Ez a Rudi nem volt túró: Axel Rudi Pell, The Unity, Chris Bay – Barba Negra Music Club, 2018. 10. 21.

írta CsiGabiGa | 2018.10.22.

Sokat bíráltam már Axel Rudi Pellt a gitárjátéka miatt, most viszont azt kell mondanom, nyomott egy majdnem kétórás, majdnem hibátlan műsort. Ha mindenáron panaszkodni akarnék, ugyanazt hoznám fel hibájaként, amit a lemezein is kifogásolni szoktam: a középtempós, málházós tételek túl magas arányát. De először voltak Magyarországon, és az isteni Johnny olyat énekelt, hogy azt is megbocsátottuk volna, ha két órán keresztül csak balladákat kell hallgatnunk.


Chris Bay műsorától már onnantól kezdve féltem, hogy megláttam a műsorkiosztást: fél nyolckor kezd és nyolckor már a The Unity követi. Na most ez vagy azt jelenti, hogy 10 perc (két dal) után lezavarják a színpadról, vagy azt, hogy playback aláfestéssel fogja énekelni új szólólemezének dalait. Egyik sem tűnt túl kecsegtetőnek. De megtanulhatnám már, hogy ne menjek prekoncepciókkal koncertre, hacsak nem akarok csalódni. Bár most ez a csalódás kellemes volt.

Chris egy szál akusztikus gitárral állt ki a színpadra (mint annak idején én a sulizenekar előtt) és a Metal Is For Everyone-nal nyitott. Soha rosszabbat! Hogy a hangfekvéséhez passzoljanak a dalok, egy kápóval fiszre hangolta a gitárját. Nem volt nagy tombolás, nem nagyon tudtunk mit kezdeni egy headbangelős nóta egy szál gitáros előadásával, de kellemes átszellemültséggel élveztük a muzsikát.

Ha már a szólólemez volt az apropó, két dalt eljátszott arról is. Nekem igazából tetszik az a lemez, a dallamvilága ugyanaz, mint a Freedom Callé, csak „kiherélték” a számokat, az elektromos gitár helyett akusztikus hangszerek (dobgitár, zongora) és még több szintetizátor került bele, hogy „rádióbarátabb” legyen. Nem tudom, Németországban van-e olyan rádió, ami játssza a dalait, nálunk biztos nem fog előfordulni.

Viszont ha már azonos dallamvilág, így akusztikusan nagyon jól passzoltak a Freedom Call-dalok közé. Mert Chris bizony azokkal folytatta. Ahogy elmondta, fura, hogy nincs körülette a zenekara, de majd a közönség segít. Ilyen dalokkal, mint a Freedom Call, Warriors és Power & Glory? Hogy a fenébe ne! Még ha utóbbit a 'Masqueraded' lemezük mintájára Oktoberfest stílusban adta is elő.

Némi kis sampler volt azért alákeverve, de csak diszkréten: még egy akusztikus gitár dúsításnak, és egy csörgő ritmusnak. Meg egy halovány szintiszőnyeg. De tényleg olyan finoman adagolták, ha nincs a csörgő, fel se tűnt volna. És a Freedom Call-koncerteken már megszoktuk a folyamatos billentyű samplert, szóval ahhoz képest ez semmiség volt. Bár nem volt igazán nagy beindulás (azért Warriorra meg a Power & Gloryra volt nagy együtt éneklés, meg még karlengetés is!), utólag többekkel beszélve is az jött le, hogy hozzám hasonlóan nagyon élvezték a műsort, csak túl rövidnek találták, azaz elhallgatták volna még a The Unity rovására.

Metal Is For Everyone / Misty Rain / Radio Starlight / Freedom Call / Warriors / Power & Glory

Túl nagy átszerelés nem kellett Chris után, a The Unity logója már fel volt feszítve a hangfalakra (előzenekar kis molinó - főzenekar nagy molinó, Axel Rudi lemezborítója beborította az egész hátteret), a színpadon volt már a zenekar dobcucca is, azért a technikusok még elmolyoltak vagy 5 percet a gitárok belövésével, aztán egy Trololo-bejátszással (miből gondolták, hogy ez hangulatkeltésnek jó lesz?) elkezdődött a buli. Az új lemez Revenge intrója már jobban hangulatba hozott, és ahogy a lemezen, itt is a Last Betrayal követte, de az már élőben. Nem szóltak túl jól, úgyhogy az ötödik sorból hátramentem a keverőhöz. Ha ott sem szól jól, akkor a keverős fülével lehet probléma.

