#36: Nagy Feró, Balázs Fecó, Roine Stolt's The Flower King, John McLaughlin & Jimmy Herring, Rikard Sjöblom’s Gungfly

írta Hard Rock Magazin | 2018.11.30.

Nosztalgia, nosztalgia, nosztalgia... Nagy Feró ’Hamlet’-je ma már kultikus műnek tekinthető. Gyakorlatilag ez volt az első nagylemeze a Beatrice zenészeinek, amit 32 év után végre kiadtak CD-n is. Balázs Fecó '80-as évekbeli instrumentális lemezei sem voltak elérhetők sokáig, pedig különleges élményt nyújtanak, akár saját szerzemények, akár klasszikus-feldolgozások. Roine Stolt a fiókban „nosztalgiázott”, hogy összehozzon még egy Flower Kings-albumot, John McLaughlin pedig 1980-as híres ’Friday Night In San Franciso’ lemezének helyszínén vette fel búcsúturnéjának egyik koncertjét. Rikard Sjöblom sem tud kibújni a bőréből, az ex-Beardfish zenész új anyagán is hasonló muzsikát játszik, és tulajdonképpen a zenekar maga is egy fél-Beardfish.

1986. Nagy Feró már feloszlatta és újjá is alakította a Beatricét, de még mindig nincs nagylemezük. Bár 1980-ban valami beindulni látszott – volt ugye egyharmad nagylemezük (ami igazából csak két szám, a Jerikó és a Meditáció az Omega, LGT, Beatrice - 'Kisstadion '80' lemezen) és egy fél kislemezük (a Mire megy itt a játék a 'Pofonok völgye' B oldalán, ahol az A oldalon inkább Papp Laci néhány filmből kivágott mondatát adták ki, minthogy még egy Ricse-dalnak helyet biztosítsanak), valamint egy rádiófelvételük (Minek él az olyan) –, de aztán semmi. Érdekességképpen megjegyzem, hogy ugyanebben az évben adták ki a Karthago első lemezét is, amin rajta volt Gidófalvy Attila szerzeménye, a Paks, az atomváros. Eredetileg ezt még a Beatricében írta és játszották is sokat a koncerteken, amikor még ő volt a billentyűsük. Szóval 1980-ban 4 Ricse-dal (meg a Beatrice-szignál és a Sánta Mária című bohóckodás) lemezre került, aztán lehúzták előttük a rolót. Nagy Feró megcsinálta a Bikinit, az újhullámos elemekkel és az akkoriban újdonságnak számító emulátor-effektekkel tarkított szürreális punk már 2 nagylemezt is kiérdemelt, de aztán Feró ráunt és visszacsinálta a Ricsét.

És mivel szerepet kapott az 'István, a király'-ban, majd a Rockszínház 'Hair' előadásában, kedve támadt a színházhoz. Hamlet karakterére építve kitalálta ezt a szürreális punk színházat, ahol a Bikini által bejáratott zenei stílust a Beatrice zenészeivel játszotta el (Lugosi László, Zsoldos Tamás, Donászy Tibor, Miklóska Lajos is ott van a közreműködők között, valamint a szép emlékű Kaszás Attila, akire Claudius szerepét osztotta). És kiadták! 1986-ban megjelent az első Beatrice-lemez! Igaz, kicsit más volt a stílus, nem is a Beatrice, hanem Nagy Feró nevén jött ki, de a miénk volt! Rohantunk a lemezboltba, hogy megvegyük.

Igazából egyben kell hallgatni, mint a konceptalbumokat általában, de az egykori A oldalon azért voltak önállóan is megálló dalok (Ki az?, Iszákos a nevünk, Gyarlóság, asszony a neved, Lenni vagy nem lenni, Ha király sóhajt). A GrundRecords remaszterizált hanggal adta ki, bónuszként rátéve az egy évvel korábbi „beetetést”, a 'Hamlet - Kisfokozat' című kislemezt.

