#35: Bruce Dickinson, Doyle Bramhall II, Nick Mason, Martin Barre, Bonfire

Az e havi Egypercesek vezérfonala az „azt hittük”. Bruce Dickinson azt hitte, gyerekjáték lesz a háborús övezet közepén lenyomni egy koncertet. A fájdalmas tapasztalatokról mesél a 'Scream For Me Sarajevo' című dokumentumfilmben. Azt hittük, a név alapján előre meg tudjuk mondani, mi lesz a lemezen. Ha valakinek már az apja is bluesgitáros volt, mint Doyle Bramhall II-nak, az még nem biztos, hogy egy tömény blueslemezt tesz le az asztalra. Nick Mason szólólemezein is csak nyomokban fedezhető fel a Pink Floyd hatása. Martin Barre lemezének stílusát véletlenül eltaláltuk: Jethro Tull jegyeket hordoz. Ő viszont azt hitte, hogy Ian Anderson nélkül is képes hasonlóan színvonalas albumokat csinálni. Még ha a zene az is, az ének nem tud lépést tartani vele. Végül itt a Bonfire, akik azt hitték, jó lesz nekik, ha beállnak háttérzenekarnak a nagynevű rocktorkokat felvonultató koncertsorozaton. Csak a remek énekes, akit végre megtaláltak maguknak, meg ne szökjön közben!

Bruce Dickinson semmiképp nem egy átlagos rocksztár, hiszen az élet más területén is bizonyította, hogy a színpadon kívül is van számára élet. Jó humorú, intelligens ember, ezt nem olyan régen megjelent önéletrajza is bizonyítja. Emellett nem száll inába a bátorság, és törődik embertársaival is.

1994-ben Dickinson már egy éve az Iron Maiden nélkül zenélt, és akkor megjelent második szólóalbumának, a ’Balls To Picasso’-nak a promóciós turnéját bonyolította. Ennek egyik állomása volt Szarajevó. Csakhogy abban az időben teljes erővel tombolt a jugoszláv polgárháború, és a bosnyák fővárost ostrom alatt tartották a szerbek. Ám Dickinsont és bandáját ez nem különösebben hatotta meg, és életük kockázatásával bementek a háború dúlta városba, és lejátszottak egy koncertet az ottani rajongóknak.

Ez nem egy koncertmozi, hanem egy dokumentumfilm, melyben ugyan láthatunk pillanatfelvételeket a buliról, ám sokkal inkább arról szól, hogy az ott élő fiataloknak, zenészeknek mit jelentett ez a fellépés. Sok olyan háborús képet láthatunk, melyek mindennaposak voltak a hírműsorokban több mint két évtizeddel ezelőtt. Természetesen megszólalnak a zenészek, a rajongók, a koncert szervezője. Ez egy szubjektív alkotás, nem arról szól, hogy történészek elemzik az adott történelmi kort. Saját élményekről, érzésekről mesélnek a megszólalók, sokszor könnyekben úszva.

A film egyik legmegrázóbb része az, amikor a zenekar tagjai elmesélik, hogy adtak egy második koncertet is egy árvaházban, ahol olyan gyerekek éltek, akik a szüleiket a harcokban vesztették el. Ekkor még Dickinson hangja is elcsuklik.

Ha csak pár órára is, de az ott élő ifjak elfeledhették a háborús poklot, köszönhetően egy nem mindennapi rocksztár bátorságának. A film kiváló kordokumentum, nemcsak a Maiden rajongók számára, hanem azoknak is, akiket érdekel a jugoszláv polgárháború véres és kegyetlen története.

A idén ötvenesztendős gitáros édesapja a néhai Id. Doyle Bramhall (ezért a római kettes a név után) Texasban jól ismert blueszenész volt, hiszen már a hatvanas évek végén együtt játszott Jimmie Vaughannel, később annak öccsével, Stevie Ray Vaughannel.

Doyle Bramhall II sem most kezdte a szakmát, ám a patinás holland kiadónál ez az első lemeze.  Érdekesen kezdődik, valahol ott a blues elrejtve a hangszerek közt, a sokszor disszonáns énekdallamok, visszhangosított hangszeres részek elég pszichedelikusan hangzanak. Ám ez csak a kezdet, az első két szerzemény. Aztán az Everything You Needdel nagyot változik a kép, hiszen fekete zenészekre jellemző funkyzene csendül fel. Nekem túl szirupos, túl érzelgős, az sem menti meg, hogy Eric Clapton is penget a dalban. Az a savas íz nem akar visszatalálni, folytatódik a könnyebb ellenállás felé vitorlázó kirándulás. A Live Forever egy kicsit felpörgeti az állóvizet, talán a kései Beatles világára hajaz, igaz, a gitárnak hangsúlyosabb szerep jut. A Parvanah valami hasonló, mint a kezdet, ám előtte két gyengébb rádióslágert még meg kell hallgatni. A Consciousnessben van valami báj, valami karcosság, újra egy kis Beatles íz, mégsem érzem kiemelkedőnek. A Going Going Gone elmegy egy amerikai rockslágernek, ám ennél nem több. Igaz, ebben a Tedeschi-Trucks Band nyomja a muzsikát, a gitárduó, amit Derek Trucksszal hoznak össze, kicsit dob a produkción, mégsem talál be nálam.