Nem szóltak jól. Talán valamivel jobban a második daltól, de alapvetően az a kásás előzenekari hangzás, ami annyi jó banda koncertjét tönkretette már. Esküszöm, egyszer meginterjúvolok egy keverőst, hogy ezt most direkt csinálják, vagy ennyire képtelenség két zenekart egyformán jól kikeverni egy teremben (szabadtéri fesztiválokon általában sikerül).

A The Unity első lemeze nem igazán fogott meg. Szerencsére szeptemberben megjelent a – szerintem sokkal jobban sikerült – második albumuk, ezért aztán a tavaszihoz képest teljesen újraformálták a szetlistát, csupán két slágeresebb dal maradt a korábbi műsorból, meg a Gamma Ray-feldolgozás. Na, így mindjárt jobb!

A csapat iránti érdeklődés elsősorban a két (ex?) Gamma Ray zenésznek, a koncert elején elsőként beviharzó Michael Ehré dobosnak és főként Henjo Richter gitárosnak köszönhető. Ehhez képest Stef E. (Stefan Ellerhorst) – aki valahogy Scott Gorhamra emlékeztetett az ősz hajával meg a Les Paul gitárjával – mintha többet szólózott volna, mint hathúros kollégája. Jól kiegészítette őket az eggyel kevesebb húrt kezelő Jogi Sweers, a billentyűs fronton viszont hiány mutatkozott. Mint a legutóbbi Serious Black-koncerten, a lemezen még zenekari tagként szereplő billentyűst nem vitték magukkal. A sampler nem kér gázsit. (A bekezdés elején a kérdőjel arra vonatkozik, nem tudom, mennyire lesz hosszú életű Kai Hansen és a Helloween összeborulása, jelenleg mindenesetre a gammasugarakat hibernálták.)

Persze mit sem ér a legjobb zenekar sem egy jó frontember nélkül. Gianbattista Manenti viszont egy jó frontember volt. Hogy jól énekelt, az alap, de rendesen be is mozogta a színpadot, és a közönséggel is remekül kommunikált. Nemcsak énekeltetett, tapsoltatott, de a papírból felolvasott „Köszönöm a szíves fogadtatást!” szöveggel rögtön maga mellé állította a nézőket. Még a jejeje-jejejo típusú dedós közönséghergelést is elnéztük neki, nálam ott verte ki a biztosítékot, amikor közölte, hogy nagy Queen-rajongó és ennek örömére elkezdte énekelni / énekeltetni a Tavaszi szél vizet áraszt népdalt, mint Mercury. Itt viszont már nem volt nála papír, és csak halandzsa szöveggel dalolászta az ismert dallamot, hagyva, hogy a közönség tegye a dolgát helyette.

Szóval mint mondtam, Gianbattista belakta a színpadot, ellenben a többiek igen takarékosan bántak a mozdulatokkal. Megint csak a Scott Gorham-hasonlathoz térek vissza: profi módon, de a lehető legkevesebb energiaráfordítással nyomták le a háromnegyed órás koncertet. Ennek megfelelően a közönség is mérsékelten pörgött fel rájuk, meglepetésemre még a Send Me A Sign című Gamma Ray-sláger sem mozgatta meg úgy a nézőket, ahogy vártam. Egyedül a záró Never Forgetben indult be egy kis Freedom Callos helyben szökdelés a színpadon, amire válaszul a közönség is megmozdult végre.

A koncert legnagyobb pillanatai számomra a Russell Allen-dallamokra emlékeztető ballada, a The Willow Tree és az azt követő pörgős You Got Me Wrong voltak. Judas Priestre levonulni meg óriási húzás volt (jobb, mint az ABBA).

Intro (Trololo / Revenge) / Last Betrayal / No Hero / No More Lies / Welcome Home / The Storm / The Willow Tree / You Got Me Wrong / Send Me A Sign / Never Forget / Outro (United)

Függöny be, cigi, pisi, pia, dumcsi, minden ilyen i-betűs tevékenységre volt elegendő idő, mert több mint fél órás átszereléssel készült fel Axel Rudi Pell csapata. És mégsem sikerült tökéletesen a belépő. A The Medieval Overture intro megakadt és a sötétben a zenészek is tanácstalanul álltak egy fél percig, hogy most mi legyen, de mivel a technikusnak nem sikerült korrigálnia a hibát, egyszerűen belevágtak a The Wild And The Youngba.