Egyik olvasónk megjegyezte, hogy 32 év késéssel vajon miért kellett kiadni ezt? Ahogy ő fogalmazott, „a kutya fasza nem vesz már CD-t.” Én meg azt hiszem, hogy az a korosztály, aki ezen nőtt fel, még igenis vásárol lemezeket. A Tankcsapda-interjúban Fejes is elmondta, hogy „a zenekar és a rajongók között egy fontos kapocs a mechanikai kiadvány.” Egy ilyen lemezt 30 év elteltével is igenis fontos dolog kiadni CD-n. És mi rohanunk, hogy megvegyük.


Az előző gondolat jegyében fogant Balázs Fecó 'Antológia 1984-1990' lemezének újrakiadása is. És a fenti tétel („az a korosztály, aki ezen nőtt fel, még igenis vásárol lemezeket”) igazolása, hogy ez már az újrakiadás újrakiadása, mert elfogyott mind egy szálig a Fecó nyolcvanas években bakeliten kiadott három instrumentális lemezét 2 CD-n összegyűjtő antológia.

A szintetizátorzenét a hetvenes években Jean-Michel Jarre forradalmasította, az 'Oxygène', az 'Équinoxe' és a 'Magnetic Fields' sikere után a magyar billentyűsök is a szólólemezek irányába kezdtek kacsintgatni. Presser Gábor, az LGT billentyűse a 'Próba' című baletthez komponált zenéjét adta ki 'Electromantic' néven, és a La Baletta No. 2 akkora siker lett itthon, mint a Magnetic Fields, Pt. 2 Jarre-tól. Benkő László az Omegából ugyanebben az évben elkészítette a 'Lexikon'-t, melynek dalaiban csupán a K betűig jutott el, tehát borítékolható volt az 1984-es folytatás. Ez az év (1984.) a Korál harmadik lemezének éve volt, bár ekkor még nem tudtuk, hogy egyben a zenekar hattyúdala is. Balázs Fecó is elkészített egy szintetizátorlemezt, mely leginkább Benkő ’Lexikon’-jához hasonlított. Zeneiségében és tematikájában is. A 'Register'-ben női neveket – kvázi ex-barátnők neveit – sorolt fel, egy-egy dallal megemlékezve mindegyikről. Van benne egy csipet múlt (Elektra "Lány, akire szerelemmel nézhetek") a Taurus időkre emlékezve, és van benne egy csipet jövő is, a Szonja a későbbi 'Nyolc évszak' filmzene főcímdalának, megaslágerének témája. Ha már szóba került, a második lemezen rajta van – amolyan bónuszként – az 1987-es ’Nyolc évszak’ filmzene három, Balázs Fecóhoz kapcsolódó dala is.

Két további szintetizátorlemezt készített még Fecó, az 1985-ös 'Best Of Bach' és az 1990-es 'Szerelmi álmok' komolyzenei művek átiratai szintetizátorra. Merész vállalkozás, bár nem egyedülálló, Mihály Tamás már 1983-ban elkészítette a 'Szintetizátor-varázs' című művét Liszt és Wagner művei nyomán, habár annak dobgépekkel megspékelt dallamai inkább olyan ’Lexikon’-osra vették a figurát. Fecó sokkal autentikusabb, ő csupán a modern, meghökkentő hangszínekkel zsonglőrködik, nem írja át az eredeti műveket.

Akinek megvolt annak idején bakeliten, és lemaradt a 2012-es újrakiadásról, az most pótolhatja mulasztását az újrakiadás újrakiadásával. A mai fiatalok pedig megismerkedhetnek Balázs Fecó egy másik arcával.


