflektorfénybe helyezte Mátét, aki a buli nagy részét igen lazán hozta, ebben a szólóban ő is megmutathatta, mit tud.

A lazaság egyébiránt az egész bandára igaz, Elliot gyakran kényelmesen támaszkodott a hangszere fölé helyezett mikrofonállványon, miközben egy kézzel játszott. Ahhoz, hogy mindenki ilyen őrült módon bulizza végig a koncertet, az kellett, hogy az alapot biztosító két ember hiba nélkül hozza a kötelezőt.

Gareth Murdock basszeros gyakran cserélt térfelet Mátéval, miközben a vokálozásból is rendszeresen kivette a részét. Peter Alcorn dobosnak még arra is volt energiája, hogy színezzen egy keveset a játéka közben. Több csúcspontja is volt a koncertnek, de nálam magasan a Hangover nóta vitte a prímet, amikor is a színpadra hívták a gitártechnikust és a zenekar barátját, és egy igazi ereszd-el-a-hajamat partizás következett. A hadarós részt a haver kapta meg, a technikus pedig egy akusztikus gitáron követte a zenekart.

Fényben az Alestorm sem úszott, szolidan kaptak belőle a srácok, elsősorban a színpad hátsó fele kapott egy kevés színes megvilágítást, de a stroboszkópot azért néha beröffentették. A hangosítás jobb volt, mint az este folyamán, de ezt már megszokhattuk, hogy a főbandára van kihegyezve a hangzás. Sok samplerrel dolgoztak, de azok halkabbak voltak, mint az élőzene, amit pedig igen metalosra vettek, az így kialakult keményebb megszólalás pedig jót tett a bulinak.

Nem ritkán négyen is vokáloztak, ami azért a közönséget is együtténeklésre sarkallta. A programban nagyrészt az új lemez dalai szerepeltek, melléjük elsősorban a slágeresebb, klipes tételeket válogatták be, így a közönség a nóták nagy részét ismerte és végig együtt dalolta a bandával.

A ráadás előtti rész – és maga a ráadás is – igazán erősre sikeredett, igazi nagyágyúkat válogattak össze a srácok, a Wolves of the Sea steel-drumos része különösen emlékezetes marad. A koncert zárótételénél a refrénben szereplő „Fuck You”-t Christopher is megtámogatta egy jó kis bemutogatással, ami ragadós volt, hamarosan a közönség soraiban is mindenki csak úgy dobálta az egyezményes jeleket. A zenekar most is bebizonyította, hogy hangulatkeltésben nagyon profik és igazi laza, bulizós műsort tudnak kreálni.

Setlist: Keelhauled / Alestorm / Magnetic North / Mexico / Over the Seas / The Sunk’n Norwegian / No Grave but the Sea / Nancy the Tavern Wnech / Rumpelkombo / 1741 / Hangover / Pegleg Potion / Bar ünd Imbiss / Captain Morgan’s Revenge / Shipwrecked // Drink / Wolves of the Sea / Fucked With an Anchor

Tesztnek tökéletesen megfelelt ez az este. Nem tudom, hogy a szervezők miként reagálják le a közel félházat, de egy vasárnap este, amikor az emberek másnap dolgozni mennek, egy olyan városban, ahol a koncert első felében még a helyi focicsapat játszik az ország kirakatcsapatával, és közel két és fél órás kocsikázásra van a megszokott pesti helyszínektől, szerintem nem volt ez rossz nézőszám. Engem nem zavarna, ha a későbbiekben is lennének ott érdekes koncertek, mert simán utazik ennyit az ember, ha számára érdekes koncert van az országban. A hely is tetszett, így a lovardás tűzkeresztségem jól sikerült.

Szöveg és fotók: Savafan
Külön köszönet a Hammer Concerts-nek!