Az új lemez nyitódala egyben az egyik legjobbja is, rögtön feldobja a hangulatot. Valahogy mégis viszonylag visszafogott volt a tombolás rá, helyette mindenki videózott a telefonjával. A technikai malőrök nem értek véget, Volker Krawczak basszer is mutogatott, hogy nem szól rendesen a kontroll, Pellnél sem volt valami rendben, de a szélgép működött rendesen. Axel Rudi haja lobogott, ahogy a gitárhősöknek kijár. Lobogott a többieké helyett is! Két kopasz meg egy rövidhajú: nem azok a tipikus metal arcok. Még az öreg Bobby Rondinelli tartotta magát hajfronton, hatalmas és korát meghazudtolóan fekete sörényével Závodi Janót juttatta eszembe.

A program a Black Night-szerű kezdéssel megbolondított (megvert?) Wildest Dreamsszel folytatódott, Johnny Gioeli hangja szárnyalt, ő maga meg pörgött, tombolt, teljesen beleélte magát a dalokba. Az is különösen feldobta, hogy a turné eddigi (azért nagyon az elején járnak még) legnagyobb közönségével találták szembe magukat. Ahogy elmondta (ezt persze mi is tudtuk) először jártak Magyarországon, elpuffogtatta a szokásos tipikus frázisokat, gyönyörű hely, gyönyörűek a lányok, szerencsések a fiúk, holnap pihenőnap lesz a turnéban, úgyhogy elmennek gulyást enni, ami veszélyes, mert nagyokat lehet tőle... (szelet csinál, na! Ezt be is mutatta.) De a konferanszainak a legfontosabb mondata az a koncert végén elejtett megjegyzés volt, hogy „Találkozunk jövőre!” Szóval remélhetjük, hogy nem kell újabb 29 évet várni a következő budapesti koncertre (1989-es volt Axel Rudi első szólólemeze).

A két új nóta után jött két klasszikus, először is a Fool, Fool, melyet anno még Jeff Scott Soto énekelt lemezre. Mai napig igazi közönségkedvenc, akárcsak a Warrior és a Casbah ugyanebből a korból, ezek is elhangzottak később. De előbb még az Oceans Of Time következett, amellyel gyakorlatilag kezdetét vette az egy lassú - egy gyors váltogatás. Erre mondtam az elején, hogy egy koncerten a pörgősebb dalokat kellene erőltetni, de Axel Rudi Pell nagy mestere ezeknek a heroikusan elnyújtott málházós középtempósoknak, az új lemezére is rátett mindjárt hármat. Ám koncerten a legsikerültebbeket vette elő, és ki mondaná azt, hogy gyomláljunk ki a repertoárból egy Oceans Of Time-ot, egy Mysticát, egy The Masquerade Ballt vagy egy Casbah-t. Mondjuk a Game Of Sins - Tower Of Babylon kettőst ki lehetett volna dobni, de igazából az se volt rosszabb az előzőeknél, csak még nem járatódott be annyira a hallójáratainkban.

Az Only The Strong Will Survive előtt egy igazi Blackmore stílusú intrót nyomott le Axel Rudi, egy szál gitáron, torzító nélkül kezdve, később a torzítás is előkerült, végül aztán beszállt az egész zenekar is. A dal után Johnny elsütötte a „Thank you! Goodnight!” poént, pedig még csak a koncert felénél tartottunk. Persze nem hagyta sokáig rágódni ezen a közönséget, máris folytatták a Mysticával, melyben meg a közönség közé ugrást mímelt. Tényleg nagyon jó hangulatban volt az énekes. Mondta is, hogy szerinte szombat van, nem vasárnap, mert ennyi ember nem szokott összejönni vasárnap este (persze nem tudhatott a nemzeti ünnep miatt nálunk keletkezett hosszú hétvégéről).

A Mystica közepébe egy dobszóló is belefért Bobby Rondinellitől. Nem volt igazán nagy szám technikailag, inkább különleges a lábcinre húzott csörgő, a kolomp, a steel drum és a hatalmas Paiste gong használata miatt, és hogy a közepén letette a dobverőket és kézzel folytatta, mintha kongázna.