Roine Stolt a régivonalas progresszív rock egyik ikonikus alakja itt Európában. Munkássága is igen jelentős ezen a vonalon, hiszen a The Flower Kings mellett olyan projektekben is munkálkodott, mint az Anderson/Stolt vagy a Transatlantic. Ezek mellett a legutóbbi húzása a The Sea Within, amire érthető módon a szcéna kedvelői felfigyeltek. Sokaknak nagyon tetszett a neves zenészeket tartalmazó csapat, ám engem nem ragadott meg. Első perctől kezdve az az érzésem volt, hogy itt biza nem történt változás, mintha egy The Flower Kings-anyagot hallgatnék, csak épp mások zenélnek rajta. Daniel Gildenlöw távolmaradása is elindított bennem egy rakás kérdést, de aztán a HRM-nek adott interjúban megmondta a tutit a Pain Of Salvation frontembere. A legnagyobb sajnálatomra teljes mértékben egyet kellett értenem vele. Aztán jött a nagy bejelentés, hogy a svéd gitáros idén még egy kiadvánnyal jelentkezik. Most akkor Flower Kings vagy nem Flower Kings? Ez itt a kérdés? Kicsit fura, hogy Európa egyik vezető progresszív zenekara pár év alatt eltűnt, és az eredeti ötösfogatból már csak Roine, Hasse Froberg és Jonas Reingold azok, akik ennek az új formációnak is tagjai lettek. Most akkor vége van a The Flower Kingsnek? Értem én, hogy nagy port nem akartak kavarni, de valahogy az sem tiszta, hogy akkor ez most Roine Stolt önálló munkája, vagy egy új felállású zenekarral van dolgunk. De nézzük, mit is találunk a ’Manifesto Of An Alchemist’ névre keresztelt friss albumon!

A kiadónak köszönhetően a megjelenés előtt – ugyan csak kevéssel – már megismerhettem az albumot, és az első pár hallgatás után újabb rossz érzés kerített hatalmába. Ez az album tényleg ugyanattól a zenésztől származik, mint mondjuk a ’Paradox Hotel’ vagy az ’Adam & Eve’? És még sorolhatnám azokat a lemezeket, amivel tényleg valami maradandót sikerült a gitárosnak letenni az asztalra. Nem a zenészek egyéni teljesítménye a kérdés, hiszen egytől-egyig mind profi a maga hangszerén. De itt valahogy az összedobált puzzle elemek nem illeszkednek. Az a nyilatkozat lebbentette fel a fátylat, amiben Roine elárulta, hogy ezúttal nem a megszokott módon, hosszú hónapokon keresztül dolgoztak az anyagon, hanem gyakorlatilag a fiókban maradt korábbi TFK-ötleteket frissítették fel. Az az igazság, hogy a dalok egyszerűen nem lettek olyan jók, mint amiket elvárna az ember egy ilyen kvalitású és jóhírű zenésztől. Nem véletlenül maradtak korábban a fiókban.

Azért persze dicséret is illeti a mestert, mert a korábban megszokott hangszerelési megoldások, a jó harmonizálás végig jellemző, a legnagyobb erénye viszont az újdonságnak, hogy az énekes szerepét is Roine vállalta. Hangjával jól bánik, nem vállalja túl magát, ezzel egy időben viszont régi partnerének, Hasse Frobergnek a lehetőségei beszűkültek. A korongon található tíz dal tartogat meglepetéseket a hard rockos kitérőtől a jazzig, de valahogy az összkép mégsem állt számomra össze. A Lost America – amit már korábban megismerhettünk –, tényleg jól megmutatja az anyag értékeit, de sajnos a hiányosságait is.

Vérzik a szívem, mert Európa egyik legtehetségesebb szerzője olyan albumokat (és ez a ’Manifesto Of An Alchemist’ esetében hatványozottabban igaz) tett le idén az asztalra, amiből azt látom, hogy ugyanazokat a köröket futja újra és újra, csak más szereplőkkel. Ennek az eredménye így megint egy olyan album lett, ami bizony „érzelmi pluszt” nem adott.