Nem így képzelek el egy blueslemezt – lehet, nem is annak szánta –, főleg nem ilyen családi háttérrel. Istenem, ez egy olyan lemez, ami jobban fókuszál a rádióhallgatók ízlésére. Igényes produkció, ám az én ízlésemmel nem találkozik. Több ritmus, több gitár, több erő kellene.

Igen, egy dobos, pontosabban a Pink Floyd ritmusemberének szólóprodukcióival van dolgunk. Nem véletlen használom a többes számot, hiszen ez a doboz Nick Mason három önálló albumát foglalja magába, igaz mindhárom kis segítséggel készült.

Az 1981-ben megjelent – de már 1979-ben rögzített – ’Fictitious Sport’ az első volt a sorban, melyen az összes dalt a nagyhírű jazzbillentyűs, Carla Brey írta, aki a lemez produceri munkáit is elvégezte. Ennek az albumnak nem sok köze van a Pink Floyd muzsikájához, esetleg annyiban hasonlít a zenekar első korszakához, hogy elég váratlan váltásokkal tűzdeltek a dalok. Inkább Frank Zappa zenei világával vonnék párhuzamot, mert azért a zene elég dinamikus. A dalokat egy kivételével Robert Wyatt énekli, aki alapító tagja volt a Soft Machine-nek (a Floyd tagjai jó viszont ápoltak a Soft Machine legénységével a korai időkben) és ő dobolt is a zenekar korai albumain. A zene valahol a jazz és a rock határán egyensúlyoz, mindkét műfaj elemeit egyforma dózisban magán viseli.

A másik két album könnyebben befogadható zenét kínál. Az 1985-ös ’Profile’ lemezt a 10CC gitárosával, Nick Fenn-nel rögzítette.  Két dal kivételével instrumentális anyagot tartalmaz a korong. Az egyikben (Lie For A Lie) – micsoda meglepetés! – David Gilmour énekel, Mike Oldfield énekesnőjével, Maggie Reillyvel közösen, ám a gitárt itt is meghagyja Nick Fenn-nek. A másikban, (Israel) pedig Danny Peyronel rezegteti hangszálait, ő korábban a UFO-val is dolgozott együtt. A zene az akkori kornak megfelelően szólal meg, sokszor az elektromos dob püfölése repíti előre a dalokat, ám a hangszeres részek ötletesek, jól kidolgozottak. Nemcsak a Gilmour énekelte dalban, hanem máshol is felbukkannak a Floydra emlékeztető dallamok, hangszeres megoldások. Azért is hallható így, mert Nick Fenn néhol megtévesztő hűséggel penget Gilmour modorában. A szaxofont Mel Collins fújja, őt jól ismerjük King Crimson berkeiből.

Az 1987-ben kiadott „White Of The Eye’ egy filmzene, amit Mason és Fenn szintén együtt követtek el az azonos című thrillerhez. Hasonló hangzású muzsikát hallunk, végig instrumentálisan, ám eltérő zenei felfogásban. A gitárjáték el-eltéved bluesos irányba. Ilyen például a harmadik nóta, a Where Are You Joany, ám a nyolcadik felvétel, a Globe már countrysan szól. Érdekes a kontraszt az elektromos ritmusalapok és a tradicionális gitározás között. A tizedik nóta, az Anne Mason (a film egyik karaktere) nagybőgőre épül, amolyan „rózsaszínpárducosan” settenkedik a ritmus. A végére pár progresszív rockos elem is felcsendül, a záró részben, a címadó szerzeményben Rick Fenn játéka megint Gilmourt idézi.

Nick Mason más filmzenéket is alkotott Rick Fenn-nel karöltve, ezek sem lettek olyan széles körben ismertek, akárcsak a most bemutatott három LP. Azonban aki a Pink Floyd életművét teljes egészében meg akarja ismerni, ajánlott ez a doboz, másrészt megismerhetjük a rocktörténet egyik legjelentősebb dobosának zenei sokoldalúságát.