A visszatérő dal végén aztán Bobby még kapott egy nagy lezárást is, ezt egyébként előszeretettel elsütötték több nóta végén is. A szokásos felpörgetés (Long Live Rock) után megint jött egy kis belassulás, Ferdy Doernberg billentyűs intrója a Rainbow nagy korszakát idézte, konkrétan Tony Carey szelleme lebegett a hangszerei felett. A billentyűs egyébként is nagy fazon. Agyontetovált testével, kopasz fejével és alacsony termetével Angry Andersont idézi a Rose Tattoo-ból, de igazi showman, aki játék közben ledönti lábairól a hangszerét, ha kereke lenne, még tologatná is, mint Jankai. És Gioeli fölé vokálozott! Az se mindennapi teljesítmény! Lehet, hogy nincs olyan karakteres hangja, mint az olasznak, de a magasakat jól bírja.

A Game Of Sinsből némi közönség énekeltetés után Tower Of Babylonba átúszó újabb málházós nóta talán a koncert legfeleslegesebb dala volt amúgy, főleg azért, mert utána viszont nem jött újabb felpörgés, a The Line a koncert egyetlen balladája volt, melyben Johnny persze szárnyalt és mi elolvadtunk, égtek az öngyújtók, a telefonok elemlámpa funkcióba kapcsoltak, de már hiányzott egy kis mozgás.

Warrior! Ma már a második harcosokról szóló dal (az elsőt még Chris Baytől kaptuk). És ez végre felpörgetett rendesen. Ez is Soto-nóta és az egyetlen a koncerten, amellyel mintha problémái lettek volna Gioelinek (a Mysticába rosszkor belépést csak elnevették Ferdyvel). Egy oktávval lejjebb hozta, mint Soto. Az Edge Of The Worldöt viszont meglepetésre egy szintiszőnyegre énekelt lassú intróval indította, már-már azt hittük, újabb ballada jön, de aztán felpörögtek, a zenekar bemutatása után Axel Rudi énekeltette gitárjával a közönséget, végül tekert egy nagyot, kiállás, na ezt énekeljétek! Poén. Aztán átváltottak az új lemez instrumentálisába, kicsit Schenker-ízű, de ettől csak jó, és ami stúdióban unalmas volt az ötvenszer elismételt témájával, az koncerten így, egyvelegbe gyúrva, lerövidítve működött. Pláne, hogy a másik Schenker stílusú dallal, a Carousellel zárták az egyveleget és egyben a főműsort is. Mámorban úszom!

Persze nincs vége, pedig 95 percnél tartunk, más ilyenkor már befejezi. A ráadásban jött a középtempósok talán legjobbika, a The Masquerade Ball, nagy együtténeklés, majd átúszott az egész Casbah-ba, még nagyobb együtténeklés („Oh hoho-hoho, Oh hoho-hoho, Oh hoho, dreamin' of the casbah”) Johnny vezényletével, ezt a dalt erre találták ki.

Aztán zárásként még egy pörgős dal, a Rock The Nation. A poénkodást még mindig nem hagyták abba, a „The lights turned off” sornál a zene leállt, fényszórók kihunytak, néma csönd, mintha áramszünet lenne. Jó fél percig váratták a nagyérdeműt, mielőtt folytatták volna. De aztán vége lett. Nagy meghajlás, elköszönés, az ABBA Arrivaljára távoztak, még a közönséggel közös fotót is elfelejtették, pedig a kétharmados Barba Negra felülmúlta az eddigi nézettségüket a turnén, a Primal Fear és a Riot V együtt se hozott be annyi embert a klubba, mint a német gitárhős, aki ezen az estén bebizonyította, hogy élőben minden tehén fekete. Vagy hogy is van a mondás. Az biztos, hogy nagyon élvezetes volt a produkciójuk, és a jókedvvel, nagy formában játszó csapat kedvet csinált, hogy újra megnézzem őket. Ha hihetünk Johnnynak, alig 3-400-at kell aludni hozzá. 

Intro (The Medieval Overture) / The Wild And The Young / Wildest Dreams / Fool, Fool / Oceans Of Time / Only The Strong Will Survive / Mystica / Long Live Rock / Game Of Sins - Tower Of Babylon / The Line / Warrior / Edge Of The World - Truth And Lies - Carousel /// The Masquerade Ball - Casbah / Rock The Nation / Outro (Arrival)

 

Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Savafan
Köszönet a lehetőségért a Concerto Musicnak!
További képek ITT

Legutóbbi hozzászólások