Különleges ez a koncertalbum. Egyrészt azért, mert John McLaughlin régen helyezte ennyire a fókuszpontba a jazztörténeti léptékkel is a legjelentősebb formációk közt számon tartott Mahavishnu Orchestrát. Még két éve határozta el, hogy az amerikai búcsúturnéján egy ilyen repertoárral lepi meg közönségét.  A másik ok, McLaughlin jól bevált 4th Dimension csapata mellett egy másik banda is dolgozik a színpadon: Jimmy Herring pengeti a másik hathúrost a lassan hetvenhét esztendős legenda mellett, és a többi hangszeres parkból (basszus, billentyű, dob) is dupla dózist kapunk, egyedül a hegedű erejét nem kettőzték meg. Talán a helyszínválasztás sem véletlen, hiszen 1980-ban Friscóban rögzítették McLaughlin talán legnépszerűbb albumát, az Al Di Meolával és Paco de Luciával karöltve készített ’Friday Night In San Franciso’ akusztikus koncertjét.

A Mahavishnu Orchestra szerzemények eredetiben is a csoda kategóriába tartoznak, hiszen annak idején McLaughlin mellett Jan Hammer, Billy Cobham, Rick Laird vagy Jerry Goodman után csak kullogtak a pályatársak. Most a zene talán annyira nem szikrázik, mintha lassabban is gurulnának a futamok, azért nem kell tartani a minőségtől: a dupla hangszeres adagolással még színesebbé vált a dalok hangszerelése. Hallunk szólókat bőven, ettől nem kell tartani, elképesztő hangszeres megoldásokkal tarkítják az egész anyagot, az indiai zene miszticizmusa éppúgy jelen van, mint régen. Azok a részek különösen jók, ahol unisonót játszik több hangszer is. Persze nemcsak a virgázás dukál, hanem a meditatív improvizációk is elég teret kapnak. Letisztultabb, megfontoltabb az egész, de hát eltelt negyven-akárhány év a nagy korszak óta. Ha John McLaughlin tényleg búcsúzik, akkor ez az album nagyszerű istenhozzád közönségének.

Jövő áprilisban hozzánk is eljön az ősz mester, lehet, hogy utoljára. Élőben mi is kapunk egy adagot miszticizmusából.


2016-ban megszűnt a kiváló svéd progresszív rock kvartett, a Beardfish, ám örökmozgó alapítója azóta sem pihent meg. Rikard Sjöblom gitáros-billentyűs-énekes 2009 óta játszik a Gungfly formációval (is), tavaly ’On Her Journey To The Sun’ címmel jelent meg albumuk.

Nem meglepő, hogy leginkább billentyűcentrikus zenét hallunk a lemezen, erősebben fókuszálva a hangszerre, mint a Beardfish lemezein, sokszor a Hammond karcolja a levegőt és nem hanyagolja el a zongorát sem. Visszaköszön a klasszikus bandák zenei világa, igen, valami hasonló a zene, mint amit a szép emlékű Beardfishsel is művelt.

A ’Friendship’ több szakaszra bontható mű, a második félben erős Pink Floyd hatásokat hallunk, vagy a Treehouse In The Glade-ben mintha a Jethro Tullt hallanám, itt-ott visszaköszön a Peter Gabriel-féle Genesis is bizonyos motívumokban, és bőven hallunk Yes-beütéseket is. Szóval nem kérdés a zene irányultsága. Mégsem szedett-vedett a koncepció, Sjöblom képes fazont adni az egésznek. Jók az énekdallamok, mindenképpen dicsérendő, hogy a líraibb részeknél sem csapnak át banális, slágergyanús hangokba. A zenében sem az a cél, hogy minél több hangot játsszanak le másodpercenként, a szólók jól átgondoltak, a zenei alapokat nagy műgonddal fektették le.  Azt még mondjuk el, hogy egy másik Beardfish-tag, David Zackrisson gitáros is hallható a felvételeken: igen, ez már egy fél Beardfish.

Egy konceptalbumról beszélünk, melyen Sjöblom gyermekkori emlékeit idézi fel, élőkre és holtakra emlékezik, mindezen emlékeket egy színvonalas, a múltban gyökerező progresszív rockzenével tálalva.

 

A rovatot szerkesztette: CsiGabiGa