Tizenegy vadonatúj dalt tartalmaz a Jethro Tull egykori gitárosának új albuma, mely nem meglepő módon erősen magán viseli legendás zenekara stílusjegyeit, olyannyira, hogy sok helyen el tudom képzelni Ian Anderson énekhangját is. Azonban az énekrészeken hárman, Dan Crisp, Becca Langsford és Alex Heart osztoznak. Az előző albumon, a ’Back To Steel’-en nem volt annyira jellemző a Tull-hangzás vagy stílus. A fuvolát természetesen mellőzi, viszont akusztikus gitárt vagy mandolint előszeretettel alkalmaz, amikor valami kelta vagy barokkos dallamot kell pengetni.

Nem mindig találkozik az ízlésemmel az ének, mert amikor nem a Tullra hajaz, nagyon semmitmondó, banális énektémákat hallok (bár nem mindig). Ilyen például a címadó is, pedig a gitár kezelése a régi időket idézi.

Igen, itt a lemez gyenge pontja: az ének nem mindig nő fel a zenei alapokhoz, főleg a gitárhoz, mert ott naná, hogy hallok briliáns megoldásokat. Mintha – de csak mintha – olyan érzésem lenne, hogy Martin Barre nem dolgozta ki kellőképpen az énekdallamokat, ám lehet, ez az érzés betudható a Jethro Tull rajongásomnak. Ian Anderson koncertjein a mai napig sóhajtozom Martin Barre játékáért, ugyanakkor azt sem mondanám, hogy a kettő teszi ki az egészet, mert mindkét művész tud maradandót alkotni egyedül is.  

Ezért is gondolom, Martin Barre felszabadult. Dalokat írhat, szabadon sáfárkodhat, mekkora dózisban adagolja saját hangszeres részeit a dalokba, nincs felette senki, aki igényeinek meg kellene felelni. Sokat koncertezik, egész sűrűn jelentkezik friss stúdiófelvételekkel. (Hazánkban nem egyszer járt szólóban is.) És a lemezen sorakozó kiváló húros témák is ezt bizonyítják. Kár, hogy az ének nem mindig nő fel hozzájuk.

Megint egy lemez, amit nem értem, miért csináltak meg. Illetve értem, csak szerintem teljesen fölösleges volt. És veszélyes. Van egy új, kiváló énekesük, Alexx Stahl, akivel két nagyon jó albumot hoztak össze, erre parkolópályára teszik, hogy elmenjenek háttérzenekarnak olyan énekesek mögé, mint Joe Lynn Turner, Geoff Tate vagy Phil Mogg.

A dupla album dalait természetesen úgy válogatták össze, hogy lefedje a koncertműsor nagy részét. Némelyik még jól is áll nekik. A Survivor filmzenéknek (Eye Of The Tiger, Burning Heart) kifejezetten jót tett a ráncfelvarrás, Johnny Gioeli Hardline-slágerei, a Hot Cherie és a Dr. Love is jók. Érdekesség, hogy az Axel Rudi Pell által újraálmodott Leonard Cohen-balladát, a Hallelujah-t is hozzácsapták a műsorhoz. A Mr. és Mrs. Christian (Robin Beck) kedvéért újra feldolgozott House Of Lords-feldolgozások (se a Love Don't Lie, se az I Wanna Be Loved nem saját száma a HOL-nak) és az éppen 30 éves First Time is rendben vannak, az UFO-slágerek pedig kifejezetten jól szólnak, pedig Schenker-ügyben kifejezetten kritikus vagyok.

A Chris Boltendahl hangja alá újraértelmezett Grave Digger-dalokkal sincs semmi bajom, még ha a metal sikálást átváltoztatták is valami olyasmivé, amit a KISS nyom az I Was Made For Loving You alatt. A JLT profiljába vágó Rainbow- és Deep Purple klasszikusok stíluson belül vannak, az meg eleve nem volt cél, hogy túljátsszák Blackmore-t.

Az igazi problémám a progresszív rockdalok hard rockká silányításával van. A Queensrÿche témákat is leegyszerűsítve vezetik elő, de Toto-rajongóként igenis kikérem magamnak, hogy az Africából vagy a Rosannából éppen azokat a finomságokat hagyják ki, mint oda nem illő sallangot, amitől azok a nóták igazán nagyok voltak. Ez a zenéjüknek a nem értéséről árulkodik.

A lemez végén van három német nyelvű szerzemény is, ezek a Puhdys repertoárjából valók és Dieter Hertrampf tiszteletére kerültek a műsorba. Alexx Stahl végig nagyszerűen teljesít, koncerten azonban maximum háttérvokálozásra lesz kárhoztatva. Kár érte, mert egyedül miatta érdemes meghallgatni ezt az anyagot. Végeredményben kellemes hard-rock-best-of, de ahogy mondani szokták: csak hardcore rajongóknak ajánlott!

A rovatot szerkesztette: CsiGabiGa